Melódia - (Alina Ibragimova és a Nemzeti Filharmonikusok hangversenye)

2016. május 12.
Müpa - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Budapest

Dvořák: IX. szláv tánc H-dúr, op. 72. No.1
Bartók: II. hegedűverseny, Sz. 112, BB 117
Dvořák: III. szláv tánc Asz-dúr, op. 46/3
Dvořák: III. szimfónia Esz-dúr, op. 10

Alina Ibragimova (hegedű)
Nemzeti Filharmonikusok
Vezényel: Kocsis Zoltán

Hetek óta nem voltam hangversenyen, ez annyira szokatlan, hogy szinte már elvonási tüneteim voltak. De ez a műsor ennél sokkal több vonzerővel bírt. Ha nem uralkodik el rajtam a zeneéhség, erre a kínálatra akkor is felkapom a fejem.

Először is: ha a Bartók életmű egy-egy fontosabb darabját Kocsis vezényli, arra illik odafigyelni. Nem feltétlenül azért, mert olyan állandó lenne a színvonal, hanem pontosan azért, mert ő rendkívüli tapasztalatok birtokában is állandóan kísérletezik.

Alina Ibragimova pedig egyszerűen imádnivaló. A Kaposvári Kamarazene Fesztiválon sokszor volt alkalmunk hallani, és mindig élményszámba ment. Soha nem a virtuozitással hívta fel magára a figyelmet, inkább érzelmileg volt nagyon intenzív. Bevont a darabba, átéreztem és átéltem, mintha én magam zenéltem volna.

És pontosan ezért gyanakodtam kissé. Kaposváron többnyire szólózni, esetleg kisebb kamaraegyüttesekben hallottuk, ráadásul huszadik századinál korábbi – leginkább barokk – művekben. Bartók hegedűversenyéhez vajon elég lesz az érzékiség és a finomság? Ibragimova rendelkezik-e a műhöz szükséges erővel és keménységgel?

Most, napokkal a hangverseny után sem tudom a választ. Mintha Kocsis eleve új, a szólistára szabott koncepciót rögtönzött volna. Ez a hegedűverseny lágyabb, visszafogottabb, és mi tagadás, halkabb volt, mint amire számítottunk. Rövid ideig próbáltam azt hinni, hogy csak a középerkély volt túl távol – de korábban már onnan is hallottunk határozottabb, markánsabb interpretációt. (Másrészt amikor a szünetben módunk nyílt eszmét cserélni, -vape- azt állította, hogy ezúttal az ő földszinti ülőhelyéig sem ért el a hang…). Így a hegedűverseny sajnos kissé erőtlennek tűnt.

Komoly baj nem történt, Ibragimova továbbra is nagy kedvenc, pláne úgy, hogy ráadásképp eljátszotta a „melódia” tételt a szóló szonátából. Vagy azért mert ott nem kellett versenyeznie a zenekarral, vagy másért, de az mesebeli szépséggel szólalt meg.

A hegedűversenyt keretező művek közül Dvořák táncait nagyon szerettem. A Nemzeti Filharmonikusok - Kocsis vezényletével - tudnak olyan könnyed és alkalmazkodó ritmikával játszani, ami így szinte beszédszerűvé lesz. Ezek a szó nemes értelmében vett szórakoztató darabok.

Sajnos ennyi és ilyen zenei anyag már nem tud megtölteni egy nagyobb művet. A második félidő fő produkcióját, az opusz 10-es szimfóniát kissé terjengősnek és üresnek találtam. Ilyenkor néha segít, ha az ember jobban ismeri a művet, vagy legalább jobban koncentrál, úgy kevésbé maradnak rejtve részletek, jobban oda lehet figyelni a finomságokra. Az összpontosításra és erőfeszítésre most nem éreztem nagy késztetést, de bizonyára sokan mások is vannak így ezzel – legalábbis ezt a darabot koncerten meglehetősen ritkán adják elő – aligha véletlenül.

Volt még a koncerten egy érdekes „közjáték”. Azért is szólok róla itt, a függelékben, mert nem éreztem, hogy Demeniv Mihály rövid produkciója része lett volna a hangversenynek. A rokonszenves ifjú harmonikavirtuózt Kocsis Zoltán mutatta be. A komolyzenei koncerteken elég ritkán hallható – egyébként nagyon izgalmas – hangszerről ekkor hangzott el: „milyen butaság tangóharmonikának nevezni”. Majd meghallgathattuk Vladimir Zubitsky „Omaggio ad Astor Piazzolla”című darabját, azaz egy tangó reminiszcenciát. Végül is, mi mást?

A meghirdetett műsortól való eltérésnek bizonyára voltak okai – de ezek előttünk rejtve maradtak.