vissza a cimoldalra
2019-11-18
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11450)
A csapos közbeszól (95)

A Magyar Zenekarok helyzetéről (62)
Élő közvetítések (8244)
Kimernya? (3288)
Erkel Színház (10371)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7232)
Palcsó Sándor (269)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2352)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3505)
Chopinről - mélyebben (423)
Kedvenc előadók (2842)
Opernglas, avagy operai távcső... (20353)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1802)
Franz Schmidt (3455)
Vincenzo Bellini (478)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4608)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1362)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Elhunyt Nikolaus Harnoncourt
- vape -, 2016-03-07 [ Kommentár ]
nyomtatóbarát változat

Nikolaus Harnoncourt 1964-ben új időszámítás kezdődött vén kontinensünk zenei interpretációtörténetében. Akkor jelent meg ugyanis a Nikolaus Harnoncourt irányította Concentus Musicus Wien kamarazenekar lemeze, amelyen Bach 6 Brandenburgi versenye hallható eredeti hangszereken, autentikus előadásban.

1829 óta, amikor Mendelssohn előadta az egyre hírnevesebb szerző akkorra teljes feledésbe merült Máté passió című művét, minden bizonnyal ez volt a második legjelentősebb lépés a régi korok zenéinek feltámasztása felé vezető úton.

Az évszámok azért inkább csak jelképesek, természetesen mindezek nem előzmények nélkül történtek, a nevezetes év előtt is játszottak Bachot, és persze más régi zenét is. (Gondoljunk csak Händel Messiásának századok óta töretlen diadalmenetére.) A múlt század hatvanas éveiben pedig megszállott fanatikusoknak már hét évtizedes gyakorlata volt elmúlt korok műveit előadni valóban eredeti hangszereken, de szórványos, gyakran nem túl alaposan végiggondolt kísérleteik nem ütötték át a későromantikában kialakult előadási stílushoz szokott nagyközönség érdeklődésének vasbeton falát.

Ahhoz kellettek az addig soha nem látott sebességgel bekövetkező mozgások az 50-es 60-as években a társadalom, a tudomány, a technika és a kultúra területén. Hogy Harnoncourt egyáltalán megalakíthassa zenekarát 1957-ben. Lemezük is jelent meg rögtön ezután, de hét év múlva valami más történt. A Telefunken, egy nagytekintélyű lemezkiadó cég látta meg a fantáziát, értsd üzleti lehetőséget egy addig szinte észrevehetetlen előadói magatartás széles vásárlóréteg elé terítésében.

És nem választottak rosszul. Mert azzal, hogy Harnoncourt, a valóban nagyszerű zenész, tudományos elkötelezettséggel látott neki a mind a hangszerek kiválasztásához, mind a rajtuk valójátékmód megértéséhez, mindpedig a zenék előadásmódjának tanulmányozásához, valami újat hozott. Kiküszöbölte az addigi próbálkozások talán legnagyobb hibáját, a határozatlansági tényezőt: addig a hangszerek többé-kevésbé régiek voltak, ám a játékstílus nem annyira.

Minden törekvése ellenére Harnoncourt gyakran kényszerült kisebb-nagyobb megalkuvásokra mindazokon a területeken, amit az előbbiekben felsoroltunk, de egy idő után már nem is igazán törekedett a szigorúan tudományos eredetiség megfoghatatlan ideájának elérésére. A társakra, tanítványokra, követőkre várt, hogy az elkövetkező évtizedekben kiteljesítsék azt, amit ő elkezdett: még megalapozottabb ismeretek birtokában élményszerűen megszólaltatni Monteverdi, Vivaldi, Bach, Händel és a többiek életművét.

De az ő úttörő életműve nem csak a fantaszta kísérletezőé, - és ami talán még rosszabb – a szárazon értekező tudósé! Kiváló előadó is volt, nemcsak elismerendő, csodálható is. Szívesen hallgatjuk az Orfeót, a Bach kantátákat, a Négy évszakot, az Op. 12 concertóit a Concentus Musicus előadásban, bár lehet, hogy igazán nagyra már nem az ő felvételeit tartjuk.

A kezdeti sikerek után Harnoncourt nem pihent, mindvégig fáradhatatlanul tanult, zenei horizontja szélesedett, korok, műfajok nem jelentettek akadályt. Valószínűleg a huszadik század – és ez már önmagában is érték – legelképesztőbb méretű és változatosságú előadói életművét hagyta maga után, amelynek hatása óriási és megkerülhetetlen.

Gambán, csellón Bachot játszott, zenekarainak a reneszánsztól a huszadik század első feléig bezárólag majd minden jelentős, vagy kevéssé jelentős zeneszerző, irányzat a repertoárjára került egészen az operettig. Egyéni látásmódjával mindenkiben talált valami új szögből láttatni valót, amire rá lehetett csodálkozni: ezt így is lehet?

Ezek gyakran felszínes megoldásoknak tűnnek, és igen, hogy igazán mélyre hatoljon, az így nem mindig adatott meg neki, de ezen a ponton idézzük őt: „Minden muzsikus elolvashatja a zenét, tanulmányozhatja a kort és törekedhet a korrektségre. De számomra a kérdés mindig az, miért írt a zeneszerző az adott módon. És ez az, ami sohasem hagy nyugton: a tartalom, nem a forma.”

Most valami személyeshez érkeztünk. Szerencsém volt Harnoncourt-t 2007 decemberében Budapesten hallani, amikor három Bach kantátát vezényelt a Concentus Musicus és az Arnold Schönberg Choir élén. Engedtessék meg, hogy felidézzem, amit akkor írtam:

Ha esetleg azok után, hogy Herreweghe, vagy egy-két régizenei produkcióval Gardiner is megfordult nálunk, valaki azt hitte volna, hogy most már Harnoncourt csak egy a sok közül, hát tévedett.

Tele volt a nagy hangversenyterem. Így karácsony előtt három olyan Bach-kantáta, amely az utolsó két novemberi és az első adventi vasárnapra íródott, amúgy is vonzó lehet, de Harnoncourt neve is fogalom ma már. Félő volt, hogy esetleg valóban csak a neve az. De nem.”

Mi Harnoncourt titka? Hogy ma már tényleg túl van a szigorúan tudományos autentikusság utolérhetetlen délibábjának kergetésén – kis zenekar, fiúszopránok stb. –, miközben azért hallhattunk tolótrombitát és violino piccolót (terccel magasabbra hangolt kis hegedűt) is. Kialakított egy olyan előadásmódot, amely a kezdetek gyermekbetegségeit már leküzdötte, és amely olyan gazdag hangszínekkel, frazeálással, dinamikai árnyalatokkal igyekszik ezeket a remekműveket megszólaltatni, amelyeket Bachhoz egyedül méltónak érezhetünk. Illetve dehogy igyekszik itt bárki, megszólal minden. Gondoljunk csak vissza a 140. kantátában hallható – orgonaváltozatban is jól ismert – Zion hört die Wächter singen korál hegedű-brácsa unisono szólamának arra a gazdag dinamikai és frazeálási eszközökkel kidolgozott elővezetésére, amelynek tanulmányozására, hogyanjainak, miértjeinek megértetésére egy egész régizenei kurzust lehetne szánni. Vagy arra a csodára, amit a 36. kantáta első részét záró korál zenekar-kórus összjátékakor dinamikai és hangszínbeli kifejezésben hallottunk. Na, ezek voltak a torokszorító pillantok.

Viszont arra, amit a Wachet auf nyitótételében hallottunk, még pesties kifejezés sincs. Amit itt a kórus művelt, az elképzelhetetlen szinten lebegett minden fölött, amit eddig arról gondolhattunk, mit tudhat egy harminchat tagú éneklő társaság. A szoprán szólam nem valamiféle kirívóan hangos, éles hangszínnel próbálta a korált kiemelni, hanem mezzoforte erősséggel, éteri módon megszólaltatva, így az nem egyszerűen kiemelkedett a többi szólam közül, hanem valahogy úgy volt ott megkerülhetetlenül, hogy azok mintegy körülölelve, a maguk módján kénytelenek voltak ellenpontozni. Nem több ember énekelt egyszerre – itt maga a négy szólam szólt.

Annakidején több csellista is játszott próbát a Bécsi Szimfonikusoknál. Nem Harnoncourt volt a legjobb, de Karajan őt vette fel. Biztos megérzett benne valamit, ami több mint a hangok megfelelő szintű eljátszásának képessége. És most ott vezényelt ez az ember, kissé suta, de pontos, érthető mozdulatokkal. A huszadik század egyik legnagyobb zenésze lett, aki ezekről a művekről mindet tud, tisztában van a tempókkal, ritmikai viszonyokkal, fortékkal, pianókkal. Az igazi puristák talán rosszallhatják némely megoldását, de a végeredmény hatása alól senki nem szabadulhat.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"Doktorandusz koncertek 2."
HAYDN: 44. (E-dúr) zongoratrió, Hob. XV:28
DVOŘÁK: 4. (e-moll) zongoratrió, op. 90 („Dumky”)
Varga Oszkár (hegedű) Matuska Flóra (cselló) Dani Imre (zongora)
DEBUSSY: Romance
FAURÉ: Après un rêve
RAVEL: Öt görög népdal
Bódi Zsófia (szoprán) Farkas Mira (hárfa)
D. SCARLATTI: f-moll szonáta, K. 46
PAGANINI: 2. (h-moll) hegedűverseny, op. 7 – 3. Rondo à la clochette („La campanella”)
Farkas Eszter (cimbalom) Farkas Mira (hárfa)
CSAJKOVSZKIJ: Melankolikus szerenád, op. 26
Kondorosi Karolina (hegedű) Taraszova Brigitta (zongora)
MOZART: 4. (D-dúr) hegedűverseny, K. 218 – 1. Allegro, 2. Andante cantabile
J.S. BACH: 1. (g-moll) hegedűszonáta, BWV 1001 – 3. Siciliana
Osztrosits Eszter (hegedű) Dani Imre (zongora)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Hegedűs Endre (zongora)
"Az örökifjú Chopin"
CHOPIN: E-dúr etűd, op. 10/3
CHOPIN: cisz-moll etűd, op. 10/4
CHOPIN: f-moll etűd, op. 25/2
CHOPIN: c-moll („Forradalmi”) etűd, op. 10/12
CHOPIN: 5. (fisz-moll) polonéz, op. 44
CHOPIN: c-moll mazurka, op. 30/1
CHOPIN: h-moll mazurka, op. 30/2
CHOPIN: Desz-dúr mazurka, op. 30/3
CHOPIN: cisz-moll mazurka, op. 30/4
CHOPIN: 6. (Asz-dúr) polonéz, op. 53
CHOPIN: 1. (Esz-dúr) keringő, op. 18
CHOPIN: 2. (F-dúr) ballada, op. 38
CHOPIN: Barcarolle, op. 60
CHOPIN: 3. (Asz-dúr) ballada, op. 47
CHOPIN: Andante spianato és nagy polonéz, op. 22
19:00 : Veszprém
Hangvilla

Henrik Wiese (fuvola)
Győri Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Bényi Tibor
HAYDN: g-moll szimfónia No. 39, Hob I:39
REINECKE: D-dúr fuvolaverseny, op. 283
MOZART: C-dúr “Linzi” szimfónia, No. 36, KV 425
A mai nap
született:
1786 • Carl Maria von Weber, zeneszerző († 1826)
1899 • Ormándy Jenő, karmester († 1985)
elhunyt:
1986 • Bárdos Lajos, zeneszerző, karnagy (sz. 1899)