vissza a cimoldalra
2018-07-16
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60950)
Momus társalgó (6347)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Társművészetek (1259)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (9427)
Operett, mint színpadi műfaj (3634)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2805)
Balett-, és Táncművészet (5528)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (939)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4306)
Palcsó Sándor (220)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1441)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2603)
Élő közvetítések (7302)
Jonas Kaufmann (2260)
Erkel Ferenc (1048)
Franz Schmidt (3154)
Kimernya? (2722)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (742)
Lehár Ferenc (636)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Feketelemez újratöltve Bartókkal – Egy vadonatúj Hegedűverseny
- zéta -, 2018-06-24 [ Hangszeres művek ]
nyomtatóbarát változat

Feketelemez újratöltve Bartókkal Bartók: Violin Concerto No.2
Renaud Capuçon – hegedű London Simphony Orchestra
vez. François-Xavier Roth

Warner Classics – Erato
0190295699253

A Warner új felvételei között piacra dobta Bartók Hegedűversenyeit a nagyszerű francia hegedűs, Renaud Capuçon előadásában. A hír így önmagában is dicséretes, bár annyira nem újdonság, hiszen Capuçon köztudottan rajong Bartók műveiért, s gyakran ambicionálja előadásukat. Az igazi újdonság inkább az, hogy a II. hegedűverseny feketelemezen is megjelent. Erről, így együtt viszont feltétlenül írni kell.

Mélyen belém ívódott ugyanis a ’80-as évek közepének technikai változása, amikor a CD-formátum áttörte az áttörhetetlennek hitt falakat és röpke másfél-két év alatt lesöpörte az LP-ket a lemezboltok polcairól. Emlékszem a lemezgyűjtő társakkal folytatott vég nélküli tépelődésekre, hogy az alig évtizedes, immár egész szekrényt elfoglaló lemezgyűjtemény oly büszke tulajdonosaként hajítsam-e az egészet a kukába és kezdjem-e újra a soha véget nem érő halmozást? Persze, újrakezdtem én is, de szerencsére nem tudtam elengedni a fekete korongokat sem. Szép lassan háttérbe szorultak az egyre növekvő CD-áradatban, majd amikor a lemezjátszó is tönkrement, egy távolabbi raktárba kerültek. Egészen tavalyig, amikor új lejátszóhoz jutottam, innentől apránként újra visszakerültek a privát „zenehallgatási vérkeringésembe”. De még tavaly sem gondoltam, hogy hamarosan új felvételek hordozójaként köszönthetem viszont a fekete korongot.

Ahogy a lemezt betettem a lejátszóba, az első hangok megszólalásakor egyetlen jelentős változást észleltem: tere van a hangnak. A CD viszonylagos sterilségével és tárgyilagosságával szemben mélyebbnek és élőbbnek hatott a zenekar és a szólóhegedű viszonya, mintha tényleg ott ülnék a Londoni Szimfonikusok koncerttermében, a Jerwood Hallban, ahol egyébként mindössze tavaly ősszel rögzítették a felvételt.

És nem hinném, hogy képzelődöm. Ugyan csak a végén terveztem írni a lemezhez tartozó céduláról, a letöltési kódról, aminek segítségével a kiadó honlapjáról a számítógépünkre varázsolhatjuk a felvételt, de most van igazán értelme. A letöltött változatnál – függetlenül attól, hogy számítógépen, laptopon, fejhallgatóval vagy kierősítve hallgattam – nincs meg ez a „terevanahangnak-érzés”. Számomra perdöntő élmény volt ezért Renaud Capuçon lemeze. (Most már csak az a kérdés, mihez kezdjek a CD-szekrénnyel?)

Amikor Bartók II. hegedűversenyének felvételeit boncolgatjuk, számomra legizgalmasabb kérdés mindig a tempó. A komponista is fontosnak érezhette ezt, mert a partitúrában végig pontos metrumjelzésekkel próbálta az előadó(k) számára meghatározni elképzeléseit. Pontos percet is megadott, a három tételt együttesen 32 perc alatt tervezte. Ezt leginkább az amszterdami ősbemutató tudta megközelíteni, a hegedűnél Székely Zoltán, a karmester Willem Mengelberg összesen 34’09” alatt játszották el. Itt egy kicsit cövekeljünk le!

Ha megnézzük a többiek felvételeit, szembetűnő, hogy szinte kizárólag a magyar előadók, illetve hazai kötődésű felvételek tekinthetők még viszonylag gyorsnak: Zehetmair-Fischer Iván 35’22”, Kelemen-Kocsis 35’24”, Kovács Dénes-Lukács Ervin 35’36”, Yehudi Menuhin-Doráti 35’48”. Ez utóbbihoz beszédes adalék, hogy Menuhinnak van egy másik felvétele is a darabból, de Furtwänglerrel majd három perccel lassabb előadást produkáltak (38’39”). Érdekességképpen még említenék néhány jelentősebb felvételt: a Stern-Bernstein páros ebben a mezőnyben határozottan gyorsnak számít (36’20”), Perlman-Previn (37’50”), Kyung-Wha Chung-Solti (38’36”). Az egyik leglassabb Gil Shaham és Boulez felvétele (40’28”), pedig Boulezt kifejezetten Bartók-specialistaként tartjuk számon. Majd egyszer talán elmélyedhetünk abban is, hogy a zeneszerzői szándék miért térhet el ily jelentősen az előadói gyakorlattól (ráadásul egy olyan komponista esetében, aki maga is gyakorló koncertszólista volt), de most ennek rejtelmeibe ne merüljünk el.

Ebben a mezőnyben Capuçon és a Londoni Szimfonikusokat dirigáló François-Xavier Roth ideje (38’19”) határozottan lassúnak tekinthető. (Nyilván csak fatális véletlen, de azért megjegyzem, hogy az elég hasonló időt futó Perlman-Previn duó is ugyanezzel a zenekarral vette fel Bartók versenyművét.) Capuçonék egyébként az első két tételben maradnak el feltűnően Bartóktól, a harmadik, az Allegro molto szinte másodpercre egyezik a szerzői óhajjal, ami már önmagában is szokatlan.

Viszont az összes általam vizslatott felvétel közül övék a messze-messze leglassúbb második tétel. Az Andante tranquillo még a „leglassúbb” Boulezéknál is másfél perccel lassabb. Azt hiszem, a felvétel értelmezésekor ebben a tételben rejlik a kulcs.

A variációs tétel lényegi szólamát értelemszerűen a szólóhegedű hangján halljuk, de igazából a hátteret adó zenekar teremti meg az alapokat. Roth együttese már a tétel kezdeténél meg tudja ragadni azt a végtelenül finom, sejtelmes nyár-éjszaka hangulatot, amiben a megszólaló, kicsit édeskés hangú hegedű a visszafogottsága ellenére is igazi szólisztikus hatást kelt. Capuçon hangvétele az induláskor a moll tónuson nyugszik, talán még egyetlen felvételben sem tűnt ennyire a kamarazenei közegben beágyazottnak a szólista (hiszen csak vonóskar szól az effekteket biztosító hárfa és a timpani közreműködésével).

A hatás titka tényleg a (másoknál sokkal) lassabb tempóban rejlik, ami a tétel folytatásában sem gyorsul fel. Nem kutattam a lemez elkészülésének műhelytitkait (valószínűleg nem is tartozik a nagyérdeműre), de hosszú kísérletezés előzhette meg a lemez rögzítését. Érezhetően patikamérlegen keverte ki Roth és Capuçon a megfelelő arányokat. Soha, egyetlen pillanatban sem érezzük a tempót szélsőségesnek, vagy mesterkéltnek, ellenkezőleg, végig a természetesség érzete lengi körül a produkciót, amit a mű kevés felvételénél tudtam eddig tetten érni.

Ahogy a tétel végén (oktávval magasabban) visszatér a kezdő motívum, s majd ahogy a szólóhegedű összekeveredik a brácsaszólammal, ritka otthonos érzés uralkodik el a hallgatóban. Ahogyan az egész mű előadása során.

Capuçon legnagyobb érdeme, hogy Bartók versenyművének előadása során mindvégig anyanyelvi szinte beszéli a komponista nyelvét, felfogása a darab sajátos értelmezése során sem tért el a szerzőétől. Ezt pedig kevés nem magyar szólista tudta ezidáig elérni. A sajátos értelmezés pedig egy önálló utat kutató-kereső művész egyedi védjegye.

Öröm volt újra felfedezni a fekete lemezt, külön öröm, hogy egy ilyen izgalmas felvétel segítségével, amely azt hiszem, új fejezetet nyithat e különleges remekmű előadói gyakorlatában.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)
A mai nap
történt:
1782 • A Szöktetés a szerájból bemutatója (Bécs)
született:
1858 • Eugene Ysaye, hegedűs († 1931)
1937 • Pál Tamás, karmester
1948 • Pinchas Zukerman, hegedűs
elhunyt:
1979 • Alfred Deller, énekes (sz. 1912)
1989 • Herbert von Karajan, karmester (sz. 1908)