vissza a cimoldalra
2018-01-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Társművészetek (1228)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60404)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3889)
Milyen zenét hallgatsz most? (24992)
Kedvenc előadók (2815)
Haladjunk tovább... (207)
Momus társalgó (6308)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11213)
A csapos közbeszól (95)

A Porgy és Bess Magyarországon (232)
Operett, mint színpadi műfaj (3468)
musical (175)
Abbado – az ember (147)
Erkel Színház (8776)
Élő közvetítések (6849)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (534)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2563)
Kolonits Klára (1029)
Bretz Gábor (119)
Operamúzeum (912)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1284)
Franz Schmidt (3024)
Bánk bán (2941)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4150)
Bartók Béla (1881-1945) (200)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Aki keres, talál, avagy jó tanács Aida-nézőknek
- ppp -, 2017-02-07 [ Operabemutatók ]
nyomtatóbarát változat

Aidák az Erkel Színházban 2016. január 20./27./29.
Erkel Színház

Verdi: Aida

A király: Kovács István
Amneris: Komlósi Ildikó
Aida: Boross Csilla / Bakonyi Anikó
Radames: Fekete Attila
Amonasro: Alexandru Agache
Ramphis: Palerdi András
Főpapnő: Heiter Melinda
Hírnök: Ujvári Gergely

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez: Fabrice Bollon / Dénes István

Borzasztó ez a Mohácsi János-jegyezte Aida-rendezés… már tavaly ez volt a konklúzióm, mikor sokadszorra láttam. Minden alkalommal egyre jobban zavar, ahelyett, hogy valamennyire is hozzászoknék. Nem a jelmezkollekció téves színválasztása, nem a szemet vakító fémdíszek: a zene ellen dolgozó színpadi akciók, amelyek a darab több részét egyszerűen lenullázzák. Hogy ez mégse így történjen, és a zenei élményt megőrizhessem, idén a darab három-négy részében becsuktam a szemem, mintha csak cd-t hallgatnék. Így, bizonyos színpadi idiotizmusok által nem befolyásolva, ez teljes mértékben sikerült is. Ajánlom tehát a módszert másoknak is: a nyitány, a templomkép, a néger gyerekek tánca és a bevonulási jelenet alatt szemet becsukni!! És „meglátják” majd (mert nem látják), hogy az Aida milyen csodálatos opera is, egészében és részleteiben egyaránt.

Két szereposztásban ment idén a mű, ami a leghelyesebb módszer, bár főigazgatónk többszörösen nyilvánította a kettős szereposztást a szocializmusból maradt téves csökevénynek. Ő téved minden szempontból: a színháznak biztonságot jelent, a nézőnek pedig választási lehetőséget, hogy azzal nézze kedvenc darabját, akiket kedvel, akik számára érdekesek. És még így is történhetnek bajok, különösen náthás téli időszakban: az egyik címszereplő kénytelen volt lemondani az első két előadást, az egyik Radames pedig a kétes sikerű főpróba után úgy döntött, hogy inkább mégse fut neki a sorozatnak. (Vagy beteg lett ő is… ki tudja?) Mivel számomra vonzó nevek csak az egyik castban voltak, a másikban ellenben több olyan is szerepelt, melyek inkább távol tartanak egy előadástól, mint vonzanának, jelen írásom kizárólag az egyik szereposztásról szól.

Ennek a szereposztásnak minden előadását meg akartam nézni eredetileg, az első előadás után mégis úgy döntöttem, hogy ha nem történik valami, nevezetesen nem gyógyul meg az eredeti címszereplő, és marad a vendégkarmester, akkor inkább eltekintek a továbbiaktól. Így a második előadásra nem is mentem el. A harmadikra és negyedikre azonban ismét beneveztem, mert Boross Csilla meggyógyult, a francia karmestert pedig lecserélték.

Általában az énekesek recenziójával szoktam kezdeni, mivel meggyőződésem, hogy az operában az énekeseké a főszerep; most mégis a karmesterkérdéssel kell indítanom. Annál is inkább, mert itt nem egy konkrét esetről, hanem általános problémáról van szó. Az idei Aida-sorozatra Marco Comint hívták meg, aki a korábbi években már többször vezényelt Budapesten, igen rosszul. Jómagam csak egy tökéletesen szétesett Tosca-, és egy műhöz méltatlan Otelló-dirigálással találkoztam, de ismerőseimtől tudom, hogy a Fausttal se boldogult. Felmerül tehát a kérdés, hogy egy olyan karmester, aki többszörösen bizonyította, ha nem is alkalmatlanságát, de feleslegességét, miért lesz visszatérő vendég a Magyar Állami Operaházban, ahol kiváló karmesterek vannak munka nélkül? Miért? Kovács János, Medveczky Ádám, Kesselyák Gergely, Szennai Kálmán, Hámori Máté mind alkalmasabbak egy Aida-sorozat vezénylésére, mint Marco Comin. A budapesti operaház odajutott, hogy saját alkalmas erői helyett alkalmatlan külföldieket szerződtet, és mikor a külföldi kiesik betegség miatt, első körben beugrásra sem magyar erőben gondolkoznak.

Történt ugyanis, hogy Marco Comin neve már az első előadás előtt lekerült az internetes színlapról, és Fabrice Bollon, francia karmesteré jelent meg, akinek curriculumában semmi olyan adat nem szerepelt, amiért őt, és csakis őt kellett a produkcióra megnyerni. Ismét a kérdés: miért? Az első előadás után a kérdést nagybetűvel kell feltenni: MIÉRT? Bollon vezénylése egy karmester diplomakoncertjének is elfogadhatatlan lett volna. Nem tudom, mikor vezényelte az Aidát, magam részéről azt gondolom, hogy nem is vezényelte egyáltalán, de ami még rosszabb, úgy tűnt, mintha a művet se hallotta volna soha. Végtelen lassúság, lehetetlenül elnyújtott tempók, és teljes színpadi bizonytalanság uralkodott első perctől az utolsóig, az énekesek riadt szemmel meredtek a karmesterre, segítséget várva legalább a nehezebb részekben, de azt hiába várták. Ennek okán folyamatos volt a lötyögés, a „sleppelés” és a bizonytalan belépések.

Bollon vezénylése annyira megterhelte a produkciót, hogy az számomra már az elviselhetetlenség határát súrolta. Valószínűleg másnak is lehettek ilyen érzései, mert a negyedik előadástól az ő neve is lekerült a színlapról. (Vagy beteg lett ő is…ki tudja? ) Helyetteseként Dénes István lépett a pulpitusra, aki általában nem tartozik kedvenc dirigenseim közé, de Bollon után felüdülés volt látni és hallani, hogy egy profi tartja kézben a pálcát. Helyreállította a kizökkent időt: helyes tempók a zenében, nagyobb biztonság a színpadon. Mintha egy másik művet hallottam és láttam volna.

Bizonyság Isten és ember előtt, hogy ideje lenne, ha az Operaház felhagyna az utóbbi évek gyakorlatával, kerülné a felesleges, még közepesnek sem mondható külföldi karmesterek meghívását, és jobban építene saját, már sokszor bizonyított hazai erőire. (És nem csak a főzeneigazgatóra! Mert ez a másik probléma: minden főzeneigazgató Héjától kezdve Halászon át Kocsárig azt hitte, hogy címe feljogosítja arra, hogy eredetileg nem neki kiosztott műveket is ő vezényeljen, sorozatban, tekintet nélkül arra a tényre, hogy ennyiféle művet, stílust ilyen adagokban magas szinten abszolválni képtelenség. Hogy ezzel mástól vették és veszik el a lehetőséget, már más kérdés, de az se mellékes.)

Az első két előadáson Boross Csilla megbetegedése miatt Bakonyi Anikó ugrott be a címszerepbe. Utolsó pillanatban vállalni egy ekkora szerepet próba nélkül, önmagában is tiszteletet érdemlő teljesítmény. A nehéz körülmények miatt nem is lenne illendő szigorú ítéletet mondani. Bakonyi Anikó most is igen szép pillanatokat szerzett a szerep lírai részeiben, hangkaraktere miatt neki azok a részek mennek a legjobban, amelyek más, súlyosabb szopránoknak gondot okoznak („O patria mia”). Jól győzte a győzelmi képet is, viszont sokkal sérülékenyebbnek hallottam hangját a 3-4. felvonás drámai részeiben, mint tavalyi Aidáiban, ott most teljesen hiányzott az erő és a volumen. Lehet, hogy ezt a lírai szopránt mégis helyesebb lenne a neki megfelelő szerepkörben felléptetni, mint az Aidához hasonló, drámai feladatokkal esetleg jóvátehetetlen károkat okozni neki.

Boross Csilla két éve az azóta fiatalon elhunyt Johan Bothával felejthetetlen két Aida-előadást énekelt. Két év nagy idő, a hang változhat, előnyére is, hátrányára is. Boross hangja ma még közelebb van az Aida-hang ideáljához, mint korábban, hangja középfekvésben és a magas regiszterben is egyre erőteljesebb, dúsabb, miközben megőrizte piano kultúráját is. Úgy gondolom, mindig is úgy gondoltam, hogy Aida szerepe az összes olasz szoprán szerep között is a legnehezebb, legösszetettebb. Talán maga Verdi se gondolta meg, hogy milyen elképesztően, a megoldhatatlanságig nehéz énekesi feladatot jelent. Nem véletlen, hogy az elmúlt majdnem ötven év alatt élőben, talán ha egy-két tökéletes Aidával találkoztam, aki a szerep minden részét és nehézségét azonos szinten tudta megcsinálni. Két kezem pedig sok is lenne azok megszámolására, akiknek ez felvételen sikerült.

Boross Csilla a két előadáson még nem teljesen egészségesen énekelt, ezért volt két-három problémás hang, de a szerep egészében gyönyörűen, felvillanyozó és felkavaró szépséggel énekelt. Hangja őrzi lírai szoprán-korából a puhaságot, a lírai frázisokban lágyan formál, a drámai részekben hatalmas hangon győzi a nagy kitöréseket. Renata Tebaldiról közismert volt, hogy a Nílus-parti ária c-je örök problémát jelentett neki, ezért írta róla egyik szakértő elemzője, hogy nem egy magas hangtól lesz valaki nagy énekesnő. Ha ez igaz volt Tebaldira, igaz Boross Csillára is. A magam részéről örömmel eltekintek az „O cieli azzurri” tökéletes C-jétől, ha valaki a szerep egészét úgy énekli el, mint ő.

Komlósi Ildikó Amnerise ismét, már nem először, ambivalens hatással volt rám. Hogy a hang a közép- és mély regiszterben évről évre egyre erőtlenebb, tagadhatatlan. Lehetne most sorolni a részeket, ahol elég súlyos problémák mutatkoznak, de mégse teszem. A negyedik felvonás nagy ítélkezési jelenetében Komlósi még mindig képes arra, hogy az egész alakítást megmentse, sőt diadalra vigye. (Ehhez persze szükség van egy olyan segítőkész karmesterre, amilyen Dénes István volt, és amilyen Fabrice Bollon nem.) Nincs értelme méricskélni a decibeleket, a kényelmetlen frázisokon sokszor indokolatlanul felgyorsított tempókat, sokkal helyesebb megcsodálni a tökéletes szerepértelmezést és a professzionális megvalósítást. És nyugodtan vegye számításba mindenki, és tekintse úgy, hogy Komlósi Ildikó valószínűleg az utolsó magyar Amneris magyar színpadon. Mert utána ebben a szerepkörben csak a nagy űr mutatkozik.

Úgy hiszem, Fekete Attilának ma a legjobb szerepe Radames. A szólam nem teszi próbára bé’ fölötti magas regiszterét, jól tudja érvényesíteni benne hősiességre törekvő hangadását. Egy másik rettentő nehéz szerepet (Andrea Chenier) párhuzamosan próbálva is hibátlan kondícióban énekelt, a szerep lírai részében törekedve – bár nem mindig teljes sikerrel – a puhább piano megoldásokra is. Fekete Attila éneke egyre ritkább jelenséget képvisel a budapesti operaszínpadokon: hallatszik. Nem mindig tökéletes, nem mindig gyönyörű, de mindig hallani. És néha már ez sem kis dolog a sok végigszenvedett, hangtalan és hallhatatlan előadás közepette.

Alexandru Agache most állt be a pesti Aidába, itthon eddig csak a szombathelyi Iseumban énekelte három éve két alkalommal híres szerepét, amelyben egy londoni video és egy firenzei hangfelvétel is megörökítette. Amonasro terjedelmében nem mérhető a nagy Verdi-bariton feladatokhoz, viszont színpadi karakterében és hangi súlyában is jelentős énekest kíván. Agache esetében mindkét feltétel együtt van, álruhában is egy király autoritásával szólal meg, lányával való kettősében pedig valóban félelmetessé tud válni. Hangjuk, Boross Csillával találkozva igazi élmény, a Verdi-éneklés, két olasz „voce” találkozásánnak nagy pillanata volt: egy mára kiveszőben lévő, régi klasszikus technikára épülő, a szerephez és egymáshoz tökéletesen illő nagy hangok duettje.

A kisebb szerepekben első helyen kell említenem Palerdi András Ramphisát, akitől az idei évadban legjobb hangi produkcióját hallottam. (Szerencsére a második előadástól feltette fejére a főpap fejdíszét, amely nélkül, mint két éve kalap nélkül énekelt Fülöp királyakor, először elfogadhatatlanul civil jelenség volt a színpadon.) Kovács István Királya erőtlen jelenség a színpadon, még erőtlenebb hangilag. Heiter Melinda hangi reinkarnációja Számadó Gabriella egykori Főpapnőjének: ahogy elődjének, neki is csak ebben a kvinttartományban szól a hangja. Ujvári Gergely kellemes hangon, a premier óta is lankadatlan lelkesedéssel abszolválja a Hírnök kicsi, de hangsúlyos szerepét.

Aidák az Erkel Színházban

Külön ki kell emelnem az énekkar teljesítményét. Az Erkel Színház kórusának már ismert arcai közt több, az Operaházból ismertet is felfedeztem. Az erősítés kifejezetten jót tett a hangzásnak, amelyet még Bollon vezénylése se tudott megzavarni, noha az első előadáson volt néhány intonációs és belépési bizonytalanság. A másik két előadáson már nem, gyönyörűség volt hallani a szoprán szólam valóban falrengető erővel szóló, fényes hangzását, az ítélkezési jelenetben a basszusok tömör, erős de mégis puhán szóló kórusát. A csúcspont azonban a győzelmi jelenet volt, ahol az „Inni leviamo ad Iside…” részben valóban ritkán, még felvételről is csak kivételes esetben érezhető örömet jelentett énekük.

Mindenki másért jár operába. Legtöbben valószínűleg azért, hogy lássanak egy művet, amelyet addig nem láttak, vagy azért, hogy kedvenc művüket újra lássák és hallhassák. Én keresni megyek: a műveket láttam százszor, többszázszor, csak azért, hogy egy operát lássak, már nem mozdulok ki otthonról. Minek? Ha az Aidára vágyom, meghallgatom többtucat felvételem valamelyikét. Azért megyek, hogy élményt találjak egy hangban vagy többen, hogy élvezzem a szép hangok együttesének semmihez nem fogható érzéki gyönyörét. Valamikor ezt az élményt nagyon gyakran megtaláltam, az utóbbi években egyre ritkábban, manapság pedig már csak igen kis százalékban sikerül. Az Erkel Színház január 29-i előadása ilyen élmény volt egészében is, de a győzelmi képben és a Nílus-parti jelenetben különösen. Ehhez hangok kellenek, énekesek, akik alkalmasak szerepükre, akik tudnak énekelni — enélkül a dolog esélytelen. Olyan ez, mint az aranyásók vagy az afrikai gyémántmosók munkája. Sok fáradozás, kevés eredmény. De szerencsére vannak alkalmak, mikor az ember igazolva látja a régi közmondást: aki keres, talál.

Aidák az Erkel Színházban
©fotó MÁO: Rákossy Péter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Déri György (cselló), Kemenes András (zongora)
A:N:S Chorus
Vezényel és mesél: Bali János
"Liszt-Kukacok Akadémiája"
A „felesleges” kotta
Alleluja. Non vos relinquam orphanos – gregorián
Alleluja. Non vos relinquam orphanos – organum duplum
Viderunt omnes – organum quadruplum (részlet)
SCHUBERT: Die Advokaten (Az ügyvédek), D. 37
WEBERN: Drei kleine Stücke (Három kis darab), Op. 11
KURTÁG: Jelek, játékok és üzenetek – Message-consolation á Christian Sutter
KURTÁG:Játékok (részletek)

11:00 : Budapest
MűPa, Fesztiválszínház

LOL
Balett-est két részben

11:00 : Budapest
Erkel Színház

RÁNKI GYÖRGY: Pomádé király új ruhája

18:00 : Budapest
Kassák Múzeum

Traverata - korhű hangszereken:
Balogh Vera (fuvola), Feltein Attila (hegedű), Móré László (brácsa), Maróth Bálint (cselló)
MOZART: Kontratáncok K.609
JOHANN NEPOMUK WENDT: A-dúr kvartett nr.3
MOZART - WENDT: A varázsfuvola [K.620]

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Tímár Sára (ének)
Sebő Ferenc, Dúcz Erzsébet, Enyedi Ágnes, Égető Emese, Horváth Sára, Orbán Johanna, Paár Julianna, Soós Réka (ének)
Kalász Máté, Mihó Attila (hegedű)
Fekete Márton (brácsa), Lelkes András (bőgő), Szabó Dániel (cimbalom, ének), Juhász Zoltán (furulya), Halászi Lehel (furulya, kaval, tánc), András Orsolya (ütőgardon, ének)
Tázló együttes:
Draskóczi Lídia (hegedű), Sófalvi Kiss Csaba (furulya), Németh László (koboz), Benke Félix (dob)
Tímár Sára lemezbemutató koncertje
"Minek nevezzelek…"

19:00 : Budapest
MűPa, Fesztiválszínház

LOL
Balett-est két részben

19:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: Tosca

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Radu Lupu (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
J.S. BACH: II. (h-moll) szvit, BWV 1067
SCHUMANN: a-moll zongoraverseny, Op.54
RACHMANINOV: II. (e-moll) szimfónia, Op.27
19:00 : Veszprém
Hangvilla

Szokolay Balázs (zongora)
Győri Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Berkes Kálmán
CSAJKOVSZKIJ: b-moll zongoraverseny, Op.23
FRANCK: d-moll szimfónia, FWV 48
A mai nap
született:
1848 • Henri Duparc, zeneszerző († 1933)
1941 • Plácido Domingo, énekes
1945 • Peter Konwitschny, operarendező
1947 • Matuz István, fuvolista
elhunyt:
1851 • Albert Lortzing, zeneszerző (sz. 1801)
1948 • Ermanno Wolf-Ferrari, zeneszerző (sz. 1876)
1973 • Szabolcsi Bence, zenetörténész (sz. 1899)