Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Örök szabadságvágyunk örökzöld balettdrámánkban – a Spartacus felújítása forradalmunk 60. évfordulójára az Operaházban

2016-10-23 10:46:58 IVA

a Spartacus felújítása forradalmunk 60. évfordulójára az Operaházban 2016. október 13.
Magyar Állami Operaház

Aram Iljics Hacsaturján – Seregi László: Spartacus

Spartacus – Leblanc Gergely
Flavia, a felesége – Tatiana Melnik
Crassus, római hadvezér – Timofeev Dmitry
Az Afrikai – Mikalai Radziush
Gád, a júdeai – Ievgen Lagunov
Crixus, a thrák – Katona Bálint
Júlia – Karina Sarkissova
Claudia – Felméry Lili
Canus, Crassus barátja – Vékes Roland
Batiatus, a gladiátoriskola tulajdonosa – Szirb György
Táncosnő – Cheprasova Elizaveta
Csengettyűs férfi 1 – Szakács Attila
Csengettyűs férfi 2 – Darab Dénes
Csengettyűs férfi 3 – Medvecz József
Csengettyűs férfi 4 – Morvai Kristóf

Karmester: Kollár Imre

A Magyar Állami Operaház 1950-ben mutatta be a Párizs lángjai című balettet. A szovjetektől kaptuk Volkov és Dimitrijev szövegét, Aszafjev zenéjét, Vajnonen koreográfiáját és betanítói munkáját. A korabeli kultúrpolitika eme területén működők mértéktartására vall olyan (egyébként nagyszerű) darab bemutatása, amelynek történelmi háttere nem az 1917-es (nagy) októberi orosz (szocialista) forradalom, hanem az 1789-es francia (polgári) forradalom. A miliő és a cselekmény nem a szovjetrendszert dicsőíti, hanem az egyetemes forradalmi, baloldali és szabadságeszmét. A sűrített történetnek nincs központi hőse, a szimbolikus drámai alakok ábrázolása sematikus, a népi életérzésé idealizált. (A francia forradalom árnyaltabb háttérként 28 évvel később, 1978-ban érkezett az Erkel Színház színpadára: Giordano André Chénier c. operájával.)

A Párizs lángjait az Operaház Oláh Gusztáv szép díszleteiben, a balettegyüttes csúcsteljesítményeivel abszolválta, olyan hiteles lelkesültséggel, ami alól a közönség sem vonhatta ki magát. Történelmi évfordulók reprezentatív darabja lett, III. (forradalmi) felvonása az operaházi állami ünnepségek ékes műsorszáma, amelyet a televíziózás korszakában már a vidéki, illetve az operába nem járó emberek is megismerhettek.

1968-ban időszerűnek látszott, hogy az egyre gazdagodó balettrepertoárba egy újabb „forradalmi” témájú mű kerüljön, ám ennél a körülménynél fontosabb az a konjunktúra, amelyet az Operaház balettegyüttesének állapota (az ’50-es években emigrált vezető szólisták elvesztése óta a társulat regenerálódott, az akkor kiugrott fiatal tehetségek pályájuk csúcsára jutottak: nemzetközi színvonalú, összeforrt társulat lett a budapesti) és egy zseniális koreográfus alkotó beérése eredményezett. Seregi László több operaházi munkája (amelyek közül számomra a Faust 1966-os felújításának balettbetétje máig megőrzött emlékezet és visszasírás tárgya) után lehetőséget kapott első egész estés balettdrámája megalkotására.

A Párizs lángjai és a Spartacus budapesti bemutatása között 18 esztendő telt el, mely időszak történelmét első és második harmada fordulóján a XX. század egyik sorsváltónak indult, végül csak sorsenyhítőnek bizonyult eseménye tagolja: az 1956-os forradalom, amelyet leverése után hivatalosan ellenforradalomnak minősítettek. A forradalom emlékét nem ápolták, sőt igyekeztek halványítani, a közemlékezetet pedig 1989 januárjáig nem foglalkoztatta komolyan a minősítés. Az alkotói képzeletre és invencióra természetesen hatással lehettek a személyes élmények és érzelmek, a Spartacusról szóló balett azonban, 12 évvel a magyarországi forradalom után, ugyanúgy „csupán” az egyetemes forradalmi, baloldali és szabadságeszmét sugallta, mint a Párizs lángjai.

A Spartacus témája a vezéréről elnevezett rabszolgalázadás története, a Párizs lángjaiéhoz hasonlítható cselekménysűrítéssel, szimbolikus, sematikusan ábrázolt helyzetekkel, jellemekkel és központi hőssel. A történetbonyolítás csak a vég kicsengésében különbözik. A Párizs lángjaiban is áldozattá válik néhány rokonszenves szereplő, de a darab a küzdelmeknek egy nyerésre álló pillanatát ragadja meg a happy endhez (ünneplés és apoteózis), holott tudjuk: a francia forradalom tágabb értelmében 10 évig tartott, rettenetesen sok véráldozattal járt, terrorhullámokba, végül diktatúrába torkollt; vívmányait, jóllehet azok az egész világ történelmére és szemléletére máig hatnak, időről időre eltiporták. A Spartacus cselekménye kerekebb: a lázadás leverésével és megtorlásával végződik, az eredeti esemény tényéhez is híven.

Aram Hacsaturján balettje 1968-ban tehát nem a moszkvai Nagyszínház akkorra klasszikus verziójában, hanem új, eltérő szövegkönyvvel és koreográfiával került a magyar közönség elé, és kirobbanó sikerének következtében a nagyvilág számos táján is ismertté lett és sikert aratott. Kisebb kihagyásokkal négy évtizedig az Operaház műsorán volt (közben 1981-től, az Ybl-palota felújítása alatt, illetve abban az évtizedben már az Erkel Színház közönsége ünnepelte), nagyobb megszakítás után a mostani felújítás eredeti sikerei helyén köszönthető.

A Spartacus hatásának és sikerének történetéről és varázsáról sokat írtak már a hivatott esztéták (utóbb hibáit keresve és időállóságában kételkedve is), jómagam, mint aki az ősbemutató szereplőinek hatása alá is kerülhettem, saját meglátásaimra szorítkozom. Seregi László jelentős alkotóvá emelkedését első nagybalettjében erős és egyéni alkotói stílusában látom. A neoklasszikus stílbe sorolt táncjátékban – összhangban Hacsaturján zenéjével – jól illeszkednek egymáshoz a klasszikus balett, a nép-, sőt a dzsessztánc elemei. A koreográfiában Seregi megannyi egyéni leleménye, jellegzetes emelések és szenvedélyes ölelések pillanatképei a mű védjegyévé váltak.

Az alkotás születésekor újszerűnek hatott az idővágás a librettóban, amely három helyen iktat flashbacket a különben lineáris vezetésű cselekménybe. A darab elején a levert rabszolgalázadás keresztfára kötözött fővezérét látjuk, akinek haláltusájában elevenednek meg a felkelés alakjai, majd a fölöttük győzedelmeskedett Crassus hadvezér. Innen egy színpadi trükk segít visszaugranunk a történet kezdetéhez: egy gladiátorviadalhoz. A II. felvonás cselekménye évekkel a felkelés után indul, amikor Crassus és két barátnője meglátogatja egykori orgiájuk helyszínét: emlékezetükben elevenedik meg a történet folytatása. Ez a három dramaturgiai vágás érzékelteti, mekkora időt ölel fel a cselekmény: a Római birodalom legnagyobb rabszolgafelkelése i.e. 73 és 71 között zajlott.

Az emléklátomások sorozatát minduntalan színpadi szemfényvesztések fűzik izgalmas cselekménysorba. A Crassus palástja mögött rejtőző Júlia; az agg hárfás mögé bújt Flavia, akivé a főúri mustrára küldött Spartacus képzeletében „átváltozik” a Táncosnő; a ledér Júlia csábos tetszelgése a 4 csengettyűs férfit takaró „mozgó paraván” fokán; valamint olyan trükkök, amelyek filmkockák módjára használják ki szemünk „felfogó” képességének korlátait: a szúrófegyverek dobálásának illúziója Crixus és Gád viadalában, majd a végzetes lándzsa repítéséé az Afrikai testébe. Mielőtt az akciófilmeken edződött néző primitívnek is mondhatná ezeket a valóban egyszerű varázslatokat, sietve fűzöm hozzá: a néző már a második megtekintéskor (harmincadik alkalommal mégannyira) számít ezekre, sőt, észre is veszi az elrejtőzött lábakat, kivált, ha nem középen ül – ám ebből nyilvánvaló, hogy Seregi nem is igyekezett illuzionista módjára átverni közönségét, hanem e meglepetések stíluskeretébe foglalta a víziókat.

a Spartacus felújítása forradalmunk 60. évfordulójára az Operaházban

Örömteli fordulat, hogy a Magyar Nemzeti Balett mostanában hektikus műsorpolitikájának sodrában újból megjelent a Spartacus. E hektikusság több megnyilvánulása (pl. költséges új produkciók meglepő eltűnése, a legfontosabb klasszikusok visszatérése nézői gyomrot megfekvő formában) között fájó, hogy az együttes éppen a nevében jelzett jellegét veszíti el. Úgy gondolom, nem viselheti joggal a „Nemzeti” nevet, ha nem tartja műsoron id. Harangozó Gyula egyik-másik attraktív művét, vagy évadokon át nélkülözi Seregi László legnépszerűbb remekét. Talán így gondolta a vezetőség is, amikor a táncmű felújításáról döntött.

a Spartacus felújítása forradalmunk 60. évfordulójára az Operaházban Szintén kellemesen csalódtam a megvalósításban – több, fájó hiányosság ellenére is. A főpróbán a széria első előadásának szereposztását láttam, amely, nem tudom, mennyire reprezentálta a párhuzamos gárdák színvonalát. Mindenesetre csodálkozni való, hogy míg az ősbemutató aranykornak számító idejében, ténylegesen nemzeti (összetételű) balettegyüttesünkből két „nagyágyús” szereposztást tudtak kiállítani (a következő évadban követte egy harmadik, majd egy-két évente újabb beállók), most, amikor a társulat szólistáinak többségét külföldi, nem a mi iskolánkban és hagyományainkon nevelkedett tagok adják, egyszerre csaknem négy teljes szereposztással rukkolnak elő. Talán nem tévedek abban, hogy Seregi állandó asszisztense, Kaszás Ildikó a legfőbb biztosítéka annak, hogy a repríz fel-felidézi a XX. századi nagy előadások hatását és pillanatait. (Vélhetően Flavia egykori jeles alakítója, Pongor Ildikó balettmester is.) Hogy miért csak pillanatait? Mert sok fontos pillanatát nem.

A távolbavesző Via Appián keresztfák feketéllenek. Az egyiken Spartacus függ, haláltusáját vívja” – így kezdődik a korabeli műsorfüzet ismertetője. Forray Gábor egyszerű díszlete nem törekszik a Via Appia perspektívájának festői ábrázolására, mint az Oláh Gusztávé a Párizs határában húzódó behavazott fasoréra a Bohémélet III. felvonásában. A perspektíva hosszát (az áldozatok tömegét) a fekete égbolton sebesen vonuló bárányfelhők érzékeltették, bámulatos együttműködésben a zenével. Valamikor. Nem tudom, mikor mondtak le erről az effektusról, lehet, hogy már a XXI. század korábbi felújításai alkalmával (amelyeket sajnos nem láttam), vagy most, amikor a horizont nagyon silány anyagán mozdulatlan felhők látszanak, émelyítően kellemetlen felbontásban. Egy ihletett és gonddal megalkotott mű hatása teljességében érvényesül igazán. Lehet hasznos egy-egy apró módosítás a részleteken, de ha a kompozíció csorbul, vagy rápakolnak valami divatosat, a hatás gyengül vagy elvész.

A színpadot minduntalan elárasztó narancssárga világítás amolyan régiképeskönyv-hatást kölcsönöz, viszont meghamisítja Márk Tivadar jelmezeinek eredeti színárnyalatait, amelyek nem véletlenszerűek. Fél évszázaddal ezelőtt az erős smink és paróka még természetes volt a színpadon. Mára nagyjából kiűzték a divatból, aminek az oka lehet takarékoskodás is: anyaggal, idővel, munkával. A nézőtér különböző pontjainak a színpadtól való távolsága azonban nem változott, a sminknek pedig fontos szerepe van, nemcsak a szépség és a karakterek hangsúlyozásában, hanem a színpadi művész mimikájának közvetítésében is. A Spartacus eredeti előadásában mindkét nembéli szereplők olyan gyűrűs, loknis hajakat viseltek, amilyenek az ókori képzőművészeti alkotásokon ránk maradtak. A főúri szeretők, Júlia és Claudia pompás, hosszú fürtjei harmonikus kompozíciót alkottak a jelmezekkel, a koreográfiával és a partnerek megjelenítésével. Sajnálatos, hogy a látvány elemeinek mint az egész részeinek gondozása nem kielégítő.

A Spartacus alakjainak jellemét a táncosoknak olykor néhány mozdulattal, máskor egyetlen mimikai gesztussal kell hitelesen megrajzolniuk a pergő játékban. Ez a feladat olyan színészi adottságokat és erős színpadi személyiségeket feltételez, amelyek 1968-ban adottak voltak a társulatban. A premier szereposztása (illetve a spontán kettős szereposztás) etalon értékű. Kossuth-díjas kiválóságaink (Fülöp Viktor és Kun Zsuzsa, illetve Róna Viktor és Orosz Adél hallatlanul összecsiszolt párosa) a főszerepekre, és számos szólószerepben tehetségét bizonyított művész az érezhetően egyéniségére is formált karakteralakokban.

A főpróba gárdájának technikai felkészültsége megnyugtató. A személyiségek erejében mutatkoznak kisebb-nagyobb hiányok. Leblanc Gergely játékintelligenciája és alkata beérett a címszerepre, ám kissé marconára maszkírozott arca ellenére úgy gondolom, pár évet kell még öregednie (ez nem teljesíthetetlen feladat) a népvezér alakjának tökéletes hitelesítéséhez. Jelenleg ideális lehet Crassusként, mely figurából Spartacusszá „avanzsálni” – Havas Ferenc, Dózsa Imre, Keveházi Gábor, Szakály György példáját tekintve – hagyomány volt. Dmitry Timofeev személyiségét Siegfried herceg és Rómeó szerepében sem találtam kellő súlyúnak, Crassus hitelesítéséhez sem. A III. felvonás elején, amikor Crassus vállalja a hadvezérséget a lázadás leveréséhez, a táncosnak jószerivel egyetlen gesztussal és tekintettel kell megéreztetnie, hogy személyével a rabszolgafelkelés sorsa megpecsételődött. Timofeev színészete ehhez nem elegendő.

Gyenge kifejezés, hogy az Afrikai gladiátor megszemélyesítéséhez id. Nagy Zoltán eszményi volt. Arcberendezése és testfelépítése, táncosi alkata és tudása, stílusérzéke és figurateremtő készsége, színészete olyannyira predesztinálta a szerepre (vagy Seregit oly mértékben az ő személye inspirálta a fekete bőrű rabszolga alakjának megalkotására), hogy mellette és utána a szerep kettőzése, illetve öröklése csak kísérlet lehet. (Márpedig a kettőzés különösen szükségszerű volt, amikor a címszerepre is hivatott id. Nagy Spartacust is eltáncolhatta.) Az ugyancsak remek felépítésű Mikalai Radziush választása jól sikerült kísérletnek bizonyult: impozáns, szép alakítás. Viszont el nem tudom képzelni, hogy manapság az Operaház nem tudna jobb minőségű testfestékhez jutni, amelyik nem ilyen, komikumot keltő mértékben kopik–izzad le egy táncos testéről!

Ievgen Lagunov és Katona Bálint derekasan helytállt Gád, a júdeai, illetve Crixus, a thrák gladiátor szerepében, amelyekből egykor Sipeki Levente, illetve Sterbinszky László, később Erdélyi Sándor formált felejthetetlen hősöket. Batiatus, a gladiátoriskola tulajdonosa szerepében Szirb György érdekes és jelentős.

Alighanem az első szőke Flaviaként – 1968 óta mindenkori prímabalerináink „álomszerepében” – Tatiana Melniket láthattuk. Technikája, tudása, megjelenése meggyőző. Ethosza is ígérkezik a szerephez, még ha ez a főpróbán inkább csak megcsillant is. Amikor a szabadságharc első győzelmének ünneplésén Flavia férje figyelmét várja, Melnikből egyelőre nem a népi hős testi-lelki társának jókedve sugárzik, inkább csak egy lányé, akinek sikerült az első állásinterjúja. Úgy gondolom, egy első magántáncosnőnek tudnia kell sorsot is hordoznia az alakításában. Sőt, még annak is, aki a Táncosnőt formálja meg, amely nem túl hálás szerep, mert bár technikailag nehéz, a balett egyik legihletettebb jelenetébe van építve. Elizaveta Cheprasova is adós még ezzel a sors-tudással – remélhetőleg nem sokáig, hiszen az előrejelzések szerint többek közt (csekélység!) a Don Quijote, A kalóz és A hattyúk tava főszerepeinek várományosa a folyó évadban.

Egyetlen első karaktertáncosnőnk, Karina Sarkissova Júlia szerepében kissé kevés. Nem csupán a kurtább fekete fürtökkel kevesebb, mint a Vénusz-termetű Szumrák Vera, a „bombázó” Sebestény Katalin, az izgalmasan kacér Pártay Lilla, a fenséges szépségű Bán Teodóra volt. Ne kerteljünk: ehhez a szerephez dekoratívabbnak kell lenni és bujaságot kell árasztani.

Rafináltabb, titokzatosabb erotikával kell rendelkeznie Claudia megszemélyesítőjének, aki a káprázatos technikájú Menyhárt Jacqueline, Kékesi Mária, Csarnóy Katalin alakításában aranyszőke hetérát hozott. A figurák külső megjelenítése persze képlékeny, a táncosok alkatához és szereposztási variációkhoz igazítható. Felméry Lili Claudiája sem a szőke dugóhúzók hiányától halvány, hanem mert hiányzik belőle a ragyogás.

Úgy mondják, egy balett-társulatban a kartáncosoknak is tudniuk kell mindazt, amit a szólistáknak, és tudják is, hiszen megtanulták. A kiemelkedést biztosító többlet a technikai biztonság, az előadás felelősségének hordozni tudása, a figyelmet követelő egyéniség, az erős színpadi személyiség. E feltételek teljesülését a főpróba szereplői változó mértékben ígérik, de hadd jegyezzem meg, hogy a XX. század szériáiban még a karban táncolók is jelentős személyiséggel tudtak hozzájárulni a darab frenetikus hatásához. Ahogy egy Boross Erzsébet, előretörve a háttérből a rivaldához, a combjai verdesésével, történelmi légkört tudott teremteni… – hogy csak egyetlen példát említsek.

Hacsaturján zenéjét, ezt a nagyon kaukázusi, nagyon szovjet, hallatlan sodrú, hol álmodozón, hol heroikusan szárnyaló, szellemes balettzenét Kollár Imre irányításával pontosan és élvezetesen szólaltatta meg az Operaház zenekara.

a Spartacus felújítása forradalmunk 60. évfordulójára az Operaházban
©fotó: Csibi Szilvia & Pályi Zsófia






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.