Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

Opera- és sörtúra a Budapest, Prága, Brünn tengelyen

2017-02-21 20:08:40 Heiner Lajos

Ponchielli-Gioconda, Brno Mivel nem akarok sokat off-olni, a cím második feléről nagyon röviden. Prágában néhány hónapja nyílt meg, a Nemzeti Színház közvetlen szomszédságában a Narodni Pivovar. A hely kialakítása, hangulata egyszerűen fantasztikus. A helyben főzött, egységesen négy decis korspohárban kínált sörök csak átlagosak (persze a cseh színvonalhoz mérten). De a konyha! Javaslom a Cesnekovy bokot, leírás szerint szalonna (mustárral, frissen reszelt tormával, zöldségekkel) – na de kérem ez nem öregapám zsírszalonnája, ez nemesebb hús, mint nálunk a legjobb sonka. S a hozzá kínált sült kenyérhez hasonlót csak Madeiran tapasztaltam.

És az U Kunstatu, szintén új nyitás, helyben főzött söreivel, sörkóstolási lehetőséggel. No meg csodálatos-misztikus hangulatú, látogatható pincéjével. Úgy 1180 tájáról.

Mi akkortájt még Batu kán népét vártuk.

Brünnben persze a Pegas, amikor Németországban bejött a négydecis söröskorsó, a Pegas tulajdonosa káromkodott egy cifrát, és közölte, nála a korsó sör immáron hat deciliter.

Az Aida januári Erkel Színházban lezajlott előadásait –ppp- már kivesézte. A 29-i előadás kapcsán csak annyit: az Aida volt az első opera, amit életemben láttam, több mint négy évtized múltán is emlékszem Karikó Terézre a címszerepben, sokáig a szívemnek legkedvesebb operának számított. Csodálhattam szegedi előadásait, a kőszínházban éppúgy, mint a Szabadtérin, de ott voltam bécsi (Várady Júlia!), prágai, metropolitanes, margitszigeti előadásain, s azon az immáron legendás estén az Erkelben, Domingóval. De ha a legegységesebb énekesi gárdát ki kellene választanom, talán erre az estére voksolnék. Aminek azért örülök különösen, mert a huszonéves Csilla társaságában élveztem az előadást, ő először látta ezt a Verdi-darabot, jó, hogy ezekkel a művészekkel. (Off: gyönyörű ajándékot kaptam tőle, Tomáš Mazal Szlalom a Parnasszusra című kötetét. Régen örültem annyira könyvnek, mint ennek – aki csak egy kicsit is szereti Hrabalt, ne menjen el mellette!)

Január 31-én a Denevér Prágában, a Divadlo Karlinban. Először jártam ebben a 921 férőhelyes, 1881-ben átadott neobarokk épületben. Itt eleinte cirkuszi előadásokat rendeztek, az utóbbi évtizedekben operettet, musicalt játszottak. A Statny Opera Praha, azaz (az immáron a Nemzeti Színház kötelékébe tartozó) Prágai Állami Operaház rekonstrukció miatti bezárása óta itt lép fel a társulat (übrigens: a felújításnak, a tervek szerint, lassan vége kellene lennie – még el sem kezdték..)

A színház vegyes benyomást kelt. Az előtér, közös helyiségek bennem a valamikori szegedi Szabadság mozi képzetét keltették. A nézőtér maga viszont elegáns, sőt, talán túlságosan is, jobb lenne a „csicsás” jelzőt használni.

A lényeg persze az akusztika. Kicsit száraz, a zenekar fojtottan szól, az énekesek jól hallhatók.

Martin Otava rendezése, tőle megszokottan, tradicionális-aranyos, könnyen emészthető és felejthető, passzolnak hozzá Ján Zavarský díszletei, Josef Jelínek jelmezei.

Az énekesi gárda összességében jó volt, részletes véleménynyilvánítás nélkül: Pavla Vykopalová – Rosalinda; Jana Sibera – Adél; Tomáš Černý – Alfréd; Jana Sýkorová – Orlofsky, jók voltak a kisebb szerepek alakítói.

A gondot az Eiseinsteint éneklő Aleš Briscein jelentette. Jómagam jobban szeretek ebben a szerepben baritonhangot hallani (Wächter, Prey), vagy, ha már tenor, akkor a súlyosabb fajtából (Kullmann, Patzak). Briscein remek Nemorino, Belmonte, Tamino, Don Ottavio, elmerészkedett a Ruszalka Hercege és Az eladott menyasszony Jenikjének szólamáig – de ez a voce számomra túl világos, túl lájtos Eisensteinhez.

Az, hogy ez az előadás maradandó élmény tudott lenni, a dirigensnek, Richard Heinnek köszönhető. Maestro Hein immáron két évtizede tagja a Prágai Operának. Főzeneigazgatók, karmesterek jöttek-mentek, ő stabilan tag, s nem véletlenül. Kristálytisztán szólt a zenekar, s annyira wienerischen, mintha Bécsben ült volna az ember. Ahogy Pál Tamás esetében is elmaradt a nagy nemzetközi karrier, nála is hiányzik – mindkét művész esetében számomra érthetetlen okokból.

Ponchielli-Gioconda, Brno S az út fénypontja, Ponchielli Giocondájának premierje a Brünnben, a Janáček Színházban. Olyan este, amiről nehéz írni. Nehéz, mert mintegy két hét után visszagondolva erre az előadásra, most is elszorul a torkom.

Ez az opus amúgy is a nagy kedvenceim közé tartozik. Láttam, anno, a budapesti előadást, s láthattam, szűk húsz esztendeje, a fentebb emlegetett Hein karnagy úr dirigálásával Prágában.

Ám ez az este minden korábbi Gioconda-élményemet elmosta.

Tomáš Pilař rendezésében hagyományos és modern zseniális szimbiózisa jön létre. Hatalmas díszlettömböket (szintén az ő munkája) mozgat, emlékezetes a kórusjelenetek beállítása is, no meg a helyenként meghökkentő, de sosem hökkentően zavaró balettbetétek (Ladislava Košiková nevéhez az angol nyelvű színlap a „movement collaboration” elnevezést ragasztotta).

Gyönyörűségesek Sylvia Zimula Hanáková jelmezei.

Jaroslav Kyzlink vezényelt. Korábban hallottam korrektnek, és kevésbé jónak. Most egyszerűen megtáltosodott, panizzai feszességgel tartotta kézben orkeszterét, nagy zenekarbűvölővé vált.

Az énekesi gárda, leszámítva a baritonális Alviset, elsőrangúnak bizonyult. A három főszereplőről írnék részletesebben. Svatopluk Semről (Barnaba) csak annyit: gondban lennék, ha választanom kellene Agache és közte.

A címszerepben Boross Csilla. Ha az előző heti pesti Aidája ötös, akkor ez a Gioconda nyolcas. A hang igazi, telt, drámai szoprán, a timbre tökéletesen olasz. Azt Boross esetében szinte felesleges hozzátenni, hogy a színpadi játék, a muzikalitás elsőrendű.

És a nagy meglepetés, az Enzo Grimaldot éneklő koreai tenor, Sung Kyu Park. Bevallom, korábban a nevét sem hallottam. „The role of Enzo requires an Otello-like power to cope with the character’s tempestuous outbursts, ’Assassini’ and ’Vituperio’ in Act 1, the imprecations against Gioconda’s supposedly foul behaviour towards Laura’s body in Act 4, but must also have the sensitivity to find the poetic impulse behind ’Cielo mar’, much of the duet with Laura, not to forget the poignancy of the lament at his beloved’s alleged poisoning ’Giá ti veggo’ int he big third-act ensemble.” – így a néhai Alan Blyth (Opera on Record 3, Hutchinson, 1984, p. 193.)

És Park mindezt megcsinálta.

Ha három éven belül nem énekel a Metropolitanben, át kell gondolnom, írjak-e többet emberi hangról.

Zweigi Sternstunde volt ez az este.

Nem javasolhatom, hogy menjenek el, nézzék meg. Nem javasolhatom.

Zarándokoljanak el.

Ponchielli-Gioconda, Brno




A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.