vissza a cimoldalra
2018-07-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60969)
Momus társalgó (6348)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2278)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Társművészetek (1259)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Operett, mint színpadi műfaj (3648)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (633)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2811)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (746)
A díjakról általában (1032)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (950)
Élő közvetítések (7310)
Balett-, és Táncművészet (5534)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1443)
Franz Schmidt (3156)
Gaetano Donizetti (951)
Miklósa Erika (1224)
Kedvenc magyar operaelőadók (1085)
Momus-játék (5503)
Kimernya? (2729)
Udvardy Tibor (190)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

„Hol azok a kánok? A hárem?”* – A bahcsiszeráji szökőkút felújítása az Erkel Színházban
IVA, 2018-04-05 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

2018. március 18. este, 22./ 23.
Erkel Színház

Aszafjev – Zaharov: A bahcsiszeráji szökőkút

Potocki herceg – Komarov Alekszandr / Bajári Levente
Mária, a lánya – Felméry Lili / Tatiana Melnik
Waclaw, Mária vőlegénye – Balázsi Gergő Ármin / Leblanc Gergely
Girej kán – Iurii Kekalo / Apáti Bence
Nurali, nagyvezír – Kerényi Miklós Dávid / Rónai András József
Zaréma, a kán első felesége – Karina Sarkissova / Földi Lea
Csörgős táncosnő – Yourim Lee / Yuka Asai
Második feleség – Min-jung Kim / Krupp Anna
1. tatár – Majoros Balázs / Morvai Kristóf
2. tatár – Pierpaolo D’amico
3. tatár – Carlos Taravillo / Ryosuke Morimoto
Szóló rabnő – Adema Omarova / Ellina Pokhodnykh

Vez.: Yannis Pouspourikas

Zeneszerző: Borisz Aszafjev
Puskin költeménye alapján a szövegkönyvet írta és a koreográfiát tervezte: Rosztyiszlav Zaharov
Fülöp Zoltán tervei alapján a díszletet rekonstruálta Kerekes Szilárd
Jelmez: Rományi Nóra
Színpadra állító balettmester: Daria Pavlenko

A bahcsiszeráji szökőkút felújítása az Erkel Színházban A XX. század nagy magyar balerinája, Kun Zsuzsa, Operaházunk mindkét Aszafjev-balettjében több szerepet is táncolt. Portrékötetében vallja, hogy a Párizs lángjai utolsó előadásain (1977) mennyire elöregedettnek, kiüresedettnek érezte a 27 éve műsoron tartott, népszerű produkciót. (Meg kell jegyeznem, a nézőtéren ugyanakkor nem így éreztem: mámorosan élveztem, hogy egyszerre látom a színpadon Orosz Adél Jeanne-, Kun Zsuzsa Színésznő- és Lakatos Gabriella Thérèse-alakítását.) Hasonlóan vélekedhettek erről a forradalmi (és forradalomhívő) balettről a Moszkvai Nagyszínházban, amikor – jóval a Szovjetunió felbomlása után – átdolgozott formában újították fel. Nálunk – négy évtized múltával állíthatjuk – átadták a feledésnek.

Tájékozódásul: az ’50-es évek elején gyors egymásutánban kaptuk klasszikus orosz baletteknek és frissebb szovjet alkotásoknak a Szovjetunióban aktuális standardját (A diótörő – 1950. február; A hattyúk tava – 1950. június; Párizs lángjai – 1951. március; A bahcsiszeráji szökőkút – 1952. április), jelentős szovjet szakmai segítséggel, nemegyszer a koreográfiai változatok alkotóinak mesteri közreműködésével. A bahcsiszeráji szökőkút tehát éppen egy évvel a Párizs lángjai után érkezett, Erkel színházi bemutatóját maga a librettószerző–koreográfus, Rosztyiszlav Zaharov tanította be.

Balettművészeink ekkor ismerkedtek meg gyakorlatban Sztanyiszlavszkij módszerével. A színészi játékkal egybekötött balettelőadásnak olyan nagy sikere volt, hogy ez a balett azóta is leggyakrabban játszott darabjaink közé tartozik” – olvashatjuk a Gondolat Kiadó 1959-ben megjelent Balettek könyve című kötetében! A lelkes szakíró talán nem gondolta (és nem olyan régen még mi sem), hogy ismertetőjének ez a tétele 60 évvel később is érvényes lesz.

Mondjuk így, kissé elnagyolva, hiszen a darab nem volt folyamatosan műsoron (ez a műfaj legnagyobb remekműveire sem jellemző), de a Párizs lángjai sorsától eltérően időként felújították (máskor persze csüggedtünk is a hiánya miatt), és valljuk be, már-már meglepetésre az Operaház, illetve a Magyar Nemzeti Balett most is a feltámasztása mellett döntött. Nagyon helyesen, eléggé nem dicsérhetően!

Mi a titka, pontosabban a varázsa Aszafjev balettjének, amely a születésének korszakáról nyert jelzője ellenére, kiérdemelte az Operaház bizalmát abban, hogy a közönségnek változatlanul tetszeni fog ez a szovjet balett?

Elsőként talán az, hogy korántsem „kurzus-darab”. Nevezhetjük ugyan történelmi témájúnak, hiszen a tatárjárás történelmi eseménysorozat. Illetőleg a tatárjárások, így azért is pontosabb, mert nem tudjuk, hogy az 1441 és 1783 között fennállt Krími Tatár Kánság Girájai közül melyik a mi Girej kánunk, akiről Alekszandr Szergejevics Puskin dalol A bahcsiszeráji szökőkút című poémájában. Innen azonban ugorjunk vissza még egy kicsit a darab „titkaihoz”. Meglepetéseihez, amelyek feltárulnak, még ha nem olyan mélyen kutatunk is a világában.

Ösztönösen talán nem gondolnánk, hogy A bahcsiszeráji szökőkút XX. századi, európai tárgyú színpadi mű. Ezekről a jelzőkről más az elképzelésünk, még ha tudjuk is, hogy Puccini posztromantikus és a romantika jegyeit markánsan hordozó, fülbemászó dallamvilágú művei a Tosca után már szintén a XX. század zenéjének részei. Aszafjev balettje tíz évvel Puccini halála után keletkezett, éppen a század első harmadfordulóján. Ha már Puccinit emlegettük, az ő romantikájára is oly jellemző egzotikus helyszínekre fogékony nosztalgiázóknak A bahcsiszeráji szökőkút meghatározó helyszínére sem lehet panaszuk – noha a Krím, bármelyik birodalom, köztársaság területéhez tartozott, európai terület, nem olyan régen még szomszédos országunk részének tekinthettük.

Természetesen a balett elsősorban attól romantikus alkotás, hogy az orosz romantika nagy költője, Puskin 1824-ben írt költeménye ihlette. Ugyanakkor nem feltétlenül gondolnánk, hogy ennek az erősen epikus szövegkönyvű balettnek az alapműve mennyire balladaszerű (elégikus balladának nevezném), mennyire csupán színfoltokban ecseteli a tragédia szereplőit, polémiáját, nehéz illatú atmoszféráját.

A romantika meghatározó jegyét persze Aszafjev zenei stílusa is adja, egyfelől a más romantikus balettekre jellemző lírával és (nemzeti) karaktertáncaival, másfelől a szimfonikus zene széles ívű, nagy szenvedélyeket kifejező eszközeivel, de mindvégig őszinte inspirációval. A bahcsiszeráji szökőkút alapvetően hősei tragédiájáról, a lelkükben zajló végzetes drámákról szól, olyan erővel, amely mellett a történelmi téma szinte csak háttér.

A Máriát jellemző zenei motívummal az I. felvonásban, a lengyel főúri kastély parkjában találkozunk először – végül a kán háremében raboskodó lány hálószobájában, ahogy a fiatal teremtés felidézi nemrég múlt boldogságát. Közben azonban felcsendül a II. felvonásban is, amint Máriát bevezetik a hárembe, de ugyanattól a pillanattól beépül Zaréma érzéseibe és sorsába is, aki a jövevényben azonnal felismeri vetélytársnőjét. Mi pedig a menthetetlen helyzetet, amely a legbanálisabb élethelyzet, és fájdalmának enyhítésére, kortól, kultúrától függetlenül, nincs gyógyír.

Dicsértem az Operaházat A bahcsiszeráji szökőkút felkarolásáért, sőt a dicséret megtoldásához sem vagyok fukar: köszönet érte! Hadd ne fukarkodjam a felújítás három megtekintett előadásáról szóló beszámolóm részleteivel se!

Az 1986-os repríz Zarémáját, Pongor Ildikót ezúttal a próbavezető balettmesterek közt jegyzi a színlap. Az Operaház promójában a mesternő jelzi, hogy a régebbi verziókhoz képest csak apró momentumok lesznek másfélék. Igyekszem szavainak lényeget pontosan lejegyezni: „…nagyon jó, hogy Solymosi Tamás direktor mindig minden darabot felfrissít, meghozza a tiszta forrásból a balettmestert, mindig egy picit modulál, évek alatt egy kicsit másképp hangzanak a dolgok, ez is picit eltolódhat.”

Tiszteletben tartva e tekintélyes szakmai nyilatkozatot, a nézőtér felől elkeseredve tapasztalom ezt a tendenciát. Az új verziók sorra csalódást okoztak a darabok ismerőinek és rajongóinak. A példákat mellőzve, A bahcsiszeráji szökőkút új előadása láttán úgy gondolom, ha Zaharov 1952-ben nem az 1934-es eredeti (Kirov operai) verzióját állította (volna) nálunk színpadra, arra neki is lehetett szakmai érve. Az első előadásokat (koromnál fogva) még nem láthattam, csak majd az 1956 utáni évtizedek szériáit, bőségesen. Ha az egyes felújítások során változtattak részleteken, nos, azt sem dilettánsok tették. Ezt nem a nagy nevek iránti alázat mondatja velem, hanem a mostani verzióban tapasztalt dramaturgiai sérülések fájdalma.

Az első sérülés zene- és színpadi dramaturgiai egyszerre: egy nyitány többlete, amely sokat elvesz az előadás keretjátékának (prológus és epilógus) hatásából. Prológus elé nyitányt tenni, ráadásul olyant, amely nem vezet a darab világába, szertelenségre vall.

A bahcsiszeráji szökőkút felújítása az Erkel Színházban

Az interneten számos (főleg orosz) színház előadásának felvételével találkoztam az utóbbi években. A bahcsiszeráji szökőkút sajátja a táncos kifejezés, de pantomimban is bővelkedik. Betanítók és mesterek művészetének fokát jelzi, hogy a pantomim mennyire szervesen épül a (néhol zárt) számok közé, és hogy indokolt-e egyáltalán. Kiváló előadásban is elriasztott, hogy a II. felvonást Zaréma és kíséretének ide-oda vonulása vezeti be a hárem termein keresztül, leginkább egy báli szcénához való zenére. Ez a jelenet fölösleges magyarázatot ad a hárem kegyencnőjéről, annak kevélységéről és hiúságáról. Nem tudni, hová vonulgat hosszú palástjában, amelyet hajlongó szolgák cipelnek mögötte, míg az előtte ráklépésben haladó rabnő tükröt tart arca elé. Ugyanakkor egy üres, hiú nő torz képét is kapjuk Zarémáról, aki Puskin költeménye szerint kellemes társa is volt Girejnek, nem csupán egy szép test. A korábbi verzió izgatott zene taktusai alatt pillanatképekben adott portrét a szerelmes, szépségét és kiváltságos helyzetét, hárembeli hatalmát élvező asszonyról. A fölösleges menet további hátránya, hogy akadályoz a háremre mint a lengyel kastélyéval ellentétes, egyelőre derűs világra való rácsodálkozásunkban, és gyengíti a hazacsörtető horda és az általuk zsákmányolt Mária bevonulásának hatását. Hát még mennyire élét veszi az utóbbi jelenetnek, hogy a saroglyát, amelyen a lefátyolozott lányt szállítják, csüngő kézben tartják, nem vállhoz emelve, hogy a nézők is jól lássák.

A díszlet elemzésének egyenlege fájdalmas leltárhiány. Hatvanhat év múltán talán nem is illenék ezt számon kérni – ha a sok használatot és raktározást átvészelt eredeti kulisszákat látnánk viszont. Fülöp Zoltán tervei alapján a díszletet rekonstruálta Kerekes Szilárd díszletrestaurátor – derül ki a színlapról. Érdemes lenne tudni, maradt-e valami használható részlet az eredetiből, vagy csupán tervrajzok, fényképek szolgáltak a rekonstruálás alapjául. (Jómagam számos ilyen képet gyűjtöttem az internetről, hosszú évek során.) Potocki kastélyának teraszáról, a lépcsők korlátairól eltűnt négy szobor. Elképzelhető, hogy a főúr gazdagságának jellemzésén kívül, esztétikailag nem is hiányoznak.

Girej kán háremének kies terasza mindig a „nézőfelszisszentő” színpadképek közé tartozott. Megannyi részlet, forma, arány és a színek varázsa rakta össze ezt a hatást. Nem tudom, hogy Fülöp Zoltán elzarándokolt-e ihletért Bahcsiszerájba, a Girájok palotájába, amely ma múzeum. De nem is baj, ha ez a kérdés megreked az én fantáziámban: Fülöp díszlete sokszorta szépségesebb az eredeti helyszínnél, és persze betáncolhatóbb, a színpadi drámának ad teret. Nem dokumentumdíszlet, hanem költészet! A mostani a költészet hamisítványa. Lehet ennek kényszerű oka a színpad jelenlegi állapota, de az eredetinek csupán felületes tisztelete is. Az ornamentika, a minták utánzása nem elegendő a hatáshoz, a mintaelemek mérete és szaporasága szabályozná a kecsességet. A festés módja különböztetné meg a rózsaszínű márványt a terrakottától. A díszletelemek széleinek „eldolgozásához” hiányzik néhány firhang és szőttes, nem szabdalja és nem teszi végzetillatúvá a finálé kompozícióját a terasz elé csüngő fűzlombozat.

A színpadkép leginkább elrontott eleme a horizont. Fülöp Zoltán költészetében ciprusokká nemesedtek a bahcsiszeráji tájat ma is jellemző nyárfák, magasba nyúló, kecses minaretek között remegő, fülledt levegő üzente, hogy az egyéni tragédiák ékes, de zárt világán túl egy keleti város élete zajlik. Most részben hasonló, részben eltérő ábrák kerültek a horizontra. Vajon megnézte-e valaki a nézőtérnek legalább egy pontjáról, mi és hogyan látszik ezekből a képekből? Ráadásul a háttér vászna már a harmadik előadáson redőkben hullámzott.

A III. felvonás díszletét csaknem teljesen kirabolták – emlékszem: már korábban –, és e nemes gesztusnak számító felújításhoz nem is rekonstruálták. A Máriának kiutalt helyiség valamikor nem méteráru-raktár volt, amelynek egyetlen berendezési tárgya a lány artisztikus halálának rekvizitumát adó oszlop. Az új kegyenc alvóhelyét nem csupán selyemmel letakart dobogó képezte, hanem a fal védelmező mélyébe süllyesztett baldachinos ágy. A hálószobát jobb felől is a csúcsíves díszletelemek határolták, így küszöbnek volt vélhető, ahová leteríti alvóhelyét a szolganő, akin keresztüllép a (korábban mécsessel) belopódzó Zaréma…

Bármennyire csak részben és felemásan sikerült is a díszlet rekonstruálása, a jelmezek újjátervezése elsősorban a díszlethez viszonyítva tévedés. Márk Tivadar stílusa, esztétikai világa összhangban volt nagy díszlettervező kollégáinak ízlésével és stílusával, munkáik együtt, vizuális egységet alkotva készültek egy-egy produkcióhoz. Azért is olyan fájó, hogy A diótörő 2015-ben felújított változatában, amelynek díszlettervezője (Vavrinecz Beáta) az Oláh Gusztáv emléke előtti tisztelgés címén (ne szépítsük) ellopta a korábbi díszletek leghatásosabb elemeit, Rományi Nóra jelmezei legfeljebb önmagukban értékelhetők, az előadás látványvilágában idegenek. Rományinak is van stílusa, amelyet egyelőre bizonyos színárnyalatok preferálása, valamint a tütükön és aljakon unalmas gyakorisággal alkalmazott koncentrikus rávarrások jelentenek.

Ha valamennyi jelmez tetszene, akkor is tiltakozásra késztetne Zaréma „bemutatkozó” kosztümegyüttese. Ez Márk Tivadar költői világában is a vörös színt kapta, ám annak rafinált árnyalatát, valahol a korall és a lazac pirosa között, amelyből csupán kiragyogtak a bíborszínű, flitteres rávarrások. A Rományi tervei szerinti (bocsánat!) jajvörös garnitúra: cirkuszi fellépő ruha. A kegyencnő második, rózsaszínű jelmeze viszont – bár a holdfény kékségében úszó térben nem hat olyan végzetszerűen, mint a Márk hajdani sárgája – önmagában gyönyörű, hatásán azonban jócskán ront, hogy ezt a tónust a háremben már 12 rabnőn megcsodálhattuk.

A felújítás erőssége a balettkar teljesítménye és a vegyes eredménnyel kiválasztott szólisták egy-egy alakítása. A tánckart az első felvonás csoporttáncaiért, a harci jelenetekért, a rabnők megszemélyesítéséért és a kánt szórakoztató harci táncokért is elismerés illeti.

A két női főszerep közül látszólag hálátlanabb színészi faladat a Máriáé. Védőburokban nevelt főúri lányka. Boldog és vidám, természetesen tartózkodó. Idilli ifjúsága azonban percek alatt a semmibe vész: a tatár támadók megölik apját, roppant hatalmú vezérük, a kán egy kardszúrással kioltja vőlegénye életét, akihez kölcsönös, tiszta szerelem kötötte. Mielőtt őt magát elrabolnák, szépsége végzetesen megigézi a különben nagy háremet tartó kánt. A pantomimjáték pillanataiban nincs idő magyarázkodni (Puskin is legfeljebb éreztette), fiatalsága mellett milyen újszerű „egzotikum” varázsolta el a keleti nagyurat Mária személyében, ezért a látványvilág dolga ezt nyilvánvalóvá tenni, és kiegyensúlyozni a majdani „vetélytársak” érdekességét. A budapesti bemutatón a légies Pásztor Vera aranyszőke hajzuhataga fokozta a lengyel lány porcelántörékenységének hatását – e stílus példateremtése nyomán gyönyörködhettem valamikor Ugray Klotild, majd Menyhárt Jacqueline álomszerű és tragikus alakításában. Ugyanakkor Kun Zsuzsa vallomása szerint ő, orosz pályatársak nyomán, saját, barna hajszínével kívánta megjeleníteni Máriát. (Megjegyzem: amikor én láttam Kun Zsuzsát a szerepben, aranyszőkésre permetezett haja biztosított erős kontrasztot a grúz rivális kinézetével.) Hogy ne ragadjak le hosszan ennél a részletkérdésnél: jómagam a színpadi vizuális eszközök bevetésének híve vagyok (amint nemcsak külsőségekben, hanem rendezői felfogásban is elutasítom a Carmenéhez közelítő megjelenítésű és jellemzésű Micaelák divatját is).

A bájos külsejű Felméry Lilit is szívesebben láttam volna minden karakterjegyében hangsúlyosabb Máriaként. Technikai adottságai megvannak a szerephez, van melankolikus és szelíd mosolya is, de nem éreztem, hogy alakításában a tánc és a mimika elementáris kifejezési eszköze az érzelmek hullámainak: a mindenről lemondó bánatnak, boldog idők felidézésének, rémületnek. Alighanem koncepcionális vagy betanítási hiányosság, hogy amikor a hárembeli hálószobát őrző rabnő takaróként kínálja Máriának a kán ott felejtett köpenyét, Felméry Lili és Tatiana Melnik is közönyösen utasítja el azt, nem pedig iszonyodva. Tatiána Melnik Máriája technikailag perfektebb, vidámságának, majd kiszolgáltatottságának ellentéte is markánsabban jelenik meg, közvetlenebbül fakad a táncból.

Noha Waclaw szerepe a danseur noble minden adottságát (bravúros ugrások, emelések) nagy igénnyel követeli meg, végképp hálátlannak mondható, hiszen e hősszerelmes még az I. felvonás végét sem éri meg. A szép reményű ifjú csak pár percig védelmezi szerelmesét, miközben néhány tatárt a másvilágra küld, de korai halálával el is tűnik a drámából, csak Mária emlékeiben él tovább. Ám a kerti ünnepség vége felé, végzete közeledtében olyan ugrások sorozatával kell emlékezetünkbe vésődnie, hogy elmúlását a magunk veszteségének is érezzük. A tragikum előérzetét Aszafjev zenéje pontosan jelzi, ám az előadás, tán a leszűkült játéktér miatt, ezt nem hangsúlyozza. Balázsi Gergő Ármin, illetve Leblanc Gergely kiválóan oldja meg feladatát, az utóbbi alakítása mutatósabb.

A balettdráma kulcsfontosságú szereplője Girej kán. Nem lenne ő egyéb, mint birodalmakat hódító rablógyilkos horda vezére, teljhatalmú kényúr – ha nem találkozna Máriával, akibe azonnal beleszeret. Nagy táncművészeink alkotó alakításából kiderül, hogy ez a pillanat jellemének megváltozását jelenti: ahogy a lány szépségének bűvöletébe kerül, korlátlan hatalma egyetlen ponton megrendül, és tudjuk, hogy ez a szerelem tragédiákhoz, egyben az ő tragédiájához fog vezetni. Szerencsém volt első Girejünk, a zseniális Fülöp Viktor alakítását több előadásban is megcsodálni, újból és újból a hatása alá kerülni. Az övéhez méltó szerepformálás és művészi formátum élményét köszönhettem később Havas Ferencnek és id. Nagy Zoltánnak. (Utólag is van abban valami megdöbbentő, hogy a megfoghatatlan tehetséget feltételező főszerep megformálói közül három olyan táncművész alakítása lett legemlékezetesebb, akiknek a magánélete megrázó tragédiát tartogatott.)

A bahcsiszeráji szökőkút felújítása az Erkel Színházban A szerep kitöltése jó és pontos emelési technikát is feltételez, de elsősorban érzékeny színészetet és jelentős, erős színpadi személyiséget. Nem tudom megfejteni, hogy mely erényei alapján látták meg Girej megfelelő alakítóját Iurii Kekalóban. A különben kiváló, s hozzá még nagyszerű megjelenésű, nyúlánk táncos mintha túl fiatal is lenne a szerepre – a kánság trónörökösének vélhetnénk –, amit némileg lehetne ellensúlyozni jó karaktermaszkkal, de Kekalót inkább valami kínai babának maszkírozták, rezdüléstelen arcával pedig szinte semmit sem játszik el. Mozgásbeli alakítása is elhibázott: minduntalan valami szárnyas, karjaival és főleg kimeresztett ujjaival hatalmaskodni igyekvő lényként jelenik meg, talán A hattyúk tava Rothbartjának szerepébe tévedve.

Apáti Bence Girej kánja érettebb kora és visszafogottabb gesztusai révén valamivel súlyosabb. Ami a Máriával való találkozása pillanatában zajlik le benne, annak a nézőtér jobb oldaláról a vesztese voltam (vagy nem). A kán másik nagy metamorfózisa, csatavesztése a kiszolgáltatott rab ellenében, sajnos nem volt megrázó. Úgy gondolom, a Girejt alakító táncosnak valamit a prológus és az epilógus cselekménytelenségében is sugároznia kell felénk: a múlhatatlan fájdalmat, a fájdalom múlhatatlanságát. Ezzel mindkét táncosunk adós maradt. Érzetem szerint a betanítás hibájából is, ám a kulcsfontosságú finálé kegyelemdöfését a szobaszínházira spórolt szcenírozás adja.

Zaréma. A bahcsiszeráji szökőkút legizgalmasabb alakja, a romantikus balettirodalom egyik legnehezebb táncosi-színészi feladata. Nemzedékem számára legemlékezetesebb megformálója Lakatos Gabriella volt. Szuggesztív alakításának, a figurával való kivételes azonosulásának, szépségének távoli emlékét segített megőrizni a darab egyik jelenetét bemutató televíziós stúdiófelvétel, amely a táncosnőről készült portréfilm részeként található a YouTube-on. Óva intek mindenkit – önmagam is beleértve – annak az előadói hőfoknak a számon kérésétől későbbi tehetségeken.

A felújítás első szereposztásának Zarémáját (Aliya Tanykpayeva) három előadásom egyikében sem láthattam. Két kolléganőjének alakítása különböző erényeikkel ment élményszámba.

Karina Sarkissova alighanem pályája zenitjén jár, technikai felkészültsége lenyűgöző, alkata, megjelenése mindig képlékenyen igazodik a megformált karakterekhez. Láttam már egykori nagy balerináink fontos szerepeiben (Dianaként a Sylviában, a Spartacus Júliájaként), amelyek karakterét oly csodálatos módon hozta, mintha őt is a koreográfus Seregi László tanította volna be, elődeihez képest legfeljebb halvány hiányérzetet hagyott. Zarémája senkiéhez sem hasonlít. Első nézésre persze túl kellett jutnom azon a rossz benyomáson, amelyet Zaréma értelmetlen vonulgatása határozott meg, ám később, és főleg a balerina második előadásán, magával ragadott. Sarkissova színészetének skálája nem tűnik különösebben szélesnek és gazdagnak, de ami Zaréma jellemének és tragédiájának eljátszásához fontos (büszkeség, magabiztosság és mindezek elvesztése), ahhoz erős és őszinte attitűdöket talál. Impozáns és emlékezetes alakítás az övé.

A Don Quijote 2016. novemberi felújításán lettem figyelmes a Cigánylány szólószerepét táncoló Földi Leára. Korabeli jegyzetem szerint „a táncosnő hajlékonysága frusztrációt keltett bennem, amiért nem inkább a Gajane (vagy legalább a Gajane-szvit) Aisájaként láthatom.” Az egykori szovjet repertoárból Zarémát ugyan nem juttatta eszembe – de nem is lepett meg annyira, hogy ezt a parádés szerepet, még ha egyetlen alkalomra is csupán, a fiatal kartáncosnőre bízzák. Kétségtelen, hogy Földi Lea is eredeti egyéniségű és megjelenésű Zaréma. Vad, egzotikus szépség, figyelmet parancsoló. Alakítása máris szólótáncosi és színészi alkalmasságáról tanúskodik. Noha jóval több, mint diplomavizsga, van még mit érlelnie az eszközein, például mértéket tartani a nagy drámai kitörésekben. A Máriával való vitában „jár a szája”, szinte kiáltozik – de a balett műfajában mindent a testtel, a mozdulatokkal kell elmondani. Illetve az arccal, a szemmel, de tilos a néző eszébe juttatni, hogy akár meg is szólalhatna. A balett azért is csodálatos műfaj, mert át lehet benne ugorni azt a közmegegyezést, amely szerint egy grúz származású tatár asszony egyáltalán kommunikálni képes egy lengyel lánnyal.

A Csörgős táncosnő szólistájaként méltán aratott sikert Lee Yourim, illetve Asai Yuka, a „rendezés” azonban kispórolta a néző élményéből az oly üdítő „színpadi zenét”: a lányokról hiányoztak a csörgettyűk. A Második feleség fontos és nehéz szerepét (merthogy meghatározó információt kapunk belőle a hárem világának sajátosságáról és Girej megváltozott érzelmeiről) az első szereposztásban Min-jung Kim táncolta, technikailag pontosan, kedves vidámsággal, de semmit sem játszott el a karakterből és a szituációból. Mindezt megkaptuk Krupp Anna játékban is pontos, érdekes alakításából. Ez az epizód is felhívja a figyelmet arra, hogy az új jelmezek tervezője mit nem ért az előadásból. Nem az a baj, hogy a Második feleség ezúttal világoskék kosztümkölteményt visel, nem zöldet, vörös hajjal, hanem az, hogy hiányzik a jellemet táncoló figura kiemelése valamilyen érdekességgel.

A II. felvonásban a hárembe lépő kán már egy megváltozott, gondterhelt ember. Csak Mária érdekli, és gyötri az aggodalom: a fészkéből kirabolt kismadár sohasem fogja viszontszeretni. Nem tudja őt felvidítani sem addig rajongott kegyence, sem a második, sem a hárem többi virága. A IV. felvonásban megjelenő, egyenjelmezbe öltöztetett rabnők felhozatala már nem lehet érdekes jelenet, annyira ismétlő jellegű. Közvetlenül a két tragédia után hogyan is lenne remény a kán hangulatának javítására újabb asszonykínálattal? Egyedül a nagyvezír, Nurali ötlete reális: a magánéletében csalódott és vesztes uralkodónak még visszaadhatja kedvét másik életeleme: a hódítás, a háború. A három tatár harcos teljesítménye dicséretes, Nurali szerepében Kerényi Miklós Dávid és Rónai Kiss András excellált. Visszataszító, kegyetlen jellemük megérdemelte volna, hogy e vonásaik maszkjukról is kiáltsanak.

Az utolsó sodró lendületű, már-már extatikus részlethez érkezve kell megjegyeznem, hogy Yannis Pouspourikas irányítása alatt a táncjáték zenéjének karakterjegyei többnyire nem szóltak elég plasztikusan. (Kivétel ebben az elő- és utójáték andalító mesélése a vonósokon.) Aszafjev zenéjéhez nem illik a visszafogottság, még hangerőben sem. Ennyi fájdalomról, ilyen nyers kegyetlenségű világról csak őszintén, velőt rázóan szólni hiteles.

* Puskin: A bahcsiszeráji szökőkút (Szabó Lőrinc fordítása)

A bahcsiszeráji szökőkút felújítása az Erkel Színházban
fotó:© Berecz Valter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Bizják Dóra (zongora)
Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar
vezényel: a karmesterkurzus tizenegy résztvevője
"A nemzetközi karmesterkurzus záróhangversenye"
BEETHOVEN: II. szimfónia
CHOPIN: f-moll zongoraverseny op. 21
BARTÓK: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
19:00 : Martonvásár
MTA Agrártudományi Kutatóközpont parkja

Ránki Fülöp zongora
Rálik Szilvia - szoprán
Schnöller Szabina - szoprán
Dóri Eszter - szoprán
Galgóczy-Boros Dóra - alt
Kun Tibor - tenor
Pásztor Péter - bariton
Kelemen Dániel - basszus
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
vezényel: Somos Csaba
BEETHOVEN: Ah, perfido! – koncertária, op.65
IV. szimfónia B-dúr, op.60
Karfantázia , op.80
ELMARAD!

20:00 : Balatonfüred
Gyógy tér

OperaFüred – OperaMozi: Bohémélet 2.0
A mai nap
született:
1909 • Licia Albanese, operaénekesnő († 2014)
elhunyt:
1989 • Martti Talvela, énekes (sz. 1935)
1998 • Hermann Prey, énekes (sz. 1929)