A vihar – Thomas Adès operája a Magyar Állami Operaházban

2016. május 21.
Magyar Állami Operaház

Prospero - Franco Pomponi
Ariel - Laure Meloy
Caliban - Horváth István
Miranda - Szántó Andrea
Ferdinand - Balczó Péter
Antonio - Tarjányi Tamás
Stefano - Gábor Géza
Trinculo - Armin Gramer
Sebastian - Haja Zsolt
Gonzalo - Palerdi András
Nápoly királya - Fekete Attila

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Halász Péter

Milyen egyszerű! A függöny felmegy, az elsőre meghatározhatatlan díszletek mögött jókora ajtó nyílik, és kisebbfajta tömeg áramlik be. Mosolygósak, derűsek, de csak addig, míg egy nagyobb darab, de mégis fürge nőci (aki nem velük érkezett) el nem kezd csapkodni körülöttük, s ezzel párhuzamosan az addig néma zenekar is bődületes ricsajba kezd. Mindenki összeesik, felborul, kétségbeesik, elszalad – kivéve a káosz okozóját, aki egyedül marad harmonikus ebben a zűrzavarban. Így indul Thomas Adès operája, A vihar Ludger Engels rendező igen hatásos költői látomásában.

William Shakespeare színművéből elsőre nem néztem ki a sikeres „operásítás” lehetőségét, azt gondolván, hogy a cselekmény túlságosan sokrétű és szövevényes ahhoz, hogy ésszerűen lehessen leegyszerűsíteni azt a klasszikus operai librettó szabályai szerint. Szerencsére Adès és a szövegkönyv írója, Meredith Oakes nem így gondolta, s az eredmény feltétlenül igazolta kitartó elszántságukat.

A rendezői egyszerűség nagyon megkönnyítette a befogadást, de ehhez hozzá kell tenni, hogy Adès 2004-ben született dalműve nem egy ördöglakat, szép engedelmesen hagyta magát megfogni és megszeretni. A cselekmény éppen annyira egyszerűsödött, hogy tisztultak az erőviszonyok, mindenkiről viszonylag gyorsan kiderül, ki ő és mit képvisel ebben a történetben. Sajnos komponistánk nem mert bizonyos divatos kliséktől elvonatkoztatni, ami ugyan nem von le sokat a darab értékéből, de tőlük bizony gazdagabb sem lett. Fölöslegesnek éreztem kontratenor szerepeltetését, hiszen Trinculo elég mellékes szerepét a legkevésbé sem befolyásolta a különleges hangfaj. A szerep, Stefanoéval együtt eléggé ki is lógott a sorból, viszont így elmondhattuk, hogy egy kortárs buffo duóhoz is „szerencsénk lett”.

Mindezektől függetlenül Adès könnyű kezű komponista, aki ugyanakkor mélyebb gondolatokat is papírra tud (és mer) vetni. A darab csúcspontjai számomra elsősorban Prospero filozofikus töprengései, Ferdinand és Miranda szerelmes jelenetei, Caliban önsorsrontó belső vívódásai. A nápolyi udvar egésze halványabbra sikeredett, ez alól talán egyedül a humánumot képviselő Gonzalo figurája jelent kivételt.

Ariel alakja érdekes kérdéseket vet fel. A komponista elsősorban a szerep légies mivoltára helyezte a hangsúlyt, s ebben a rendező tettestárs volt. Ariel szólama tehát a végtelen magasságokban cikázik, nyugodtan mondhatjuk, hogy az elénekelhetetlen magasságokban, hosszan-hosszan a háromvonalas tartományban. De mi értelme az Éj királynője fölötti szólamot leírni, hacsak az nem, hogy egy újabb (kicsit üres) bravúrt csillogtathassunk meg. Engels rendező mindezt meg is fejelte, hiszen az énekesnőt, aki amúgy elég tisztességesen elénekli a feladatot, mindeközben rendszeresen a zsinórpadlásról röpteti le a földi szereplők feje fölé.

Laure Meloy annak ellenére állja a sarat, hogy alkatilag tulajdonképpen az égvilágon semmi nem predesztinálná a légies szellem megjelenítésére. Kicsit sápadt hangon, de kétségkívül üzembiztosan szólaltatja meg a játékos kedvű tündér szólamát. Franco Pomponiból (Prospero) hiányzik a főhős filozófiai irányultsága, talán a hang is kevesebb valamivel az elvárhatónál. Így Prospero varázslatos figurája helyet csak egy tisztes mesteremberről kapunk fontos részleteket.

Kicsit szomorúan örülök Horváth István nagyszerű Calibanjának. Azt gondolom, hogy Réti József óta először van nemzetközi kvalitású bel canto tenoristája az országnak, s hogy az ehhez hasonló kiváló karakteralakítások szép apránként elveszik ennek a ritka kincs különleges fényét. Igyekszem a dolog jó oldalát is látni, hogy például (előreláthatóan) hosszú időre megoldódik a hazai Mime-kérdés, s hogy van, aki olyan típusú feladatokat magas szinten tud tolmácsolni, mint most Caliban utálatos alakja.

Kellemes meglepetést jelentett Antonio meglehetősen kényes fekvésű szólamának és ellenszenves figurájának az üzembiztos közvetítésével a fiatal Tarjányi Tamás. Ferdinand nagyon szép és nemes szólamát meggyőzően énekelte Balczó Péter, a párját, Mirandát életre keltő Szántó Andrea szép, puha, levegős szoprán magasságokkal tűnt ki. A nápolyi udvarból Palerdi András, Gonzalo alakítójára emlékszem szívesen. Úgy tűnik, neki a kortárs szerzők jobban bejönnek, legutóbb a Learben is igen hatásos volt.

Halász Péter egy közlekedési rendőr stabilitásával tartotta kézben a darabot, de az érzékeny dinamikai árnyalással – véleményem szerint – adós maradt. A nagy létszámú zenekar a vihar elcsitulta után is hosszan dübörgött, ami alól csak akkor kaptunk enyhülést, amikor a zeneszerző kamara felállásban szólaltatta meg az együttes tagjait.

fotó:© Pályi Zsófia