vissza a cimoldalra
2017-11-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Milyen zenét hallgatsz most? (24980)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60140)
Momus társalgó (6274)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3855)
Társművészetek (1217)
Kedvenc művek (142)
Kedvenc előadók (2813)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11196)
A csapos közbeszól (94)

Operett, mint színpadi műfaj (3371)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1181)
Franz Schmidt (2958)
Pantheon (2147)
Bartók Béla szellemisége (238)
Lehár Ferenc (590)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2421)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (933)
Moldován Stefánia (44)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2422)
Rost Andrea (1945)
Momus-játék (5368)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (367)
Brahms, Johannes (155)
Kimernya? (2593)
Élő közvetítések (6685)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Bronz és bársony – Ettore Bastianini halálának 50. évfordulójára II/2.
riccio, 2017-01-26 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Ettore Bastianini 1957 január végétől május közepéig csak Amerika, közben pár napra hazaugrott, hogy felvegyék tévében a Trubadúrt Del Monacóval, Fedora Barbierivel, Leyla Gencerrel, Fernando Previtali irányításával. A képi megjelenítés a mai szemet megmosolyogtatja, de a zene oldaláról tökéletes.

Júniusban a firenzei Maggio Musicale vezetése nagy dobásra szánta el magát, bemutatják Verdi Ernaniját, Dimitri Mitropoulos vezényletével, akinek egyik kedvenc műve volt. A direkció remek érzékkel válogatta össze a szereplőgárdát, Don Silvát Boris Christoff, Ernanit Mario Del Monaco, Elvirát Anita Cerquetti, V. Károlyt Bastianini vitte színre. Ha lehet ilyet mondani, minden énekes a legjobb formáját hozta. Bastianini Károly szerepével most találkozott először, s ezután ahol lehet, bemutatkozik ezzel a szereppel.

Jó, ha tudjuk a történelemből, hogy Károly király nem éppen ilyen volt, de ezt a Károlyt Victor Hugo hívta életre, Verdi zenésítette meg. Igen csak nehéz helyzetbe kerül Elvira, amikor elénekli neki a „Vieni meco sol di rose“ ariettát, mielőtt túszul elviszi magával az udvarba. Ebben a szerepben a „bársony” dominál, s egy-két drámai megszólalásán kívül a szerelmes király figurája. Az aacheni kép nagymonológja is inkább a lírába fordult előadásában, utána, mihelyt hatalma még nagyobb lesz, kiderült, ez a király megbocsájtó, sőt, valódi lovag. Igazi nagyromantika amit Bastianini énekével kifejezett.

Firenzéből Nápolyba ment és egy teljesen más karaktert alakított, Barnabát a Giocondában: Ebben a szerepben már a „bronz“ uralkodott, hiszen ez a figura szinte testvérszerepe Jagónak. Utána továbbutazott Veronába, tíz előadásban Escamillo és Marcel volt a Bohéméletben. Több alkalommal is naponta kellett darabot váltania. Ekkorra már mindenütt a közönség kedvence volt.

Firenzében lemezre vették a Parasztbecsületet Renata Tebaldi és Jussi Björling partnereként, Alberto Erede dirigálásával.

December 7-én a Scala-évadot az Álarcosbállal nyitották, Callas, di Stefano és Simionato mellett, a főzeneigazgató Gavazzeni vezényletével. Nagy a siker, az „Eri tu” után leállt az előadás. Ez a darab Renato tragédiája: mindenki szereti és bízik benne, leginkább a Richard gróf, aki tudja, hogy az életét is feláldozná érte. Ezért is van bűntudata Amélia miatt, még ha csak plátói is a szerelmük. Renato beköszönő „Alla vita che t’arride…” áriája egy magabiztos, mindenki felé nyitott férfit állit elénk. Hűsége kikezdhetetlen, hiszen azért követi urát az éjszakába is, hogy védje, ha kell. Amikor megtörténik a szörnyű leleplezés, akkor is karját nyújtja Améliának, mert megígérte, hogy a varosig kíséri. Renato összeomlása az otthonában történik, szembesülni kell azzal, hogy pont azokban kellett csalódnia, akiket szeretett. Az „Eri tu” Bastianini előadásában egyetlen nagy ívű férfizokogás!

Turbulensen indult az 1958-as év. Adriana a Scalában, Pármában és Nápolyban Escamillo. A San Carloban mutatkozott be Scarpiaként - sok momentum arra utal, hogy szerette Nápolyban kipróbálni új szerepeit. Alakítása megosztotta a hallgatóságot. A közönség ünnepelte, a kritika fanyalgott, mert nem a szokványos alakot formálta meg. Visszafogott volt minden mozdulata, amikor belépett a templomba, meg sem szólalt, csak megállt, körbehordozta a tekintetét. Első duettje Toscával a minimális mozgás jegyében, csak behízelgő hangon csepegtette a nő szívébe a kételkedést. A Te Deum alatt az egész együttes felett szárnyalt a „bronz” hang. A II. felvonás az övé, kellemes nyájas, gáláns férfi. Nem zaklatott, nem kell neki erőszak, tudja, hogy minden úgy lesz, ahogyan akarja. A festő útjában van, Angelotti csak ürügy, hogy megszabaduljon tőle. Csak a jelenet végén tárja szét a karját „Tosca Mia” felkiáltással, de ez az ölelés a vég. Mindenesetre, amikor a Scala együttese a Brüsszeli Világkiállításra utazik, Őt viszik Tebaldi és di Stefano társaságában, Gavazzenivel.

Nagy csavart jelentett a szerepek között, amikor a Scala áprilisban bemutatta A szerelmi bájitalt. Mindenki meglepetésére Bastianini elvállalta Belcore buffóba hajló szerepét. A rendezés is segített neki, meseszerű az egész, Belcore kész Kacorkirály lett, nagy kunkori bajusszal parádézott nagyra méretezett csákójával. Ezt nagyon komolyan csinálta, közben ki-kilépve a szerepből. „Nagyon szerethető figurát állított elénk” – írta a kritika. Utána szinte ugyanez a csapat vette lemezre a Luciát, Scottóval, di Stefanóval, Ivo Vincoval, Sanzogno vezényletével. A Bájitallal szinte egyszerre próbálta a Scala Bellini Kalózát, amit kifejezetten Callas miatt vettek elő.

1958 első félévét tehát otthon töltötte, csak olasz színházakban lépett fel, de sokat. Februárban, Nápolyban Leoncavallo Bohémekje került színre, amiben a bariton Rodolphot énekli, az előadást lemezre is rögzítették Molinari-Pradellivel. Majd, szintén Nápolyban egy parádés Végzet következett Tebaldi, Corelli, Boris Christoff, Oralia Dominguez és Renato Capecchi közreműködésével.

Emblematikus szerepei egyike volt Don Carlos di Vargas. Ezt az embert semmi más nem tartja életben, csak hogy megbosszulja apja halálát. Járja a világot, keresve-kutatva a nyomokat. Amikor a kocsmában vidámkodik, akkor is mindent lát, hall, mindenre figyel, szinte “zizeg” az egész lénye. Ebből a lelkiállapotból csak akkor billen ki, amikor egy ismeretlen katonával kölcsönösen megmentik egymás életét. Amikor új ismerőse megsebesül, megint Ember lesz és nem bosszúálló. Nem tart sokáig, egy óvatlan mondat elég ahhoz, hogy megint visszatérjen a mindent elsöprő bosszú gondolata, ami továbbűzi, saját életét sem kímélve. Úgy színészileg, mind hangban az egyik legnagyobb alakítása volt mindig.

Bemutatkozott Bécsben a Rigolettóval és Traviatával, mindkettőben Hilde Güdennel. Majd irány Amerika és Mexico, a bevált partnerekkel és programmal, Chenierek, Aidák, Álarcosbálok, Sevillaiak. Novemberben ismét Nápoly, Chenier Stellaval és Corellivel, Franco Capuana vezényletével, ebből felvétel is készült.

A Scala premier december 29-én új szerepet hozott, Händel Heracles című operája került műsorra. Sztárszereposztás, de mérsékelt udvarias siker. Corelli, Barbieri, Hines és Bastianini partnere Elisabeth Schwarzkopf volt. 1959 január elején még van három előadás volt belőle, aztán elfelejtették. (Lemezen azért megmaradt.)

Ennél sikeresebb volt a Scalában az ezt követő „szokásos” előadásain, melyekhez még A köpeny csatlakozik. Firenzében már énekelte Marcel hajósgazda szerepét, sőt a korai basszus korszakában még Vakond is volt. (De amikor 1953-ban az Észak-Német Rádió felvette a komplett darabot Mario Cordone karmesterrel, merték a pályakezdő fiatal énekesre bízni a főszerepet.)

Ettore Bastianini Májusban egymás után nyolc Trubadúrt teljesített a Scala felújított előadásában. Utána egészen az év végéig a szokott európai helyszínein tündökölt. Ebből a sorozatból a bécsi Álarcosbál jelentett izgalmat, ahol Birgit Nilsson alakította Améliát. Egy jellemző sorozat a Staatsoperben: szeptember 18-a Renato, 21-e Scarpia, 23-a Rigoletto, 24-e Scarpia, 25-e Escamillo.

1960 nagy előadással kezdődik a Scalában, az Andrea Chenierrel. A parádés sorozat hősei Renata Tebaldi, Del Monaco, Corelli, Fiorenza Cossotto és mindegyik este Gerard szerepében Bastianini.

Gerardot régóta énekelte, de ezzel a szereppel is most ért a csúcsra. Nemcsak varázslatos a hangja, de ő Carlo Gerard, testestül-lelkestül. Már lakájruhában is hős, hiszen közeleg a forradalom, híve a szabadságnak, az egyenlőségnek, ennek hangot is ad egy remek áriában. Amikor megjelenik a grófkisasszony, Madeleine, a harcos hang mindjárt ellágyul, megszelídül, hiszen szerelmes belé. Ezt a momentumot Gerard alakítói szeretik elfelejteni és csak a III. felvonásra hegyezik ki Gerard alakját. Már a Konvent biztosaként látjuk viszont a II. felvonásban. Hatalma van és népszerű. Összetalálkozik a három ember, Gerard, hogy megmentse a lányt a nép haragjától, párbajt provokál Chenierrel. Hagyja magát megsebesíteni is, de közben odaadja neki a Konvent menlevelet, utolsó szava: Mentsd meg Madeleine-t!

Életben marad és keserűen veszi át az iratokat, mely szerint a költőt elfogták, s hazaárulás miatt bíróság elé állítják. Igen keserűen és kicsit cinikusan énekli el Gerard nagy számát, a „Nemico della Patria"-t. Merő keserűség, mert nem úgy alakultak az események, amiért harcba szállt, amiben hitt. Megjelenik Madeleine és kéri, mentse meg a költőt. Gerardban fellángolnak az érzelmek, keserűen fakad ki a régi időket felemlítve, amikor meg a házban szolgált. Segít, de feltételt szab. (Ha valakinek ismerős a szituáció, jól gondolja, mert az eredeti darab szintén Sardou műve.) Madeleine belegyezik, majd elmeséli, min mentek keresztül anyjával, aki bele is halt a megpróbáltatásokba.

Bastianini Gerardja szinte elszégyelli magát, megöleli a kisasszonyt, de mint olyan barát, aki kitart mellette, s ha tudja, segíti. A bíróság előtt hiába mond hatásos védőbeszédet Chenier érdekében, az ítélet: halál! Már csak a vér látványával lehet a népet lecsendesíteni. Madeleine Gerard karjába ájul, aki kimenti a tárgyalóteremből, már csak annyit tud tenni, hogy becsempészi a költő cellájába.

Bastianini olyannyira átélte a szerepet, hogy majdnem felaprította a berendezést a duett alatt a MET egyik előadásán, Tebaldi később elmesélte, hogy mennyire félt. Ez a szerep is elkísérte pályája legvégéig.

Az 1960-as, 61-es év a „megszokott” világjárós módon zajlik, azokkal az előadásokkal, amiket már többször emlegettünk. A szereplők változnak, csak az nem, hogy mindig a top énekesek működnek közre. Mai szemmel szinte hihetetlen, hogy ezek akkor ún."hétköznapi" előadások voltak.

A Scala megint különlegességgel rukkolt ki a szezonnyitóra, nyolc előadásban adták Verdi ritkán játszott operáját, A legnanói csatát. Teljesen risorgimento opera, hazaszeretet, hősiesség, a család szeretete. A darab központi kérdése a német császár elkergetése Milánó falaitól. A főszereplő mindenben Rolando herceg, Milánó hercege, ezt a szerepet szinte rászabták Bastianinire. Stella, Corelli, Marco Stefanoni voltak a főbb szereplőtársak, nem kis részben az énekkar, mert ez a dalmű is a nagy Verdi-kórusoperák közé tartozik. Kár, hogy szinte ismeretlen a nagyközönség körében, mert gyönyörű dallamai, áriái vannak, s a kórusok gyújtó hatása is megtette a hatását, mert a disztingvált protokollközönség hangosan őrjöngött.

Bastianini pedig még nem is sejtette, hogy ez volt az utolsó felhőtlen éve.

Az 1962-es év megint a Scalában kezdődik számára A kegyencnővel, majd bemutatkozik a Covent Gardenban Renatoként. Nem tudni, hogy a londoniak korábban miért nem hívták, mindenesetre Jon Vickers, Regina Resnik és Amélia szerepében egy ma már kevésbé ismert név, Amy Shuard partnereként óriási előadásokat produkáltak, melyről felvétel maradt az utókorra. Az utolsó előadást viszont lemondta, mert értesítést kapott, hogy imádott édesanyja kórházba került. Rohant haza.

Fordulópont volt az április 12-i Rigoletto-előadás a Scalában, mert a közönség kifütyülte bálványát. Az okokat senki sem értette, még Bastianini sem, egyszerűen a gégéje felmondta a szolgálatot, irányíthatatlanná vált a hangképzése. Az orvosok krónikus gégegyulladással kezelték. Majd május 3-án megkapta az újabb tőrdöfést, meghalt az édesanyja.

Teljesen kicsúszott a lába alól a talaj, májusban minden fellépést lemondott, zömmel Bécsben. Előtte boldogan készült rá, hogy Karajan ismét felveszi az Otellót, vele, Tebaldival és Del Monacóval. Karajan most elvette tőle Jago szerepét, így került ebbe a lemezbe Aldo Protti.

A gégéje valamit javult, de elment más orvoshoz is, aki rákosnak diagnosztizálta. Egy enyhe sugárkezelés után a szokásos torinoi RAI koncerten Prológot és Figarót énekelt. Nagyon jól sikerültek, majd megpróbálkozott Bécsben egy Aidával, s jöttek újabb koncertek is, ahol elénekelte (csak azért is) a Credot és a Cortigianit. Felvétel készült ezekről, aki nem tudta, mi van a háttérben, semmit nem vett észre, olyan jól sikerültek.

A betegségéről soha többet senkinek nem beszélt, egyedül a krónikus gégegyulladásról nyilatkozott. Még a legjobb barátai, Simionato, Corelli, Tebaldi sem tudtak semmit. Salzburgban énekelt hat Lunát Karajannal, talán kicsit fájdalmasabbra, rezignáltabbra sikerült a Conte alakja, mint máskor.

Szedte a gyógyszereit titokban és ment Bécsbe, októberben már megreszkírozta San Franciscót, ott is Lunát énekelt, a régi sikerrel. Majd ugyanitt Bajazzókban léptek fel Del Monacóval, új Neddájuk volt Marilyn Horne személyében. Del Monacónak is egyik emblematikus alakítása Canio. Már a Prológ „megveszi" a közönséget. Így énekelni Toniót nem sokat hall az ember. A férfi minden lelki változása színre került, a bugyuta, a szerelmes, a visszautasított, megalázott, s a bosszúálló. Hiszen, ha jól belegondolunk, Tonio mozgatja Canio kését, így kapja meg az elégtételt.

Útban hazafelé, megállt New Yorkban, ahol elment egy gégespecialista klinikára, megvizsgáltatni magát. A diagnózis letaglózó, rák, ráadásul igen durva fajtából. Az orvosok azonnali műtétet javasoltak, egy rapid és végleges megoldást. A túlélést kínálták, de a beavatkozás nem garantálta, hogy utána énekelni tud, ezért Bastianini elutasította ezt. Kiegyeztek egy erős sugárterápiában, de az orvos megmondta, így nem tud garanciát vállalni, hogy meddig él.

Ennek a tudatában utazott haza, mert közeledett szezonnyitó a Scalában, szerencsére a régi jó Trubadúr-rendezés ment. A társaság a szokásos, Stella, Corelli, Cosotto, Vinco es Gavazzeni.

Mindenkinek feltűnt, mennyire csendes és visszahúzódó. Luna híres áriáját nagyon megszenvedte, szinte hangról hangra küzdött. Aztán érdekes, a Cabaletta egészen jól sikerült és a IV. felvonásra magára is talált. A közönség most törlesztett a Rigoletto miatt, úgy ünneplik, mintha úgy énekelte volna most ezt a szerepet, ahogy azt Ő tudta.

Fél évre lemondott minden fellépést, így indult neki az 1963-as évnek. New Yorkba utazott, bevonult a klinikára, ahol rettentő erős sugárkezelést kapott. Később kiderült, talán ennyire drasztikusat nem kellett volna, szinte szétégették a garatot és kiszárították a nyálkahártyát. Ezután kapott nagy dózisban kemoterápiát is. Teljesen legyengülve utazott Kaliforniába, egy ismerős házaspárhoz. Náluk lábadozott, próbálta erejét visszaszerezni. Sokat teniszezett, még lovagló szenvedélyének is hódolhatott, természetesen csak azután, hogy kinőtt a haja. Majdnem hófehér volt. A kontroll tünetmentesnek nyilvánította.

Hazautazott, elkezdett gyakorolni. Sienában, otthon sem tudott a betegségéről kezelőorvosán kívül senki. Lábadozása alatt hasznosította magát a lovasegyletben, a Contradában, aminek 1958 óta az elnöke, azaz Capitanója volt. Ez a város nagy büszkesége, nemcsak a híres Palio megrendezése a feladata, hanem egész évben működnek, persze önkéntes alapon. A péktől az orvosprofesszorig, a susztertől a bíróig, mindenki tag. A Capitanók köztiszteletben álltak, hiszen a pozíciójuk szinte egyenlő volt a város polgármesterével. Bastianini nemcsak címnek tartotta ezt, de meg is tett minden az egyesületért. Amikor új épület kellett a Contradának, szinte a vételár teljes összegét Ő adományozta. Az egész város imádta, mert nem a világsztár járkált köztük, beszélgetett az utcasarkon, vacsorázott a bottegában, hanem Siena egyik szülötte.

Júniusban átruccant Bécsbe egy "próbaéneklést" tartani, szépen felült a vonatra. Másnap délelőtt besétált a Staatsoperbe. Elénekelt Matacic-csal, Leontyne Price-szal és Simionatóval egy Aidát, velük lépett fel augusztusban, Salzburgban a Trubadúr-reprízben is. Elég jól ment az éneklés, csak a durva sugárkezeléstől hamar kiszáradt a torka, gégéje és megkeményedett a hangja, a bársony eltűnt a színéből.

Júliusban megrendezték a szokásos Palio versenyt, amin többszörös öröm is érte, nemcsak az egyesülete nyert, de a saját lova szerzi meg a győzelmet. Ezért, mint tulajdonosnak szép summa is járt, ami tényleg jókor jött, Ő sem gondolt bele, hogy mibe fog a gyógykezelése kerülni. Ez a dupla győzelem többet segített állapotán, mint a kezelések.

Ettore Bastianini

Majd a Scala társulatával Tokióba utazott, ahol négy Trubadúrban közreműködött. Az előadások sikeresek, csak kicsit keményebben ment az éneklés, mint korábban. Október 27-én még Tokióban énekelt, de két nappal később már Torino RAI auditóriumban Andre Chenier előadáson vett részt. Itt már felszabadultan szólt a hangja, mintha semmi baja nem lenne. Az egyik legjobb felvétele lett.

Nem sokkal ezután orvost váltott és Bernben kezeltette ezentúl magát. A kezelések közben "kiszökött" a klinikáról, Zürichben teljesített egy Rigolettót, majd Strasbourgban egy majdnem tökéletes Nabuccót.

Egy közjáték következett a Scalában, Don Carlos Pósájával mintegy búcsút vett a színháztól. Posa mindig különleges helyet foglalt el a repertoárjában, nemcsak a hangszépséget és az eleganciáját említették a kritikusai, hanem hogy milyen intelligenciával alakította a szerepet, megemelve az amúgy is szimpatikus figura személyiségét.

A következő nyáron sokat pihent, folyamatosan kezeltette magát, ősszel Bécsben lépett fel. Majd decemberben váratlanul beugrott a nápolyi Faust elkárhozásának szcenírozott előadását megmenteni. A nem kevés és nehéz szerepet napok alatt tanulta meg. Olyan jól sikerült, hogy lemezre vették az előadást, Peter Maag vezényelte.

Az 1965-ös volt az utolsó munkás éve. Januárban elindult az utolsó amerikai turnéjára. A MET-ben kezdett A végzet hatalmával. A február 6-i előadásról léteznek felvételek, sajnos már nem az a hang, amit megszoktunk. Márciusban Kairóba ment, több produkcióban fellépett, ekkor mutatkozott be Jago szerepében. Sikere volt, de nem hívták vissza.

Újra elutazott Japánba, dalestet adott Tokióban, Osakában, Yokohamában. Nagyon érdekes műsort állított össze, újdonságként jelent meg Don Giovanni szerenádja. A felvételt hallgatva elgondolkodik az ember: kevés énekes volt jobban predesztinálva erre a szerepre, de soha senkinek nem jutott eszébe, hogy elénekeltesse vele. A dalest a lehetőségeihez képest jól sikerült, a japánok imádták. Nem is csoda, amikor az egyik koncert japán zongoristája nem találta a kottáját, Bastianini felállította a hangszertől és lekísérte magát.

Ettore Bastianini Japánban teljesítette korábbi, DECCÁ-val kötött szerződését egy népszerű olasz dalokból álló lemez felvételéről. Az első próbán kiderült, hogy a japán zenekar ilyen zenét még sosem játszott, s a karmesternek is idegen volt a terep. Vett egy mély lélegzetet, és nekiállt betanítani a zenekarnak a műveket, ha kellett, a karmesteri pálcát is megragadva. Kissé kalandosan, de elkészült a lemez, nagyszerű éneklést produkált rajta. Ez az intermezzo megint csak jót tett a lelkének.

Az őszt a San Francisco – Los Angeles – New York – Chicago négyszögben töltötte, Lammermoori Luciákat, Aidákat, Cheniereket és Don Carlosokat teljesített a már régebben felsorolt kollégákkal. Majd elérkezett december 11-e, az utolsó Don Carlos a MET-ben, s egyben élete legutolsó fellépése. Nem a véletlen alakította ezt a darabválasztást: Posa búcsúzik, mert Posa meg fog halni. Ezt ugyan rajta kívül akkor senki sem tudta, de a visszaemlékezésekből tudjuk, hogy mindenkit furcsa érzés kerített hatalmába, aki ott volt ezen az estén. A MET pompás előadást rendezett, Cesare Siepi, Martina Arroyo, Biserka Cvevjic, Justino Diaz és Bruno Prevedi állt mellette, az előadást Thomas Schippers vezényelte. A felvételen hallani, hogy nem régi Posa szól, de a hatalmas egyéniség meg mindig érződik.

Lehullt örökre a függöny mögötte!

Ezzel véget ért egy rövid, de annál ragyogóbb pálya. Amikor visszavonult a színpadtól meg csak 43 éves volt, ami ebben a fachban nem kor. Azzal magyarázta, hogy pihen egy kicsit, hogy túl sokat énekelt, elfáradt. Nem igen hitték a kollégák sem, mert furcsa szokásokat figyeltek meg nála. Bécsben például a legnagyobb nyár kellős közepén kabátban ült be a próbára. Kicsit viccelődtek is ezen. Feltűnt az is, hogy sokszor ül le tőlük távol, furcsa arckifejezéssel, meg se merték szólítani. Régen sokat lehetett vele vidámkodni, az előadások után közösen vacsoráztak és mindig Ettore volt a társaság motorja.

1966-ban végleg otthon volt Sienában, az istállója mellett, és az alkalmazottaival csak a lovakkal foglalkozott. Kicsit feljavították a kondícióját hatalmas vitaminkúrákkal, de újabb nyirokmirigy áttéteket találtak. Lassan átlátszóvá fogyott, hófehér hajjal es szakállal, hol volt már a robbanékony Károly király? Utolsó hónapjait San Sirmionéban, egy magánklinikán töltötte. 1967. január 25-én hunyt el.

Egy hónappal a halála előtt írásban lemondott a Contrada elnöki posztjáról. Ebben említett ugyan betegséget, de így is mély döbbenet ülte meg egész Sienát, amikor megérkezett a hír: a Capitano már az égi mezőkön lovagol. Koporsóját gyászmenetben vitték haza Sienába, egészen a Dómig. Amikor leengedték a koporsóját, az a harang szólt az egész városban, amivel a Palion megadták a versenyjelet.

A halála utáni visszaemlékezések közül két tenoristát idéznék. Mario Del Monaco: „az egyik legkedvesebb kollégám volt, állíthatom, hogy a század egyik legszebb hangja volt, a beszéde és éneklése együttesen fejezte ki az igazi Éneklést…” Carlo Bergonzi: „A hangszínének egyenletessége, gesztusai, eleganciája, beszédmódja, nem utolsósorban komolysága és szakmai fegyelme: ezek voltak a jellemzői. Talán az utolsó igazi Verdi-bariton volt. Ettore Bastianininél olaszul szebben beszélő embert keveset ismertem, ha vele énekeltem, mindig tudtam, hol járunk és miről is szól a darab!"

Ettore Bastianini Két évvel korábban, Bécsben egy Bajazzók-előadáson festés nélkül, csak a saját sápadtságában, hófehér hajjal állt ki a függöny elé a Prológot énekelni. A közönség először megdöbbent, de amikor befejezte az áriát, nem csapódtak össze tenyerek, nem volt ováció, az egész nézőtér egy emberként zokogott, olyan hatással volt rájuk a látvány es a produkció.

Búcsúzzunk ezzel az epizóddal a XX. század egyik legfényesebb csillagától, akinek a művészete még a mai napig élő, most is elbűvöli azt, aki ismerte és hallotta, de azt is, aki most találkozik a felvételével először.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház, Bernáth Büfé

"Ringató"

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Akilone Quartet: Emeline Concé, Elise De-Bendelac (hegedű), Louise Desjardins (brácsa), Lucie Mercat (cselló)
BEETHOVEN: 6. (B-dúr) vonósnégyes, Op.18/6
WEBERN: Öt tétel vonósnégyesre, Op.5
WEBERN: Hat bagatell, Op.9
SCHUMANN: 1. (a-moll) vonósnégyes, Op.41/1

19:00 : Budapest
Erkel Színház

ROSSINI: Olasz nő Algírban

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Trojan Tünde előadóművész, Pintér Gábor színművész,
Szilasi Alex (zongora)
"...Ne hagyd a sorsod csillagokra..." - Pilinszky János versei

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Oláh Vilmos (hegedű)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Vásáry Tamás
BEETHOVEN: 2. (F-dúr) románc, Op.50
BEETHOVEN: 1. (C-dúr) szimfónia, Op.21
BEETHOVEN: 1. (G-dúr) románc, Op.40
BEETHOVEN: 8. (F-dúr) szimfónia, Op.93

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Chantal Santon-Jeffery (ének)
Purcell Kórus, Orfeo Zenekar (korhű hangszereken)
Koncertmester: Simon Standage
Vezényel: Vashegyi György
"Ragyogjatok, új csillagok!"
Válogatás Rameau és francia kortársai operáiból

19:30 : Budapest
MOM Kulturális Központ

Aysen Ulucan (hegedű), Birsen Ulucan (zongora), Özcan Ulucan (hegedű, mélyhegedű)
Anima Musicae Kamarazenekar
MOZART: Esz-dúr sinfonia concertante K.364
ONUR TÜRKMEN: Versenymű két hegedűre, zongorára és vonósokra (ősbemutató)
MICHAEL ELISON: Versenymű két hegedűre, zongorára és vonósokra (ősbemutató)
MOZART: A-dúr szimfónia no. 29, K. 201
19:00 : Pécs
Kodály Központ

Wing Singers Gospel
Cantissimo
Trillák Kórus – Mohács, Babits Kamarakórus
VoiSingers
"Hamisítatlan kórus-ünnep!"

19:30 : Debrecen
Szent Anna Székesegyház

Kodály Kórus Debrecen
Vezényel: Szabó Sipos Máté
"Mint a hegyek"
Orbán György kóruskönyvei az idén 70 éves szerző tiszteletére
A mai nap
született:
1872 • Manuel de Falla, zeneszerző († 1946)
1933 • Krzysztof Penderecki, zeneszerző
elhunyt:
1585 • Thomas Tallis, zeneszerző (sz. 1505)