vissza a cimoldalra
2019-11-13
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11446)
A csapos közbeszól (95)

Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4434)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4604)
Kimernya? (3276)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1797)
Franz Schmidt (3452)
Operett, mint színpadi műfaj (4146)
Zenetörténet (256)
Bartók Rádió (757)
Legyen a zene mindenkie! - avagy mit tehetnenk a mai magyar enekoktatasert (61)
Lisztről emelkedetten (977)
Társművészetek (1439)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (109)
Balett-, és Táncművészet (5936)
musical (188)
Élő közvetítések (8232)
Pantheon (2442)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A régi iskola pró és kontra – A két Foscari a MÜPÁ-ban
- zéta -, 2018-11-30 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

A két Foscari 2018. november 27.
Művészetek Palotája
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Verdi: I due Foscari

Lucrezia Contarini - Guanqun Yu
Jacopo Foscari - Ivan Magrì
Francesco Foscari - Leo Nucci
Jacobo Loredano - Sebestyén Miklós
Pisana - Fodor Bernadett
Barbarigo - Horváth István

km. a Müncheni Rádió Zenekara
a Bajor Rádió Énekkara
vez. Ivan Repušić

A Művészetek Palotája ősz végi koncertszerű „nagy operadobásának” Giuseppe Verdi egyik legritkábban játszott opusát, A két Foscarit választotta és milyen jól tette. A korai művek összes szimptómája megtalálható benne. Rendkívüli dallaminvenciók jellemzik, de már túl vagyunk az első operák direkt színpadi történésein. Verdi hallhatóan kereste az új arculatát, ezért láthatott érdekeset Lord Byron drámájában.

De azt is tudni kell, hogy ezek az esztendők (a 1840-es évek közepéről beszélünk) a „gályarabság évei” voltak a fiatal Maestro életében, amikor egyik bemutatója követte a másikat. A Foscari előtt bő fél évvel mutatták be az Ernanit, s alig három hónappal később követte a Giovanna D’Arco. Már országosan ismert név volt Itáliában, operai berkekben mindenképpen, de még nem tudott az impresszárióktól és operai kiskirályoktól független alkotóvá válni.

Ilyen előzmények után A két Foscari mérsékelt sikert aratott, s később is az életmű ritkán játszott darabjai közé tartozott. Magyarországon 1850-ben mutatták be a Nemzeti Színházban, s a híradások szerint öt év alatt összesen 28 alkalommal került színre, ami nem rossz arány (a Luisa Miller pl. négy előadást élt meg), de utána igen hosszú Csipkerózsika-álom következett.

Azt hiszem, Verdi azért szeretett bele A két Foscari szüzséjébe, mert egy érdekes lélektani szituációt talált benne, ami a korabeli zenés műfajban mindenképpen szokatlan elem volt. Később azután, épp Verdi munkálkodása nyomán mindennapossá vált a zenés színpadon. A darab tulajdonképpen egyetlen lélektani drámára épül fel: Francesco Foscari dózse szinte vég nélküli belső tusakodására, amiért a hatalom képviselőjeként sem mentheti egyetlen élő fiát a Tízek Tanácsának ítéletétől. Ez a szituáció kicsit foglyul is ejtette a komponistát, és a szövegíró Francesco Maria Piavét, mert minden viszonyt és szituációt csak a dózse kétségbeesett helyzetéből tudtak megláttatni.

Verdi egyébként kitartóan haladt tovább az úton, az áriák és jelenetek egyre erőteljesebb drámaisággal szólalnak meg, ugyan a cselekmény statikus mivolta ezúttal nem hagyott igazi lehetőséget valódi tömegjelenet megvalósítására, de olykor-olykor azért megérezhetjük a későbbi operai nagyjelenetek szelét. S kipróbálhatott olyan effektusokat, amik később oly hatásosak voltak egy-egy zsánerkép megjelenítésében. Személyes kedvencem a cselló és brácsa szólamvezetők duójaként megszólaló hangulatfestő zene, ami a második felvonás börtönjelenetét vezeti fel.

Az előadást a szervezők klasszikus one man showként terítették, szinte minden hirdetés a veterán Leo Nuccit mutatta, akinek régi szerepe Francesco Foscari. A feladat annyiban is testhezálló, mert a hetvenhetedik évében járó hősbariton erőteljesen közeledik a szerep valódi korához, ami kerek nyolcvan esztendő. Nem titkolom, sosem voltam Nucci nagy rajongója, talán egyedül Giulini Falstaffjában nyerte el maradéktalanul a tetszésemet (Fordot alakította Bruson címszerepe mellett), s az bizony nem tegnap volt.

De Nucci jött és énekelt. Már önmagában tekintélyparancsoló, ha valaki ennyi idős korára is viszonylag intakt hangon képes énekelni, de Ő ennél sokkal többet hozott. Azt a pluszt, amit a fél évszázadot meghaladó pálya során gyűjtött össze a sok-sok drámai figurából összegyúrva. Pontosan tudja, helyesebben inkább: érzi, hogy egy frázis, egy szimpla dallam mitől válik drámává, hogy hova kell a hangsúlyt helyezni, hogy mit lehet elnagyolni a kifejezésben és mit nem. Amúgy becsülettel végigvitt minden dallamot, pedig az idősb Foscari szólamát Verdi rendesen megtűzdelte ékesítményekkel.

Nucci nagy pillanata a harmadik felvonásban jött el. Előbb önnön tehetetlensége által összetört apát mutatja, majd amikor a Tanács megfosztaná uralkodói rangjától is, még egyszer, utoljára próbál a nevéhez, hírnevéhez méltó erőt felmutatni. Nucci a ’Questa dunque’ kezdetű nagyáriájában egyszerűen kezébe veszi a tempót és szédületes formában söpör végig rajta. A kényelmetlenül magas fekvésű ária, a híres ’Cortiggiani’ méltó előképe, de az énekes – aki több évtizede a szerep gazdája – ellenállhatatlan drámaisággal jeleníti meg.

A jelenet végén még az előítéletekkel érkező néző is kezét felrakva, párás tekintettel kénytelen elismerni, hogy egy biológiai csodát lát, egy régi iskola utolsó mohikánját. Abban a pillanatban egy emberként tomboltunk Nucci-fanként a nézőtéren. Igen ám, de volt folytatás!

Nucci a publikum ovációjára válaszul kilépett még a koncertszerű előadás keretéből is, hajlongott, puszikat dobált, ünnepeltette magát. A dirigens csatlakozott hozzá, felállította a zenekar, hosszasan ölelgették egymást a baritonsztárral. És még hátra volt 5 perc a darabból, épp Francesco halála, még ha erről a közönség döntő többsége a ritkán hallható mű ismeretlensége folytán nem tudott. Csak hosszú percek múltán jöttek rá, hogy a kórus nem véletlenül álldogál ott kottával a kezében.

A vastagbőrű nárciszmus eme ritka megnyilvánulása után Nucci egy laza mozdulattal visszalépett (legalábbis Ő úgy hitte) ugyanabba az állapotba, mint amiben tapsvihar előtt volt és a régi iskola poros hagyományainak megfelelően becsülettel meghalt dózseként. Kár volt ezért a közjátékért, nagyon kár, mérhetetlen csalódottságot éreztem, azt hiszem, nem egyedül.

Jacopo Foscari szólamában a jónevű Ivan Magri mutatkozott be. Hangi teljesítménye hullámzó volt, egyfelől nagyon szép, kiművelt orgánum birtokosa, aki karcsú hangján gyönyörű és finom megoldásokat képes bemutatni. Másrészt, valami ezzel a kiművelt technikával nagyon is hibádzott, mert, amikor az énekes fortét szólaltatott (volna) meg, az leginkább csak látszott, de hangzásban alig volt több, mint előtte, amikor piano énekelt. De mondom, látszott, hiszen a fiatal énekes nyakán kidagadtak az erek, láthatóan erőlködött, de sem a hangszínen, sem a volumenen ez nem hallatszott.

Az est mélypontját számomra a kínai szoprán, Guanqun Yu szolgáltatta. A hangi ábrázolás sápadt és görcsös volt. Az énekesnő magasságai elvékonyodtak, igazi csúcshangoktól megtartóztatta magát. A középfekvés sem jobb, a mélységei színtelenek, szövegét mérsékelten lehetett érteni, a koloratúrákkal meglehetősen elkente. Lucrezia Contarini figurájának megteremtésére esély sem volt. Ha egészségesen énekelt, már pedig nem mondták be ennek ellenkezőjét, Yu nemzetközi karrierje (pár éve rendszeresen felbukkan a MET produkcióiban, tavaly debütált Bécsben) számomra megfejthetetlen talány. Ilyenkor hajlamos vagyok művészeten kívüli okokat keresni.

A kisebb szerepekben megbízhatóan állt helyt Sebestyén Miklós, Fodor Bernadett és Horváth István. A horvát Ivan Repušić jó ízléssel, a korai bel canto művek stiláris ismeretében irányította saját együttesét, a Müncheni Rádió Zenekarát és a fiatalos hangzású Bajor Rádió Énekkarát (karigazgató: Howard Arman).

A két Foscari
fotó: © Nagy Attila, Müpa

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Hotzi Mátyás (cselló), Jenei Erzsébet (hárfa)
"Hangulatkoncert"
J.S. BACH: Olasz koncert, BWV 971 - I. tétel
LISZT: Desz-dúr consolation
PHILIPPE MERSANT: Bamyan
RENIÉ: Legenda
KODÁLY: Szólószonáta gordonkára, op. 8 - I. tétel
LIGETI: Csellószonáta
DEBUSSY: Beau Soir (Szép este)

19:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: A nyugat lánya

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Vajda Gergely
CSAJKOVSZKIJ: 4. (G-dúr) szvit, op. 61 („Mozartiana”)
USZTVOLSZKAJA: 1. szimfonikus költemény
MOZART: 41. (C-dúr) szimfónia, K. 551 („Jupiter”)

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sümegi Eszter, Gál Erika, Fekete Attila, Palerdi András
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
Vezényel: José Cura
VERDI: Requiem

19:30 : Budapest
Müpa, Fesztiválszínház

Erdődy Kamarazenekar
koncertmester: Szefcsik Zsolt
LAKS: Sinfonietta
RÓZSA: Concerto vonószenekarra, op. 17
GYÖNGYÖSI LEVENTE: III. divertimento - ősbemutató
ORBÁN GYÖRGY: Sopra canti diversi
KILAR: Orawa

19:30 : Budapest
Belvárosi Főplébániatemplom

Szokos Augusztin (csembaló), Paulik László (hegedű), Szabó Zsolt (viola da gamba)
Culliford-koncertek No.2 - "To the Apollo Society"
Michael Christian Festing, Richard Jones, John Stanley, John Playford és Pieter Hellendaal művei
A mai nap
született:
1873 • Egisto Tango, karmester († 1951)
1958 • Tony Lakatos, jazz-muzsikus
elhunyt:
1868 • Gioacchino Rossini, zeneszerző (sz. 1792)
1988 • Doráti Antal, karmester (sz. 1906)
1989 • Lakatos Gabriella, balett-táncos (sz. 1927)