Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

Feketelemez újratöltve Bartókkal – Egy vadonatúj Hegedűverseny

2018-06-24 16:34:21 - zéta -

Feketelemez újratöltve Bartókkal Bartók: Violin Concerto No.2
Renaud Capuçon – hegedű London Simphony Orchestra
vez. François-Xavier Roth

Warner Classics – Erato
0190295699253

A Warner új felvételei között piacra dobta Bartók Hegedűversenyeit a nagyszerű francia hegedűs, Renaud Capuçon előadásában. A hír így önmagában is dicséretes, bár annyira nem újdonság, hiszen Capuçon köztudottan rajong Bartók műveiért, s gyakran ambicionálja előadásukat. Az igazi újdonság inkább az, hogy a II. hegedűverseny feketelemezen is megjelent. Erről, így együtt viszont feltétlenül írni kell.

Mélyen belém ívódott ugyanis a ’80-as évek közepének technikai változása, amikor a CD-formátum áttörte az áttörhetetlennek hitt falakat és röpke másfél-két év alatt lesöpörte az LP-ket a lemezboltok polcairól. Emlékszem a lemezgyűjtő társakkal folytatott vég nélküli tépelődésekre, hogy az alig évtizedes, immár egész szekrényt elfoglaló lemezgyűjtemény oly büszke tulajdonosaként hajítsam-e az egészet a kukába és kezdjem-e újra a soha véget nem érő halmozást? Persze, újrakezdtem én is, de szerencsére nem tudtam elengedni a fekete korongokat sem. Szép lassan háttérbe szorultak az egyre növekvő CD-áradatban, majd amikor a lemezjátszó is tönkrement, egy távolabbi raktárba kerültek. Egészen tavalyig, amikor új lejátszóhoz jutottam, innentől apránként újra visszakerültek a privát „zenehallgatási vérkeringésembe”. De még tavaly sem gondoltam, hogy hamarosan új felvételek hordozójaként köszönthetem viszont a fekete korongot.

Ahogy a lemezt betettem a lejátszóba, az első hangok megszólalásakor egyetlen jelentős változást észleltem: tere van a hangnak. A CD viszonylagos sterilségével és tárgyilagosságával szemben mélyebbnek és élőbbnek hatott a zenekar és a szólóhegedű viszonya, mintha tényleg ott ülnék a Londoni Szimfonikusok koncerttermében, a Jerwood Hallban, ahol egyébként mindössze tavaly ősszel rögzítették a felvételt.

És nem hinném, hogy képzelődöm. Ugyan csak a végén terveztem írni a lemezhez tartozó céduláról, a letöltési kódról, aminek segítségével a kiadó honlapjáról a számítógépünkre varázsolhatjuk a felvételt, de most van igazán értelme. A letöltött változatnál – függetlenül attól, hogy számítógépen, laptopon, fejhallgatóval vagy kierősítve hallgattam – nincs meg ez a „terevanahangnak-érzés”. Számomra perdöntő élmény volt ezért Renaud Capuçon lemeze. (Most már csak az a kérdés, mihez kezdjek a CD-szekrénnyel?)

Amikor Bartók II. hegedűversenyének felvételeit boncolgatjuk, számomra legizgalmasabb kérdés mindig a tempó. A komponista is fontosnak érezhette ezt, mert a partitúrában végig pontos metrumjelzésekkel próbálta az előadó(k) számára meghatározni elképzeléseit. Pontos percet is megadott, a három tételt együttesen 32 perc alatt tervezte. Ezt leginkább az amszterdami ősbemutató tudta megközelíteni, a hegedűnél Székely Zoltán, a karmester Willem Mengelberg összesen 34’09” alatt játszották el. Itt egy kicsit cövekeljünk le!

Ha megnézzük a többiek felvételeit, szembetűnő, hogy szinte kizárólag a magyar előadók, illetve hazai kötődésű felvételek tekinthetők még viszonylag gyorsnak: Zehetmair-Fischer Iván 35’22”, Kelemen-Kocsis 35’24”, Kovács Dénes-Lukács Ervin 35’36”, Yehudi Menuhin-Doráti 35’48”. Ez utóbbihoz beszédes adalék, hogy Menuhinnak van egy másik felvétele is a darabból, de Furtwänglerrel majd három perccel lassabb előadást produkáltak (38’39”). Érdekességképpen még említenék néhány jelentősebb felvételt: a Stern-Bernstein páros ebben a mezőnyben határozottan gyorsnak számít (36’20”), Perlman-Previn (37’50”), Kyung-Wha Chung-Solti (38’36”). Az egyik leglassabb Gil Shaham és Boulez felvétele (40’28”), pedig Boulezt kifejezetten Bartók-specialistaként tartjuk számon. Majd egyszer talán elmélyedhetünk abban is, hogy a zeneszerzői szándék miért térhet el ily jelentősen az előadói gyakorlattól (ráadásul egy olyan komponista esetében, aki maga is gyakorló koncertszólista volt), de most ennek rejtelmeibe ne merüljünk el.

Ebben a mezőnyben Capuçon és a Londoni Szimfonikusokat dirigáló François-Xavier Roth ideje (38’19”) határozottan lassúnak tekinthető. (Nyilván csak fatális véletlen, de azért megjegyzem, hogy az elég hasonló időt futó Perlman-Previn duó is ugyanezzel a zenekarral vette fel Bartók versenyművét.) Capuçonék egyébként az első két tételben maradnak el feltűnően Bartóktól, a harmadik, az Allegro molto szinte másodpercre egyezik a szerzői óhajjal, ami már önmagában is szokatlan.

Viszont az összes általam vizslatott felvétel közül övék a messze-messze leglassúbb második tétel. Az Andante tranquillo még a „leglassúbb” Boulezéknál is másfél perccel lassabb. Azt hiszem, a felvétel értelmezésekor ebben a tételben rejlik a kulcs.

A variációs tétel lényegi szólamát értelemszerűen a szólóhegedű hangján halljuk, de igazából a hátteret adó zenekar teremti meg az alapokat. Roth együttese már a tétel kezdeténél meg tudja ragadni azt a végtelenül finom, sejtelmes nyár-éjszaka hangulatot, amiben a megszólaló, kicsit édeskés hangú hegedű a visszafogottsága ellenére is igazi szólisztikus hatást kelt. Capuçon hangvétele az induláskor a moll tónuson nyugszik, talán még egyetlen felvételben sem tűnt ennyire a kamarazenei közegben beágyazottnak a szólista (hiszen csak vonóskar szól az effekteket biztosító hárfa és a timpani közreműködésével).

A hatás titka tényleg a (másoknál sokkal) lassabb tempóban rejlik, ami a tétel folytatásában sem gyorsul fel. Nem kutattam a lemez elkészülésének műhelytitkait (valószínűleg nem is tartozik a nagyérdeműre), de hosszú kísérletezés előzhette meg a lemez rögzítését. Érezhetően patikamérlegen keverte ki Roth és Capuçon a megfelelő arányokat. Soha, egyetlen pillanatban sem érezzük a tempót szélsőségesnek, vagy mesterkéltnek, ellenkezőleg, végig a természetesség érzete lengi körül a produkciót, amit a mű kevés felvételénél tudtam eddig tetten érni.

Ahogy a tétel végén (oktávval magasabban) visszatér a kezdő motívum, s majd ahogy a szólóhegedű összekeveredik a brácsaszólammal, ritka otthonos érzés uralkodik el a hallgatóban. Ahogyan az egész mű előadása során.

Capuçon legnagyobb érdeme, hogy Bartók versenyművének előadása során mindvégig anyanyelvi szinte beszéli a komponista nyelvét, felfogása a darab sajátos értelmezése során sem tért el a szerzőétől. Ezt pedig kevés nem magyar szólista tudta ezidáig elérni. A sajátos értelmezés pedig egy önálló utat kutató-kereső művész egyedi védjegye.

Öröm volt újra felfedezni a fekete lemezt, külön öröm, hogy egy ilyen izgalmas felvétel segítségével, amely azt hiszem, új fejezetet nyithat e különleges remekmű előadói gyakorlatában.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.