vissza a cimoldalra
2018-06-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60889)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4039)
Momus társalgó (6335)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Társművészetek (1255)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11278)
A csapos közbeszól (95)

Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1425)
Franz Schmidt (3142)
Erkel Színház (9348)
Kinek tetszik Rimszkij-Korszakov ? (47)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (894)
Élő közvetítések (7248)
Pantheon (2237)
Erkel Ferenc (1046)
Palcsó Sándor (215)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2769)
Wagner (2594)
Opernglas, avagy operai távcső... (20100)
Jacques Offenbach (471)
Bánk bán (2965)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1234)
László Margit (149)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni” – interjú Kovács Eszter operaénekessel II. rész
- zéta -, 2018-03-28 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Régóta eltűnt, pedig itt él köztünk – szinte inkognitóban – egy nagyon jelentős énekesnő. Kovács Eszterrel zajló kétrészes beszélgetésünk kiindulópontja nemrégiben megjelent Wagner-lemeze volt. Az interjú első részében a pályakezdés időszakáig jutottunk el.

   Kovács Eszter operaénekes Amikor felvették az Operaházba, először ösztöndíjas lett, akkor még Nádasdy Kálmán volt a direktor, majd néhány évvel később Lukács Miklós vette át a hatalmas feladatot. Az ő idejében teljesedett ki a Wagner-játszás Budapesten, hiszen, a Parsifal kivételével, az összes jelentős operája műsorra került.

   Mindannyian, akik akkor ott dolgozhattunk, hálásak vagyunk neki. Igaz, hogy magyarul mentek a Wagner-művek, de utána már szinte gyerekjáték volt németül áttanulni. Volt Lukácsnál már olyan szándék (ami szerintem Karajantól ered), hogy megpróbálta a művek kamarajellegét kidomborítani. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem kellett mindig „torkunk szakadtából” ordítani, mert visszavette a zenekart. Később még sok nagy karmesterrel, még Karajannal is énekelhettem, de Lukács Miklós alapjai mindig működtek. És sikerült kialakítania a Wagner-játszás kultúráját Magyarországon. Nagy hálával gondolok ma is rá, hogy belevitt ebbe az „őrült világba”. Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy Lukács Miklós elementáris erővel tolt a Wagner-szerepek felé. Ő volt az, aki az Istenek alkonya Brünnhidéjére alapozta a külföldi karrieremet, aminek igazolásául az 1972-es budapesti premieremen már az első felvonás utáni szünetben, az öltözőmben aláírhattam életem első szerződését. Ez a szerződés az egész világra szólt, és amelyet a három impresszárió közül, akik ott vártak rám, a Londonban élő magyar származású Medák Sárival kötöttem meg.

   Erről a szituációról mondjon egy kicsit többet…

   Sáriról itt külön meg kell emlékeznem nagy hálával, róla, aki megnyitotta külföldi fellépéseimnek egész sorát, akivel élete végéig együtt dolgoztam. A legelső, általa hozott szerződésem Düsseldorfba szólt, ahol az Istenek alkonya Brünnhildéjével világsztárokkal (Karl Ridderbusch, Hans Hopf) nagy sikert arattam. Az Opernwelt egyoldalas kritikájával felfedezésként írt a fellépésemről. Ennek visszhangjaként számos meghívást kaptam, miközben egyre nagyobb feladatot jelentett teljesíteni az itthoni elvárásokat. Nagyon nehéz, de rendkívül szép időszak következett. Rám szakadt a csillagos ég: a szerepekkel, a szerződéseknek való megfeleléssel, az elvárásokkal, a világhírű partnerekkel, karmesterekkel, rendezőkkel. Hogy csak néhányat említsek: Londoni Covent Garden (Colin Davis, Götz Friedrich), Washington (Doráti, George London), Genf (Peter Maag), Strassbourg (Alain Lombard), Frankfurt (Gielen), stb. Ezt jelentette számomra a Lukács Miklós és Mikó András féle korszak. Innen indult minden. Így kijelenthetem, hogy a budapesti Operaházat ma is szerepeim bölcsőjének tekintem. Köszönettel emlékezem Failoni Nelly segítségére is.

   Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy Lukács idejében a világ vezető Wagner-énekesei megfordultak az Operaházban.

   Ez pontosan így van, én már itthon énekelhettem James King, Thomas Stewart, Theo Adam, Donald McIntyre, Ingrid Bjoner, vagy Ludmila Dvořáková partnereként. Vagy nézőként nagyon jól emlékszem Astrid Varnay ezerfokos Izoldájára. Nemcsak a hang, de a színpadi létezése is lenyűgözött. Mindig, mindenkiben azt kerestem (magamban is), hogy a hang mögött mi van még?

   Bayreuth. Hogy kezdődött?

Kovács Eszter operaénekes    Bayreuthi indulásomat tulajdonképpen Csikós Attilának köszönhetem, ő volt az én hírvivőm, aki már abban az időben Bayreuthban rendszeresen dolgozott. Jó kapcsolatban volt Eva és Wolfgang Wagnerrel is, és Brünnhildéim sikerének hírét hitelesítette Bayreuthban. Felkeltette Wolfgang Wagner érdeklődését, aki lányát, Eva Wagnert elküldte Budapestre, hogy hallgassa meg egy előadásomat. Éppen a Jenufa címszerepét énekeltem, ezután kaptam ösztöndíjat Bayreuthba, és az ösztöndíj eredményeként szerződtettek a következő szezon Walkür premierjére, Brünnhilde szerepére.

   Főleg Wagner-operákba hívták?

   Legtöbbet talán igen, de a Kékszakállú Juditját is sokfelé előadtam és Richard Strauss szerepeket is. Itthon a legkomolyabb Strauss-feladat Chrysothemis volt az Elektrában (a nagyszerű Erdélyi Miklóssal). Később ezt a szerepet Santa Feben is énekeltem. Santa Feről meg kell jegyezzem, hogy Amerika Bayreuthja. Kicsit, a San Francisco-i operaház mellett, ez is a MET előszobájának számít. Fantasztikus környezetben, 3000 méter magas hegyek között énekeltem, igen sűrűn kellett levegőt venni. Csodálatos kritikákat kaptam: egyöntetűen a legjobb alakításnak tartották az én Chrysothemisemet. Ezek után Texasban már az Elektra címszerepét énekeltem. Számos esetben konkrét szerződésajánlatokat kaptam az előadásaim után, a nemzetközi meghívásaim sokszor ebből is eredtek, akár karmester hallott meg vagy kolléga, és ajánlott a szervezőknek. Néha elő kellett énekelni, én ilyenkor mindig az Istenek alkonya záróénekét vettem elő, abban mindent meg lehet mutatni.

   Hatásos jelenet, annyi biztos.

   Birgit Nilsson is azt énekelte, amikor Bayreuthban előénekelt. Mert azt tudni kell, hogy a világ nagy színpadain a világ legnagyobb énekesének is elő kell énekelnie. Nilsson előéneklésén Bayreuthban, úgy mesélik, Martha Mödl is ott ült a nézőtéren és mindjárt utána ki is jelentette, hogy neki bizony onnantól kezdve nem juthat feladat. Érdekes világ a művészeké. De azért van ellenkező véglet is. Nekem például csodálatos élményem volt Sümegi Eszterrel, akit tisztelek és nagy művésznek tartok, és akinek az emberi megnyilvánulásai is példásak. Jó pár éve a magyarországi Wagner Társaság elnöke, a felejthetetlen Király Éva, meghívott egy életpálya-beszélgetésre a Marczibányi téri művelődési házba. A zenetudós-rádióriporter Boros Attila volt a beszélgetőpartnerem, aki riporterként pályám szinte minden fontos állomásáról tudósított, vagy tanúként jelen volt. (Róla mulatságos történetem, hogy az induló külföldi fellépéseim zűrzavarában Attilával megbeszélt első interjúmra elfelejtettem elmenni, mert azt sem tudtam, élek-e vagy halok. Azóta számtalanszor felemlegette. A Bartók Rádióban számomra ma is pótolhatatlan hatalmas egyénisége és tudása.) Visszatérve Sümegi Eszterre, az említett beszélgetésen ő köszöntött engem meglepetésemre példaképeként. Tény, hogy életem nagy pillanata volt, addig azt sem tudtam, hogy ismer engem. Csodálatos érzés, hogy a korkülönbség ellenére így számon tartott engem, figyelemmel kísérve pályámat.

   Azt látom, hogy a fiatalabb énekeseknek, ha igazán komolyan gondolják a pályát, meg kell keresniük azokat a pontokat és személyeket, akikbe belekapaszkodhatnak. A példaképeket. Önnek volt?

   Én is úgy gondolom, ahogy Csóri Sándor mondta: „Példaképek nélküli élet csak szánalmas igyekezet”. Igaza volt. Az én abszolút példaképem Birgit Nilsson volt. Minden wagner-szólamot általa tanultam meg. Úgy nem lehet énekelni, mint ő, csak megtalálni azt a pontot, ahogyan nekem is sikerülhet. Hála Istennek vele megismerkedhettem, mert váltott szereposztásban énekeltünk a Walkürben, San Franciscoban. Mondtam is magamban, ha ezt megúszom, az Isten kegyeltje vagyok. Megúsztam. Sőt, Nilsson nagyon kedvesen gratulált, és sokat beszélgettünk a premierünk után. Ez az a fellépés, amelyet szintén a Santa Fe-i Chrysothemisemnek köszönhetek, mert az után az előadás után jött oda hozzám Kurt Adler, a San Fancisco-i direktor gratulálni, és hívott meg erre a Walkür-Brünnhildére.

   Olasz szerepek szinte teljesen elkerülték. Nem hiányoztak?

   Néha egy-egy áriát énekeltem koncerten (az Aida-ária még felvételen is megvan), de engem inkább a wagneri világ bonyolultsága vonzott, ezekben a szerepekben találtam meg önmagamat. Olaszok közül egyedül Santuzzát énekeltem, de azt nagyon szerettem. Ioan Hollender úr látott benne és hívott is rá Bécsbe, de az akkori menedzserem lebeszélt róla, hogy csak német szólamot, elsősorban Wagnert vállaljak. A szerepről csupa jó emlékem van, elég sokat is énekeltem. A Vámos-féle filmben is van egy részlet belőle.

   Amikor az ember bekerül ebbe az operai „mókuskerékbe”, már nagyon nehéz irányt változtatnia.

   Volt ebben valami rettenetes kiszolgáltatottság. Így volt ez már elsőként Düsseldorfban is. Általában a fellépéseim sikerére nyomban felkértek egy másikra. Onnantól kezdve szinte egyik előadás hozta a másikat. Iszonyatos teher volt, hogy énekeltem sorozatban a Walkür-Brünnhildéket, közben tanultam Fideliót, Elektrát, Izoldát, szinte egyszerre. Ezt az impresszáriók rakták rám, bár nem lett volna szabad, de erre csak később jöttem rá. Amikor az ember fiatal, azt gondolja, hogy mindent bír. Például Brémában énekeltem egy Fideliót, ami jól sikerült, kaptam egy légcsőhurutot. Ki kellett volna várni a teljes gyógyulást, de erre nem volt már idő. No, ez a mókuskerék!

   Az állami művészforgalmazás időszakáról beszélünk…

   Így van. Ráadásul akkoriban hiába küldtek ide, a budapesti lakásomra Kurt Adlertől meghívót, minden előadásra csak az Interkoncerten keresztül lehetett szerződni. A kommunizmus bonyolultsága az életemet is tovább bonyolította. Ez nem vicc, ez száraz tény. Megterhelve útlevél és vízum gonddal és hamisan átszámított, vagyont vesztő, kötelező valutaátváltásokkal, és a gázsiból komoly összegeket levontak mindenféle költség címén. Tovább nem folytatom. De én boldog voltam, mert énekelhettem, sikerem volt.

   Hogy sikerült ilyen akadálymentesen venni azt a düsseldorfi Brünnhildét, mégis az operairodalom egyik legnehezebb szerepe?

   El kell mondanom egy fontos nevet, Varga Pálét. Fantasztikus szellemiségű muzsikus, aki a darabismeret és nyelvtudás tekintetében szinte utolérhetetlen mester volt. Az összes komolyabb szerepemet vele tanultam. Odakint meg is kérdezték, hogy miként sikerült ilyen autentikus deklamációt elsajátítanom?

   Ez azért érdekes, mert van vagy két, két és fél operai generáció, akikkel nem lehet úgy beszélgetni, hogy Varga Pál neve ne kerüljön szóba…

   Egy drága ember volt, tanított a főiskolán is. Bármilyen kéréssel, kérdéssel lehetett hozzá fordulni, az ember biztos lehetett abban, hogy a legmegfelelőbb választ kapja. Lukács Miklósról és Mikó Andrásról beszéltünk már, mégis Mikóról még annyit, nemcsak erősen közreműködött abban, hogy fiatalon bizalmat kaphassak, de kipasszírozta az emberből, hogy az alakítás is teljes legyen, sokszor vég nélküli próbák és hosszú harcok során.

   A szabadúszás azért jött, mert végül nem lehetett az Operaházzal összeegyeztetni a külföldi megkereséseket?

   Igen. Bár nem csak én voltam ezzel így, hanem mások is. Előfordult, hogy nem engedtek ki valahová és végül itthon sem volt rám szükség. Ezt a suta helyzetet tisztább volt azzal megoldani, hogy felbontottam a budapesti Operaházzal a szerződésemet. A külföld a szakmai elismertségen és sikeren túl a pénzt is jelentette, ezt kár is lenne tagadni. Tisztább volt ez így, ma sem tenném másképp.

   A Metropolitanbe hogy lehetett bejutni, és hogy lehetett túlélni?

   Bejutni nekem úgy lehetett, hogy hívtak. Akkor már évek óta a legnagyobb bayreuthi énekesekkel jártam a világot premierről premierre, szinte majdnem mindig ugyanazokkal a partnerekkel énekeltem. De a túlélés talán még a bejutásnál is nehezebb. A nagyszínpadon meghallgatott James Levine, mint mindenkit, aki oda pályázik. Levine egyébként egy derűs lény és nagyon jó muzsikus, de vele csak a turnén énekeltem. A színházban az én karmesterem Silvio Varviso volt, ő sem rossz név. Volt benne olasz temperamentum, annak ellenére, hogy német darabot vezényelt. Természetesen ezúttal is az Istenek alkonya záróénekkel érkeztem a meghallgatásra, halálos félelemben, mint mindig. Drukkos voltam világéletemben, pláne ezeken az előadásokon, ilyen kollégák mellett, akiket a Metropolitanben kaptam. Siegmundot Gerd Brenneis és Jon Vickers énekelte, Sieglindét Johanna Meier és Hildegard Behrens felváltva, Wotan végig Simon Estes volt. Tetézte még a Karajan-féle rendezés, de ez már messzire vezet, hosszú-hosszú történet lenne.

   A színpad méretei nem riasztották?

   Dehogynem, hiszen ez egy elképesztően monumentális színpad. Hallja az ember magát, bár azért jobb és biztonságosabb érzés, ha többet hall. De megvolt ennek a gyönyörű izgalma, szépsége és félelme. Így együtt. Ennek a sikernek a folytatásaként kaptam meghívást a Metropolitan három hónapos jubileumi turnéjára (USA és Kanada nagyvárosai) olyan énekesekkel, mint Renata Scotto, Domingo vagy Pavarotti. Fárasztó, rengeteg társadalmi kötelezettséggel járó, de csodálatos turné volt. Életem egyik legnagyobb élménye. Hozzá tartozik, hogy számoltam a napokat, mikor mehetek már végre haza egyszer. De ez már megint egy hosszú történetbe torkollna. Annyit csak, hogy akkor még nem tudtam, hogy a sikerek ellenére, saját döntésemből, nem is térek többet vissza Amerikába.

   Milyen volt ilyen nagy nevekkel együtt énekelni ezen a pályán?

   Jó. Nagyon szerettem még James Kinget, sokszor léptünk föl együtt. Volt egy másik amerikai tenor, James Cox, ő is rendkívül kollegiális volt velem. Szerettem Zubin Mehtával énekelni, azt a mélységet, amit egy-egy lassítással elért az Istenek alkonyában, egy karmester sem tudja utolérni. Hozzá fűződik, hogy a Scala vendégfellépésén, az Istenek alkonya harmadik felújításán, Flagstad és Birgit Nilsson után harmadikként én lettem a Scala-felújítás Brünnhildéje. Nagy élményt kaptam. A kritika azt írta a premierről, hogy „ez Brünnhilde estéje volt!”. Tény, hogy úgy éreztem magam ezen az estén, és a Scala ezt követő előadásain is, mintha Zubin Mehta jóvoltából a Mahler emlegette „magánkívüliség” állapotába kerültem volna. A zseniális karmesterek olyat hoztak ki belőlem, amit eddig nem tudtam, hogy bennem van. Ezt élhettem meg az Elektra egyik zenekari próbáján is a MET-ben, amikor az Elektra monológját próbálta velem Erich Leinsdorf. Izgalmamat az is fokozta, hogy ez a terem gigantikus méretű volt, körös-körül tükörfallal. Szép emlékem, hogy a próba után a liftben találkozva vele, a nagy Leinsdorf magyarul gratulált. Megint túljutottam egy örvényen. Nekem ez a pálya erőt és hitet adott.

   A család hogy állt ehhez a nehéz pályához?

   Egyszerűen válaszolva, nagyon segítőkészen. Ezt a kérdést számos interjúban feltették már nekem, de még így, ahogy most, sohasem fogalmazódott meg bennem. Most egészen tisztán látom, hogy pályámért családomnak milyen nagy áldozatot kellett vállalnia. Amikor itthon, vagy külföldön együtt voltunk, azt a magasfeszültséget, amit egy-egy fellépésem bennem generált, kénytelenek voltak ők is elviselni. Ráadásul a feszültségből konkrét, és kellemetlen rigolyák sora eredt, amelyekre most visszagondolva látom, milyen bámulatos módon voltak képesek éveken keresztül tolerálni. Köszönet érte!

   Ez így a kívülállónak nem teljesen egyértelmű…

   Ízelítőül a sok akkori faksznimból elmondok legalább egyet. Általában én már az előadást megelőző napon sem beszéltem, sőt, volt, hogy már két nappal korábban sem, pláne nem a fellépés napján. Mivel valamiféle kommunikációra mégiscsak szüksége van az embernek, sokféle dolgot kipróbáltam. Lassan aztán kialakult az idők folyamán az írás-beszédnek egy sajátos kombinációja, azaz én leírtam, amit mondani akartam, ők meg megpróbálták sokszor félúton azt kitalálni, hogy mi a fenét is akarhatok én mondani. Ez persze a résztvevők idegeire nem mindig volt a legmegnyugtatóbb hatással. Azért beszélek ezekről a dolgokról, mert számomra már régen világossá kezdett válni, mekkora terhet is jelentettem nekik. Ma már lányom gyermekkorát is sokkal nagyobb empátiával látom, mint amikor azt megéltük. Áldott állapotban voltam, amikor Santuzza és Aida áriáját vettük fel a Magyar Rádióban Kórodi András vezényletével. Kislányom remek támaszul szolgált a magas hangok megformálásánál. Később, amikor a Prágai Tavaszon Juditot énekeltem a Kékszakállúban a Rádiózenekar koncertjén, négy hónapos babámat nehéz volt itthon hagyni. Tudni kell, hogy a művészgyerekek élete nagyon nehéz, mégis sok szépséget tartogathat számukra. Rengeteget szenvedett szegény attól, hogy az állandó utazásaim miatt nélkülöznie kellett az anyját. Persze ő is rettenetesen hiányzott nekem, ezért ha csak alkalom adódott (sokszor váratlanul is), vittem magammal. Így egészen különleges élmények részesévé válhatott.

   Persze, ami az egyik oldalon teher, a másikon élmény…

   11 évesen egyedül jött haza New Yorkból, mert nekem már kezdődtek a próbák. Keserves dolog volt mindenesetre neki is, meg nekem is. Kifelé viszont a tökéletes boldogság, mert itthonról együtt repülhettünk Santa Fe-be. Végig élvezte azt a semmihez nem hasonlítható különleges világot, amit az Elektra próbái jelentettek hetekig. Indiánok, magas hegyek, hipermodern szabadtéri színpad extra természeti adottságokkal, és közben – nem utolsó sorban – Richard Strauss még felnőtteket is megterhelő végletes, túlfűtött, szenvedélyes zenéje, ami különös módon Eszter lányom egyik kedvenc operája lett. Máskor meg iskola helyett Milánóba vittem magammal, egy Patané dirigálta Wagner koncertemre. Egy hónapig velem volt Bayreuthban és Salzburgban is.

   Tényleg anyatejjel szívhatta magába a muzsikát…

   Nézhetett naphosszat próbákat, előadásokat ott, ahol jegyet kapni aranyáron is lehetetlen. Boldog volt, szívta magába a csodálatos zenei élményeket, és végre együtt lehettünk. Ez jutott neki: tűzforró és jéghideg, öröm és bánat. Még a nyaralás sem volt tiszta öröm. Dubrovnikban élvezte a nyarat velem, azután elrepült egyedül haza, én meg Lisszabonba. Eszter mégis sokat segített nekem azzal a pályámon, hogy szeretetével mindezt elviselte. Egyébként a lányom gyönyörűen énekel, szép, magvas, „állítólag” tőlem örökölt hangon. Felejthetetlen templomi koncertek sorát énekelte, főleg Bachot, mely számomra mérce a technika és muzikalitás mezsgyéjén. Konzervatóriumot végzett ének-, majd később Tanárképző főiskolát kommunikáció szakon. Zenei szerkesztő és riporter a Magyar Katolikus Rádióban.

   Akkor beszéljünk már férjéről is…

   Férjem, Tréfás Miklós szobrászművész a hátországot jelentette abban a nehéz életben. Az is igaz, hogy amikor aránylag korán eldöntöttem, hogy többet nem lépek fel operában, sem külföldön, sem itthon, akkor ő mintha megkönnyebbült volna. Attól kezdve Tiszanánán sokkal többet lehettünk. Kialakult egy szoros együttműködés közte és a falu közt. Ajándékként faragott különböző emlékműveket (’56-os, ’48-as, egészalakos 5/4-es Kálvin szobrot), tervezett Díszteret, parkot, iskola- és szállodakülsőt, a Tiszára strandot (a 2000-es évek elején elnyerte a „Tisza legszebb strandja” címet), és még sok mást is. Műterme is lett Tiszanánán. Most is készülőben van több szobor, nyáron pedig talán egy látványosság is elkészül a tervei szerint, melynek neve: Krisztus-kilátó. Érdekessége, hogy a tetején egy 8,5 méter magas Krisztus fej lesz, benne két emelettel. Az ötlet a New York-i Szabadság-szoborból ered (alul a panorámalift kiszálló szintje, felül a kilátó). Hát ilyeneket csinál a férjem a falunak, szoktam is néha viccből mondani, amikor valaki emlegeti a munkáit, hogy tulajdonképpen Tiszanána a férjemet nekem köszönheti. Férjemről Tiszanánán túl még annyit, hogy egyik kiemelt születésnapomra pályámat összegző szoborral lepett meg. A mű maga, legfontosabb szerepeim mellett, három Brünnhildémről, és nehéz utamról szól. Ennek is, mint sok más kisplasztikájának, latin címe van. „Per igni”. Azaz „Tűzön át”. Így összegzi Brünnhildéim megmentő tűzvarázsát, és a tűzhalál apoteózisát.

   A család támogatása ellenére mégis korán visszavonult…

   Bele lehet ebbe fáradni. Ezeket a monstrum szerepeket sorozatban énekelni bizony idegőrlő dolog. Végtelenségig sorolhatnám ennek az életmódnak a hátrányait: az idegenség érzetét, a magányt, az egyedüllétet. Ha a lányom nem volt velem, az hiányzott, ha igen, az iskolából maradt el. A hangom még bírta volna sokáig, az idegeim kevésbé. Az Izoldát például bayreuthi coverként (beugróként) tanultam meg, de színpadon sosem jött össze, csak koncerten énekeltem Bonnban. S milyen érdekes az élet: amikor Bayreuthban voltam, Catarina Ligendza énekelte Izoldát, Carlos Kleiber dirigált, és volt néhány nap, amikor Ligendza nem volt jól, és úgy nézett ki, hogy a következő előadást nem tudja vállalni. Akkor szóba is kerültem, de erről akkor szinte alig tudtam. (Majd sok-sok esztendővel később Boros Attilától kezembe kaptam Carlos Kleiber életrajzát. Vagy hatszáz oldal, ott van benne ez a sztori is, meg az is, hogy én lettem volna a beugrója.) Olyan ez az ember feje fölött, mint a guillotine, nem?

   Kétségkívül idegőrlő lehetett várni, hogy másnap, harmadnap kell-e Izoldát énekelni egy alig ismert rendezésben. Ha sok ilyen van, az bizony magyarázhatja a korai visszavonulását.

   Nem visszavonulásnak hívnám, ez annál sokkal összetettebb kérdés. Majd a könyvemben talán sikerül erre kimerítően válaszolnom. Most csak annyit, hogy a hangom kitűnő állapotban volt. Nagyon zavart, hogy vannak énekesek, akik nem tudják, mikor kell abbahagyni. Előttem volt mindig, ahogy Jussi Björling gondolkodott: „Ha már nincs lemezképes hangom, akkor inkább nem énekelek.” Az abbahagyás azt jelentette, hogy felszabadultam. Elmélyültebben élvezhettem a művészetnek a teljességét és gazdagságát azáltal, hogy több időm lett. Magyarán olvashatok, írok, zenét hallgatok, zenét tanulok, zongorázom, és az „időrabló” nagy hobbimnak hódolok: múzeumba járok. Uszodára alig marad időm. A körülményes, de nagy passziót jelentő sízésről pedig régen sem mondtam le, nagy változás azonban az, hogy azóta végre koncertre és színházba járhatunk. Még az idetartozik, ami számomra döntően fontos, hogy Balczó András (sportbeli példaképem) világa adott nekem egy plusz indítékot. Neki volt egy ilyen időszaka, amikor döntenie kellett, hogy vállalja-e tovább a megmérettetést. Hasonló volt a gondom nekem is. Eltűnt a pályának az a vonzása, ami tulajdonképpen soha nem izgatott annyira: amit a hírnév és a pénz jelentett. Magától jött mind a kettő, soha nem kapaszkodtam utána.

   Meg azt sejtem, taszította is a kortárs operai miliő, ugye?

Kovács Eszter operaénekes    Tény, külföldön mérhetetlenül zavart, hogy a művészetből üzletet csináltak. Nem találtam a helyemet, majdnem mindig a pénzről szólt a dolog, és nem arról a szabad repülésről, ami a pályámon végig hajtott. Azonkívül zavart az is, hogy micsoda ellentmondás Brünnhildeként este énekelnem a wagneri igazságokat és fogadjam el kint a romlott világot, hogy a pénz erkölcsi és szellemi hatalommá akar válni szüntelen, vagy már vált is? Elképesztő kinyilatkoztatást énekeltem hányszor, de hányszor, többek közt a Schlussgesangban, ahol Brünnhilde világot megváltó tiszta áldozatával hirdettem, talán megmenthető még a világ. De hol vannak ma a Brünnhildék? Visszatérve a pályám elhagyására megjegyzem, olyan szabad, mint amikor ezt a döntést meghoztam, eladdig soha nem voltam. Külön könyvet kellene írni erről, egy teljes feltárást.

   Tehát később sem bánta meg…

   Korai visszavonulásom a mai napig nem zavar, soha nem bántam meg. Egyetlen momentumát azonban ma sem tudom megbocsátani magamnak, hogy miután a Magyar Állami Operaházba visszaszerződtem és nem kaptam meg a megállapodásunk szerinti feltételeket hiánytalanul, képes voltam szerződésemet felbontva végleg befejezni a hazai pályámat is, és nem adtam tovább itthon, amit külföldön összegyűjtöttem. 1987-es visszavonulásom óta 2011-ben volt az első hivatalos megnyilatkozása az Operaháznak. A Kékszakállú lemez kiadása kapcsán Horváth Ádám, akkori megbízott igazgató ugyanis lelkesen méltatta a felvételt, és felajánlotta a CD sajtóbemutató helyszínének az Opera Székely Bertalan termét. Akkor éreztem hosszú idő után először, hogy újra itthon vagyok. Addig egyébként sokan azt hitték, hogy külföldön élek.

   Ezzel – megvallom – én is sokáig így voltam. Kicsit elbújt…

   Itthon élek szívvel-lélekkel, és bolondulok Mahler műveiért. Különösen szeretem a szimfóniáit, a Dal a Földről-t. Annakidején, 1972-ben a Rückert-dalokat énekeltem is a felejthetetlen Oberfrank Géza vezényletével. Ez legkedvesebb dalfelvételem, pályám egyik ékkövének tartom. Már akkor megérintett. Nagyon nagy kedvencem ebből a ciklus első dala, amely így kezdődik: „Ich bin der Welt abhanden gekommen…” („Búcsút mondtam én a nagyvilágnak”). Ez Mahler személyes vallomása is. Talán nem véletlen, hogy ez a sor a címe Carlos Kleiber nemrégen készült portréfilmjének is és pályámon haladva egyre erősebben mutatkozva meg, ez lett az én végleges vezérelvem is. Mert ilyen elbújásos volt az én visszavonulásom is. Visszavonulás a tülekedésből. Már nem hiányzott a kiszolgáltatottság, meg a fellépésekkel járó izgalom sem. Volt azonban egy sokkal prózaibb érvem is: már volt elég pénzem.

   Az éneklés sem hiányzott?

   Amennyi szükséges, annyit éneklek én még most is, látja, itt van a pianinó, és Tiszanánán is ott van. Ha bármi késztetésem van, nyomban leülök mellé. Lezárva a témát Csoóri Sándorral válaszolok: „Élek, könnyülök, lassan fény leszek, boldog kertekre bízom magam, babvirágra, nefelejcsre, mályvára, ők tudják jobban, merre visz utam…”

   Tanítás, tapasztalatok átadása?

   Igen, talán jó lenne, ha más is tudná, hogyan kell megélni, kibontani egy olyan szerepet, mint például Brünnhildéé, hogy jut el ő addig az áldozatos-tisztító apoteózis tüzéig. De nem a hagyományos módon, nem tanítva gondolom, hanem leírva. Már említettem azt a bizonyos Marczibányi téri „rehabilitációmat”, ezután keresett meg Tulassay Zsolt professzor, hogy írni szeretne rólam egy könyvet, amolyan sorskönyvet. Szó szót követett, és én megmondtam neki, hogy amióta elkezdtem járni a világot, azóta írok. Abban állapodtunk meg végül, hogy mindketten írjuk.

   Naplót is ír?

   Azt is, de ezeket az írásaimat nem nevezném annak, inkább a találkozásaimat, a gondolataimat, a tapasztalataimat írtam le. Tudja akkor olyan tempóban száguldott velem a világ, hogy még a gyorsírás is lassú lett volna. Mégis arra törekedtem, ha sokszor nem is tudtam leírni a legfontosabb eseményeket, legalább hiányosan legyen valamit később olvasgatnom. Ám a naplóról eszembe jut, hogy még ma is szívesen leírom érdekesebb eseményeit életemnek. Sőt, egyiknek-másiknak még aktualitása is lehet. Pár éve volt egy emlékezetes újratalálkozásom Eva Wagnerrel, akinek az első mondata Budapestre érkezésekor ez volt: „Nagyon kevés időm van, de Kovács Eszterrel feltétlenül találkozni szeretnék.” Különösen jólesett, hogy ennyi idő után ilyen szeretettel ragaszkodott hozzám, emlékezve Bayreuth „aranykorszakára”, a sok régi, közös ismerősre. Ennek a találkozásnak az adott még különös értéket számomra, hogy annakidején Bayreuthban, feszültségemben, félelmemben, szinte elbújtam minden találkozás elől. Annál jobban élveztem most, egy beteljesült pályával mögöttem, ilyen nagyszerű hangulatú, felszabadult napot eltölteni vele. Hálával tartozom Zoboki Gábor építésznek, a Müpa nemzetközi hírű tervezőjének, aki felajánlotta a Matačić-féle Walkür lemezem bemutatójának a lehetőségét a Müpában. Ő nem csak lelkes Wagner-rajongó, hanem ahogy én az extraklasszis wagneriánusokat viccesen nevezni szoktam: wagnerül is tud. (Köszönet Fenyő Gábor karmesternek, aki moderátorként nagy empátiával és tökéletes tájékozottsággal vezette kitűnően a bemutatót.)

   Tele van még tervekkel…

   Itt kell beszéljek Debreczeni Ildikóról, a ma is világot járó jelmeztervezőnkről is, aki megvalósította a Tiszánál a meg sem álmodott álmomat, a Tisza-tó körüli Oper de Tour szervezésével. (Operaműsorok a tavat körülbicikliző operakedvelő közönségnek). Többek között Tiszanána strandján kedvesen engem köszöntő megállóval is. De egy kicsit elkalandoztam. Visszatérve a készülő könyvemre, abban maradtunk Tulassay Zsolttal, hogy korábbi írásaimat kiegészítem, és könyv formába rendezem. Ő pedig néhány oldal saját írással gazdagítja azt. Eleinte, a munka kezdetén szkeptikus voltam, hogy egyáltalán érdekelhet-e az én sorsom bárkit is? Igaz, már évek teltek el az első pár oldal megírása óta, de az apró elismerések, bíztatások bátorítottak. Az meg különösen biztató, hogy 3-4 újság, folyóirat még részleteket is közölt ebből az úgy tűnik, soha el nem készülő könyvemből. Most úgy látom, már annyi élmény gyűlt össze, hogy esetleg érdekes lehet mások számára is. Talán az lesz a címe: 409.

   Ez valami szerencseszám?

   Nem, nem, semmiképp. Ha, kimentem a faluból a folyóhoz, ott volt a folyam-kilométerkő száma. Ez alatt a szám alatt ücsörögtem gyermekként oly sokszor, a csodára várva, ábrándozva. A Tisza elküldött, és visszahívott. És én megérkeztem, megrakodva.

Kovács Eszter operaénekes
Kovács Eszter és Jon Vickers (Metropolitan, 1984)

Hírek
• Az Opera lemondta a Billy Eliot 15 előadását
Műsorajánló
Mai ajánlat:
20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

21:00 : Budapest
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

R. STRAUSS: Salome
18:00 : Edelény
Edelényi kastély

Kaulics-Nagy Zsófia (hegedű), Miklós-Dienes András (brácsa)
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Antal Mátyás
BEETHOVEN: Prométheusz – nyitány
MOZART: Sinfonia concertante
HAYDN: G-dúr szimfónia No.88
ismétlés: 19:00 órakor

20:30 : Tata
Old Lake Golf Hotel – Hangversenyterem

Vigh Andrea (hárfa), Balázs János (zongora)
BEETHOVEN: c-moll (Pathetique) szonáta, op. 13 (Balázs János)
DONIZETTI: Lammermoori Lucia – kadencia,
THOMAS: A vándor búcsúja (Vigh Andrea)
CHOPIN: Asz-dúr impromptu, op. 29, cisz-moll (Fantasie impromptu), op. posth. (Balázs János)
SMETANA–TRNEČEK: Moldva-fantázia (Vigh Andrea)
MENDELSSOHN-LISZT: Nászinduló és tündértánc (Balázs János)
ALBENIZ: Malaguena, Granados: Spanyol táncok, no. 2 – Oriental,
ALBENIZ: Malaguena – Recuerdos de Viaje, no. 6 (Vigh Andrea)
STRAUSS-CZIFFRA: Denevér-parafrázis (Balázs János)
A mai nap
született:
1910 • Peter Pears, énekes († 1986)
elhunyt:
1974 • Darius Milhaud, zeneszerző (sz. 1899)