Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Eötvös és Bartók - két egyfelvonásos a Müpában

2018-02-22 14:06:31 - dni -

Eötvös és Bartók egyfelvonásosok a MűPában 2018. február 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Eötvös Péter: Senza Sangue
Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára

Vizin Viktória, Jordan Shanahan
Szántó Andrea, Cser Krisztián
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
vez.: Eötvös Péter

Nem tartom magam zenekritikusnak, de ha az lennék, vajon akkor is ilyen gyakran és alaposan kellene teljesen újragondolni minden tudásom? Átértékelni minden információt, képet, vagy akár csak benyomást? Avagy lehet, hogy akkor szilárdabb és megbízhatóbb képem lenne a zenei világról és nem kellene állandóan teljes hosszában újragombolni a nagykabátot?

Gondoljanak bele, ha úgy a nyolcvanas években egy közepesen felkészült zenebaráttól megkérdezték volna, hogy kik a kor meghatározó magyar zeneszerzői, valószínűleg Petrovics Emilt, Durkó Zsoltot és Szokolay Sándort említi először. Ma - ugyanerről az időszakról - Kurtág György vagy Ligeti György sokkal hamarabb jut eszünkbe.

Persze arról szó sincs, hogy időközben az előbb felsoroltak leértékelődtek volna, hogy gyengébbeknek tekintenénk őket. Mindössze az időközben eltelt évtizedek alatt kiderült: Kurtágék stílusa, zenei nyelve jobban illeszkedik az univerzális posztmodern világba. Ennek a zenének a "hatálya", érvényességi köre szélesebb. Ők azok akik, ismerete - és persze elfogadása - valamivel érthetőbbé teszi a Bartók utáni világot. Így aztán tapasztaljuk, hogy az előbbieket itthon is viszonylag ritkán játsszák, az utóbbiak műveit világszerte, a legjelentősebb koncerttermekben lehet rendszeresen hallani.

Mondom, Kurtág és Ligeti – és egyre inkább úgy tűnik, hogy Eötvös Péter

Eötvös a triász legfiatalabb tagja, de most már őt is ide kell sorolnom. Nem mintha nehezemre esnék, de az elgondolkodtat, sőt talán konkrétan fáj, ha kénytelen vagyok szembesülni saját, több évtizedes felületességemmel, tudatlanságommal.

Pedig Eötvös Pétert igen régen, szinte gyerekkorom óta ismerem, és nagyon komoly hatással volt egész zenei világomra. A hetvenes években sorra vezényelte el a késői Stravinsky műveket, a Rádió 6-os stúdióban, ha jól emlékszem... általa ismertem meg a Requiem canticlest, a Canticum Sacrumot, vagy a Menyegzőt - és más fontos darabokat - de a kompozíciói akkor szinte egyáltalán nem jutottak el hozzám.

Amikor aztán mégis - akkor is csak lassan, egyenként és szinte véletlenszerűen. Anélkül, hogy ellenőriztem volna, vagy hogy egyáltalán tudatosodott volna bennem, besoroltam azon karmesterek közé, akik dicséretes módon komponálnak is. (Amúgy: ismeri valaki Furtwängler B-dúr szimfonikus concertóját?)

Szombathelyen a "CAP-KO" zongoraverseny kétzongorás változata kifejezetten tetszett és emlékszem, hogy más művekről is kellemes benyomásaim voltak, de például az opus magnum, avagy a Három nővér csak párszor ment itthon, de azokon énbalgaságom sajnos nem volt jelen.

Nem tudom megmondani, végül mikor esett le a tantusz, de különben sem volt szó villámcsapás-szerű megvilágosodásról, inkább csak szépen lassan összeállt egy másféle kép.

Például láttam a Lilith-et a Müpában, 2014 januárjában – majd a „Parlando-Rubato - Beszélgetések, monológok és egyéb kitérők” című könyv került a kezembe a Rózsavölgyi Kiadótól.

Azután további élmények: Az Esterházy szövegre írt „Oratorium balbulum”, majd, a „Szerelemről és más démonokról” az Operaházban. (Ez utóbbi alapja természetesen az azonos című Gabriel García Márquez regény.)

És itt kell megtorpannom. Régen szinte „csak” instrumentális műveket hallottam a szerzőtől, pedig az Eötvös műveknek talán éppen a szöveghez fűződő viszony a leglényegesebb vonása, ráadásul – mint kiderült – nála a tisztán instrumentális daraboknak is majdnem mindig van valamilyen drámai apropója, valamilyen epikus vetülete.

Úgy emlékszem, egyszer Lendvay Kamilló arra intette a kórusműveket komponáló ifjú zeneszerző-tanoncokat, hogy nagyon vigyázzanak a túl jó szövegekkel, mert a jó szöveg átveszi a hatalmat, önálló életet él, meghatározza a darabot és gúzsba köti a zenét.

(Lehet benne valami: Ez az elv rengeteg, egyébként jó opera bugyuta szövegkönyvére lehet magyarázat...)

És mégis, Eötvös vokális kompozícióinak alapjául mindig valami nagyszerű, önmagában is jelentős, brutálisan erős szöveget szokott választani. A már említett monográfia interjúi is világossá teszik: nála a munkát megalapozó ötletek, a „mesterterv” alapvetően intellektuálisak. Eötvös múzsája inkább Kalliopé, mint Euterpé.

Az az ötlet, hogy megkomponálja a Kékszakállú egyfelvonásos párját, az előzőek ismeretében már egyáltalán nem tűnik túlzott magabiztosságnak. Eötvös nagyon tudja, hogy mire vállalkozik, és azzal is tisztában van, hogy mire képes.

A libretto Alessandro Baricco novellája alapján készült, és szintén nagyon erős, önmagában is jelentős szöveg. A férfi-nő kapcsolat egy másik, a Kékszakállútól nagyon eltérő aspektusát jeleníti meg. Itt a kényszerű egymásra találás a korábbi ellenségeket viszi a megbocsátás, tulajdonképpen a megváltás felé.

És működik…

Eötvös és Bartók egyfelvonásosok a Müpában

Eötvös és Bartók egyfelvonásosok a Müpában A „Senza Sangue” nem kiegészítője és nem párja a Kékszakállúnak, mindenképpen önálló kompozíció, mégis, valahogy erősítik egymást. Eötvös zenei kifejezésmódját is a bartóki nyelv rokonának érzem. Letagadhatatlan száz év van közöttük, mégis mindkettő tulajdonképpen expresszionista kompozíció...

A két mű összefüggéseinek és különbségének megjelenítése hálás feladat lehetett Káel Csabának. Az utóbbi időkben sajnálatosan sok rossz, néha teljesen inadekvát operarendezést élhettünk meg, ami után kifejezetten üdítő volt, hogy most csupa egyszerű, de működő megoldást láttunk.
Amúgy a Kékszakállúnak ez a rendezése nem új. Kocsis Zoltán 2016 októberében, nem sokkal halála előtt, ugyanezt vezényelte. Akkor ez volt a koncert első fele – a második részben A csodálatos mandarint játszották.

Szóval az Eötvös operát kellett utólag a Kékszakállú elé illeszteni, és ez szinte tökéletesen sikerült.

Az első darabban a férfi és a nő a színpad két vége felől jön be, majd együtt távoznak egy vakítóan kivilágított ajtón – a „fénybe”. A kékszakállú két főhőse ezen az ajtón jön be együtt, majd végül külön és más-más irányban hagyják el a színpadot.

A színpadképek nagyon hasonlóak, a Müpa színpadát ferdén kifeszített vászoncsíkok tagolják. Ez érdekesen levegőssé teszi az amúgy szűk pódiumot. A vásznakra a Kékszakállúban színes „effekteket” vetítettek, míg az Eötvös operában fekete-fehér, és egyébként is archaikusnak tűnő filmeket. (Talán ettől is volt amolyan neorealista olasz film hangulata.)

Nem hiszem, hogy most bárki képes lenne megmondani, nyilván én sem, hogy ez a két opera lesz-e olyan páros valaha, mint mondjuk a Bajazzók és a Parasztbecsület, de Eötvösből már megint a legjobbat hozta ki a maga elé tűzött cél. Fontos, nagyon szép, katartikus este volt, és ha voltak apró kényelmetlenségek, (például meggyőződésem, hogy a két egyfelvonásos között nyugodtan lehet szünetet tartani), azok valójában arra jók, hogy máris koncertszervezők, rendezők, zenekarok és karmesterek törjék a fejüket újabb és újabb színrevitelekben.

Az énekesekről és általában a zenei megvalósításról most valahogy nem érzem olyan fontosnak a részletes beszámolót, pedig elég jók voltak. Egyesített tapsrend volt a szünet nélküli előadás miatt, és az énekesek közül egyértelműen Cser Krisztiánt méltányolta leghangosabban a közönség – azt hiszem, jogosan.

Eötvös és Bartók egyfelvonásosok a Müpában
Fotó: © Pályi Zsófia, Müpa






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.