Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Csillagok hosszú órái – Évadzáró gálaest Magyar Állami Operaházban

2016-07-07 12:37:36 Operatikus

Évadzáró gálaest Magyar Állami Operaházban 2016. június 25
Magyar Állami Operaház

Pénteken a Mesterdalnokokat hallgattam végig a MüPában, és azt hittem, az hosszú opera. Szombaton azonban az Operaházba igyekeztem Csillagóra című gálaműsorra és megtapasztalhattam, hogy az idő, különösen a művészetben mennyire relatív fogalom. A program 2x7 operai számot és egy-egy balettet ígért a két részre, fél 10-re otthon is leszek, gondoltam. Az operaházi honlap is hasonlót ígért.

Csakhogy.

A műsort a Magyar Nemzeti Balett kezdte, Walking Mad című 40 perces darabjával. Ravel unásig agyonkoreografált Bolerójára, Arvo Pärt zenéjére és egy paravánra színvonalas táncesetet komponált a svéd Jonas Inger. Nem értek különösképpen a műfajhoz, ám a kortárs táncban szerzett élményeim alapján a kompozíció legizgalmasabb részének azt a párperces néma részt találtam, amikor a muzsika elhallgatott, és Ravel csak távoli, halk sejtésként mintegy a próbateremből, vagy inkább emlékeinkből sejlett föl. A második részben a táncegyüttes Etoille-jának választott Leblanc Gergely a Csipkerózsika pas de deux-jét táncolta még Melnik Tatianával, a hegedűszólót Danyilova Galina játszotta, aki jó magyarsággal köszönte meg, hogy ő kapta a kamarazenész díját.

Ókovács Szilveszter főigazgató vezette a műsort, úgy is, mint egykori tévés. Szellemes volt és slágfertig. Mind a harmincvalahány bemutatóról mondott pár jó szót, s ez is igen sok időt vett igénybe. A nézőtéten egyébként jórészt a színház egykori és jelenlegi munkatársai ültek, a direktor tegezett bennünket, a közönséget. (Lásd még Fülig Jimmyt: „Szervusz nép!”) Nos, az időt nemcsak én éreztem hosszúnak, mert a szervusznép egy része a szünetben kereket oldott, a második félidő pedig a folyamatos kivonulás jegyében zajlott, gondolom az utolsó buszok menetrendjéhez igazodva.

Ami mármost az operai műsort illeti, az a tisztes unalom jegyében zajlott. A Cigánykórustól nem kaptam kedvet, hogy saját szememmel lássam Galgóczy Judit nagy vihart arató Trubadúrját, igaz a kedvemet se vette el. A két friss kamaraénekes, Schöck Atala és Palerdi András, valamint Gál Erika ápolt hangon dalolták áriáikat a Wertherből, a Macbethből és A Sába királynőjéből. Boncsér Gergely hosszan, biztosan tartotta nekünk magas C’-jét a Bohémélet Rodolfo áriájában, alatta azonban inkább megnyugtató volt, semmint fölvillanyozó. A hárfásnak volt egy említésre méltó, általam sose halott mellényúlása, de tenorunkat szerencsére nem zökkentette ki.

Az operaéneklés értelmére a kolozsvári Egyed Apollónia világított rá. Az ifjú spinto szoprán fölényes technikával énekelte Nedda Madárdalát a Bajazzókból. Ahogy haladt előre, hangja fokozatosan telt meg több és több feszültségével, s ezzel párhuzamosan egyre erősebb áram keringett közötte és a publikum között. Nem mellesleg a Rost Andreára kitalált merész sortban pompásan mutatott. A szegedi Simándy Verseny különdíjaként nyerte ezt a fellépést, remélhetőleg máskor is hívják! A West side story nevezetes Americája csak szokványosan hatásosnak tűnt.

A szünet után egy finálé-számmal kezdődött a program. Az Otello Bosszúkettősében Kelemen Zoltán magabiztosan hozta régi, jó szerepét, Jagót. Fekete Attila viszont vélhetően új, lehetőségének gondolja Otellót, ezért választotta a duettet. Sajnos – ugyanúgy, mint az utóbbi időben szinte mindig – Mario Del Monaco hangerejével-hangadásával próbált ordítani. Pedig a saját hangján jó Otello lehetne. Fontos volna, hogy ezt elhiggye, különben egy majdani teljes előadásban legfeljebb két felvonást borítékolok neki. Következett egy halovány Ékszerária a Faustból (Sáfár Orsolya), egy tompán csillogó Angelica nővér (Létay Kiss Gabriella), egy humorosra véve is unalmas Tavaszi dal (kicsit aggódunk Kovácsházi Istvánért, a jövő évad Siegfriedje miatt), és egy korrektül feledhető Jeleckij ária A pikk dámából (Haja Zsolt). Persze eddigre már bőven elmúlt 10 óra, s a publikum alaposan megfáradt, bár Kocsár Balázs egy megbízott főzeneigazgatóhoz méltó kitartással tartotta frissen a zenekart.

Harmadik kamaraénekesünktől, Pasztircsák Polinától kifogástalan Violetta-áriát kaptunk, ihletett lassú-résszel, könnyed cabalettával, biztos magas Esz’-szel. Csak épp nem volt lehengerlő. Alighanem egy másik szám előnyösebb lett volna ennek a tüneményes tehetségű énekesnőnek.

A kitartásos rendszerű koncert zárószámát már csak a kezdő publikum kétharmada hallgatta. A Falstaff nagy záróegyüttesét az operaházi előadás összeszokott gárdája szőtte fúgába, Sir Agache bő öltönyét ezúttal a fiatal basszus Kiss András öltötte magára. Még nem feszül ki teljesen, de nem is lötyög rajta. Jól szólt, ám az együttes záróhangja az Annuskát éneklő szopránnak kicsit alacsonyra sikeredett.

Miként az egész este színvonala.

Évadzáró gálaest Magyar Állami Operaházban
fotó:© Csibi Szilvia

Az előadásról további képek találhatók a galériában






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.