vissza a cimoldalra
2018-04-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60724)
Momus társalgó (6313)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3969)
Társművészetek (1243)
Milyen zenét hallgatsz most? (24996)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11263)
A csapos közbeszól (95)

Operett, mint színpadi műfaj (3569)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2672)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2480)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (747)
Erkel Színház (9195)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4253)
Momus-játék (5464)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1376)
Simándy József - az örök tenor (523)
Franz Schmidt (3102)
Lisztről emelkedetten (904)
Mi újság a ZAK-on és a hazai koncerttermekben? (286)
Élő közvetítések (7035)
Zenei témájú könyvek (95)
Opernglas, avagy operai távcső... (20044)
Udvardy Tibor (182)

Fórumok teljes listája
Apróhirdetések
• 2018-04-17
A Magyar Nemzeti Énekkar meghallgatást hirdet bariton és basszus szólamra, valamint basszus szólamvezetői megbízatásra szakirányú felsőfokú végzettséggel rendelkező énekesek számára.

A meghallgatás anyaga:

1. Szabadon választott skála, ami a hangterjedelmet bemutatja.

2. Két szabadon választott, különböző karakterű darab (ária, vagy dal) előadása (zongorakísérőt biztosítunk)

3. Előre megadott énekkari állások előadása zongorakísérettel az alábbi művekből (kottát kérésre biztosítunk):

- Bach: h moll mise
- Brahms: Német Requiem
- Bartók: Cantata profana
- Verdi: Quattro pezzi sacri

4. Lapról olvasás

5. Szólampróba vezetése (csak szólamvezető-jelölt esetében!)


Jelentkezés részletes szakmai önéletrajzzal 2018. május 10-ig Tóth Antal menedzsernél a toth.a@filharmonikusok.hu e-mailcímen.
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Ó, az a várbeli ágyú… - Toscák az Erkel Színházban
- ppp -, 2018-01-30 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Toscák az Erkel Színházban 2018. január 18./19./21./25./26.
Erkel Színház

Floria Tosca - Lukács Gyöngyi / Boross Csilla
Mario Cavaradossi - Kiss B. Atilla / Fekete Attila
Báró Scarpia - Alexandru Agache / Fokanov Anatolij
Cesare Angelotti - Cserhalmi Ferenc / Cseh Antal
Sekrestyés - Kőrösi András / Hábetler András
Spoletta - Haramza László
Sciarrone - Busa Tamás
Börtönőr - Fátrai János
Pásztorfiú - Karácsonyi Anna / Ittzés Berta / Csubrikova Krisztina

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kesselyák Gergely

Ez a várbeli ágyú!” — kiáltja Angelotti a Tosca első felvonásban, miután a színpad hátteréből ágyúszó hallatszik. Ha hallatszik, mert az általam látott idei öt Tosca-előadásból háromban nem hallatszott. Elég rossz arány, gondolnám, de biztos lesz, aki nem tulajdonít ennek olyan nagy jelentőséget. Miért keresem a kákán a csomót? — mondja majd… Például azért, mert az ágyúszó zenei és drámai végszó is, nélküle csak bicegve megy tovább az előadás. Ahogy zenei „végszó” Tosca számára a sortűz a III. felvonásban, és ha korán lőnek a katonák, nem az egyébként és ilyen értelemben feleslegesen ott álló parancsnok intésére, hogy kiáltsa el Tosca: „Là! Muori! Ecco un artista!”? Mert sajnos a pontatlan sortűz is előfordult az egyik előadáson.

A fentiek arra mutatnak, hogy a színházon belül a szervezés profizmusát illetően még lenne tennivaló bőven, hogy elérje a gyakorta emlegetett világszínvonalat. Nagy Viktor rendezése idén betölti 30. életévét, és bár 1988-ban egyáltalán nem szerettem, sőt, kifejezetten utáltam, siratva az Oláh Gusztáv felejthetetlen díszleteivel előadott régi rendezést, mára határozottan megbarátkoztam vele. Többek közt azért, mert MŰKÖDIK. A színház kevés olyan rendezése közé tartozik, amelyben különböző énekes egyéniségek jól meg tudják mutatni saját értelmezésüket, esetleges apró eltérésekkel is a koncepción belül maradva. Olyan rendezés, amelyben kevés próbával beálló magyar vagy külföldi énekes is gond nélkül mozoghat.

Amiben azonban ez a Tosca-sorozat mindenképpen elérte, sőt egyes pontján fel is múlta a világszínvonalat — pláne a mait! — az néhány főszereplő énekesi teljesítménye. Egy előadás után a fórumon nem akartam részletes véleményt nyilvánítani, de azt hiszem, öt előadás megtekintése után nyugodt lelkiismerettel megtehetem. A színház idén is két szereposztásban játssza a darabot: annyit előre leszögeznék, hogy bizonyos pontokon egyenrangú, bizonyos pontokon nagyon eltérő színvonalú szereposztásban.

A címszerepben a Ház két legszebb hangú szopránja, akikre Toscaként számítani lehet. Két erősen háttérbe szorított énekesnő, akikről nem mondható, hogy a direkció túlfoglalkoztatná őket. (Egy-egy ilyen előadás után joggal merül fel a kérdés, hogy vajon miért? A kérdés szónoki és válasz nélkül marad.) Lukács Gyöngyi negyedszázada a szerep birtokosa, háromszáz itthoni és külföldi előadáson túl is frissen és megújulni képesen. Játéka minden este tökéletesen kidolgozott, aki jól ismeri, mindig felismerheti benne az „ő” Toscáját, de mégis minden este átélten és fáradt rutin nélkül, őszinte szenvedéllyel és érzelmekkel töltve. Hangilag volt igazi meglepetés idei alakítása: visszatérni látszik a régi Lukács-hang, karcsún, alapvetően lírai tónussal énekelt, gyönyörű pianókkal, különösen az imában, amelyet talán soha, mióta a szerepet énekli, nem oldott meg ilyen kitűnően. Amikor azonban elérkeznek a drámai pillanatok, megvan az azokhoz szükséges szín és volument is. A magam részéről a 19-i és 21-i előadás gyönyörű imáját, és a 26-i előadás diadalmas záró frázisát tettem el örök emlékeim raktárába.

Boross Csilla szintén a szerep neves alakítója külföldön, noha erről a magyar média általában jó nagyokat hallgat. Sikereiről úgyszólván semmiféle hír nem jelenik meg sem az írott, sem az elektronikus sajtóban, miközben mások, az övéihez nem mérhető, sikereiről erős kampány folyik. (Talán az Opera magazin vehetné a fáradságot, és egy, a művésznőhöz méltó és felkészült munkatársát, esetleg magát a főszerkesztőjét, elküldhetné hozzá interjúra, hogy mindenki, aki róla tájékozatlanul véleményt mond, megtudhassa, merre járt az utóbbi években, hol és kikkel is énekelt.) Boross hosszabb kihagyás után lépett színpadra, ezzel magyaráztam a 18-i előadás első felvonásában tapasztalható visszafogottságát. A 25-i előadáson értettem meg, hogy koncepcionális változásról van szó: a gyanútlan fiatal nő figurájához, akit alakít, ez a hangütés jobban illik: puha, de szép színű hangon, a drámai kitöréseket mellőzve énekelt, mintegy egykori lírai szoprán fachja folytatásaként. A drámai hangvételt a második és harmadik felvonásban alkalmazta, és ott már valóban egy drámai szopránná érett orgánumot hallhattunk. Aminek megvan előnye is, pl. a nagy volument követelő kínzókamra-jelenetben, de bizonyos értelemben hátránya is: az ima befejező része továbbra is technikai megoldásra vár. Ez azonban egy olyan részletkérdés, amelyet egy ilyen minőségű vokális produkció esetében nem érdemes és nem helyes túlértékelni.

Toscák az Erkel Színházban

Cavaradossi szerepében nem várt meglepetés ért. Fekete Attilától számítottam jobbra, és mégis Kiss B. Atilla tetszett inkább. Fekete a tavalyi kiváló Chenier-alakítás hangvétele, a világos és fényes hangadás helyett ismét két évvel ezelőtti Turidduja és Caniója hangjához tért vissza. Alsó-és középfekvésben sötétít és vastagít, mintha egy baritont akarna imitálni, ebből következően a magas regiszterbe érkezés igencsak küzdelmes: ott, ahol a hangnak ki kéne nyílni és szárnyalni, gyakran beszűkül, elvékonyodik és lefelé disztonál.

Kiss B. Atillát három évvel ezelőtti hangi válságából határozottan kikerülni hallom, akkori Bánk bánjához képest már a tavaly májusi nagy Bánk-sorozatban is sokkal kontrolláltabban énekelt. Ezt a benyomásomat erősítette meg meglepetésszerűen jól sikerült tavalyi Turiddujával is. Mostani Cavaradossijában a legnagyobb erény a biztos és nagy erejű magas regiszter — az első felvonás minden tenornak gondot jelentő H-ját kivéve a „La vita mi costasse…” frázisban —, és a konverzációs részek gyakran nagyon szép színű középhangjai. Ezeken a pontokon derül ki, hogy alapvetően milyen értékes matériával állunk is szemben. A gondok legatóban, a váltóhangok környékén kezdődnek, és nem vagyok biztos benne, hogy nem valamilyen belső bizonytalanságból eredő óvatosság az oka, hogy a folyamatos és bátor hangadás helyett keresgélni kezdi a pozíciót, és az orrban találja meg: ennek eredményeképpen jelentkezik az a furcsa és a fülnek nem kellemes nazalitás, amely már sok éve eluralta éneklését.

Kiss B. nagy erényeként kell rögzítenem felszabadult, természetes játékát, és ebben nagyszerű együttműködését Lukács Gyöngyivel — Fekete ezen a téren is merevebb, kevésbé fesztelen volt kollégájánál — továbbá a kotta és librettó példás tiszteletét. Ő a „Vittoriát” a kottában leírt ritmusban énekli, tökéletes szövegtudása pedig azt a bizonyos ágyúszót követő, Angelottival folytatott rövid párbeszédben mutatkozik meg legjobban: semmi össze-visszaság, tökéletes ritmusban, hibátlanul mondja a szöveget ott is, ahol mások általában káoszba süllyednek.

Scarpia szerepében Fokanov Anatolij jól ismert alakítását prezentálta, annak összes erényével és hibájával együtt. Tulajdonképpen hihetetlen, és a maga nemében döbbenetes, hogy Fokanov mennyire nem változik, és mennyire képtelen a változásra. Ami elismerés és kritika is egyszerre: hangilag a hetedik X táján is őrzi kiváló formáját, és egymagában vágja zsebre a színház fiatal baritonjaiból álló triumvirátust (Molnár-Szegedi-Haja). Szól a voce, imponálóan átjön minden zenekaron, kiváló technikával megszólaltatva. Hogy a figurához, a szadista, kegyetlen rendőrfőnökhöz, akiről a legtalálóbb jellemzést maga Tosca adja meg holtteste fölött („És ettől reszketett egész Róma!”), semmi köze nincs, immár megváltoztathatatlan tény. Fokanov laza mozgással, mintha csak a promenádon sétálna, érkezik a templomba, folyamatosan fraternizáló gesztusokat tesz alárendeltjei felé, Tosca érkezésekor a II. felvonásban továbbra is ingujjra vetkőzik — a kor első dívája jelenlétében?? Egy báró?? Meggyilkolásának jelenetében mozgása olyan, mint egy 1920-as némafilm-paródia.

Amiben határozottan romlást mutat, az olasz dikció, amelyben egyébként sem jeleskedett soha. Jót tenne a színházban egy olasz nyelvi korrepetitor, aki segítene neki és mindenkinek megérteni és helyesen kiejteni a szöveget. „Angelottyi…chiugyi”….ezt már hallottuk korábban is, de most már volt „finyito” és „sztyemma” is. A 25-i előadást felvette a televízió, bizonyára ez szakított át minden gátat és gátlást Fokanovban, de arra a képtelen színjátékra és viselkedésre, amit a függöny előtti meghajláskor adott elő, nem is keresnék minősítő szavakat.

Toscák az Erkel Színházban

A másik Scarpia, Alexandru Agache, nem először mutatta be a magyar közönségnek, mi az a világszínvonal, amelyről a színház vezetői oly gyakran értekeznek. Röviden: ez. Amit Agache a színpadon csinál énekben és játékban. A mai világ, Bolognától a Metropolitanig, teljesen méltatlan, sőt komolyan vehetetlen Scarpiái helyett, az Erkel Színház közönsége idén négy alkalommal ismét megtapasztalhatta, mi az, hogy opera és operajátszás. Nem a modern, újraértelmezett, hanem az a régi, klasszikus.

Agache százszázalékosan a figurába beleélten, kivételesen jó hangi formában énekelte a szerepet, és mint már annyiszor, alakításának ereje az egész előadásra kihatott: a templomban való megjelenésétől kezdve megemelkedik a feszültség szintje, onnan minden másképp hat. Megjelenése nem csak a színpadi partnereire gyakorol hatást az írottak szerint, de maga a közönség is megijed. A nézőtéren csend támad, mondhatom, mintha mindenki összehúzná magát a megszeppent ministránsokkal együtt. Ez a megjelenés külön megér egy elemző szót: mennyire egyszerű, és mégis fontos megoldás, hogy Agache Scarpiája nem a templomba érkezéskor válik félelmetessé. Már a takarásból való induláskor hatalmas lendület van benne, már az vészjósló, ahogy a kápolna rácsa mögött határozott léptekkel elviharzik. Egyetlen mozdulatsorban egy egész karakter megjelenítése.

A kisebb szereplők közül Angelotti és a Sekrestyés szerepében hangilag toronymagasan a Cserhalmi-Kőrösi páros az erősebb. Kőrösi András új név a színlapon, de arcát első megjelenésekor azonnal megismertem: majd’ harminc évvel ezelőtt a Szomszédok epizódszerepéből emlékeztem karakterisztikus arcélére. Kezdő énekes, fiatalnak már nem mondható korban, de kitűnő hanganyaggal. Ha ezt megfelelő képzéssel és gyakorlással kicsit gömbölyíteni tudná, akár főszerepben is szívesen hallanám. Játékban egy standard Sekrestyést játszott, jól, de különösebb karakterábrázolás nélkül. Ez utóbbiban inkább jeleskedett, mint mindig, Hábetler András, ezúttal a Chenier-ben mutatott kisebbfajta hangi katasztrófához képest hangilag is nagyságrendekkel jobb színvonalon.

Cseh Antal, a színház Jolly Jokere, aki nélkül lassan nem lesz bemutató, se repertoár előadás, határozottan a fáradás jeleit mutatja. Korábban is észlelhető fogyatékosságai: a regiszterek hangszínben való elkülönülése és a nyitott vokálisok egyre jobban elhatalmasodnak énekében. Olyan amatőr hangot és hangképzést, amit ő produkál a „…Scarpia scelleraaaaaaato” frázison, ritkán hall az ember operaszínpadon.

Haramza László továbbra is figyelemre méltó Spoletta egy általában egyáltalán nem figyelmet keltő szerepben. Tökéletesen végiggondolt karakter, minden részletében kidolgozott gesztusok és mimika — egy comprimario, aki kiemelkedő hangi képességek nélkül is jelentős hatásra képes.

Kesselyák Gergely az általam látott öt előadáson egyre emelkedő színvonalat mutatott, az első után nehezményezett dinamikai túlzások kiküszöbölésével. Méltán aratott kiemelkedően nagy, személyes sikert minden este ő is. Mindössze egyetlen kis megingást tapasztaltam: a tv-re is felvett 25-i előadáson, úgy éreztem, mintha csökkenne a koncentrációja, ami apró késésben mutatkozott meg a tempóváltásokkor, két helyen az első felvonásban. Hallatszik és érződik, hogy a darabot szereti, vérévé vált, sokadszorra és sorozatban is képes hitelesen, energiával megtöltve megszólaltatni. Ehhez nagyszerű formában játszó zenekart, és a fentebb részletesen taglaltak szerint, jó vagy kiváló szólista erőket kapott. Hogy ezeknek a kiváló szólistáknak egyike-másika kap-e megfelelő feladatokat, hogy a színház vezetése valóban művészi értékükön számol vele, már más kérdés. Korábban szónokinak mondtam, pedig nem az. Valós és nagyon is konkrét kérdés. A választ az illetékesnek kell megadni. Kellene.

Toscák az Erkel Színházban
fotó:© Csibi Szilvia és Rákossy Péter MÁO

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

Szabó Judit tanítványai
"Házimuzsika a Zeneakadémián"

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Rónaszéki Tamás tanítványai
"Házimuzsika a Zeneakadémián"

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Kóta Vilmos (kürt)
Bánki Berta (fuvola), Eredics Zsófia (oboa), Szűcs Péter (klarinét), Fábry Bálint (fagott), Javier Lopez Jorge (zongora)
A hallgató barátaiból alakult zenekar
Vezényel: Ménesi Gergely
"Kóta Vilmos kürt diplomakoncertje"
MOZART-LEVIN: D-dúr kürtverseny
ANDRÉS VALERO-CASTELLS: Las Tres Rosas del Cementerio de Zaro
FRANCAIX: L'heure du berger
GLIÉRE: B-dúr kürtverseny, Op.91

19:00 : Budapest
Erkel Színház

SEREGI / DELIBES: Sylvia
Balettkomédia két felvonásban

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Natalie Dessay (szoprán)
Philippe Cassard (zongora)
"Budapesti Tavaszi Fesztivál"
MOZART: Figaro házassága – „Giunse alfin il momento... Deh vieni non tardar”
SCHUBERT: Geheimes, D. 719
SCHUBERT: Die junge Nonne, D. 828
SCHUBERT: Lied der Mignon, D. 877, No. 4
SCHUBERT: Suleika I, D. 720
SCHUBERT: Gretchen am Spinnrade, D. 118
MOZART: A varázsfuvola – „Ach, ich fühl’s”
PFITZNER: Alte Weisen, Op.33
CHAUSSON: Chanson perpétuelle, Op.37
BIZET: Adieux de l’hôtesse arabe – a Húsz dal című sorozatból, No. 4
DEBUSSY: La Fille aux cheveux de lin – Prelűdök I. füzet
DEBUSSY: Ondine – Prelűdök II. füzet
DEBUSSY: Regret
DEBUSSY: Coquetterie posthume
GOUNOD: Faust – Ékszerária
18:00 : Debrecen
Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola, Simonffy Terem

Bogáti Bokor Orsolya (hegedű), Bojti Eszter (zongora), Ürmössy Imre (ének)
SCHUBERT: A-dúr hegedű-zongora szonáta, D.574
SCHUBERT: Schwanengesang, D.957
A mai nap
született:
1892 • Germaine Tailleferre, zeneszerző, a "Hatok" tagja († 1983)
1965 • Natalie Dessay, énekes