Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Könnyen felejtünk – Lamberto Gardelli születésének 100. évfordulójára

2015-11-08 11:17:00 - ppp -

Lamberto Gardelli Ma lenne 100 esztendős Lamberto Gardelli. Az olasz maestro életének, pályájának legfontosabb adatait bárki megtalálja az interneten, ha akarja, ha keresi. Az évforduló kapcsán inkább egy-két személyes élményemet felidézve emlékeznék most rá, néhány mára vonatkozó tanulság és következtetés levonásával.

A curriculum szerint Operaházunkhoz az első szerződés 1961-1966 között kötötte. Életkoromból adódóan akkori produkcióit élőben nem láthattam, de hogy milyen hangulatúak lehettek többek között a Manon Lescaut, a Macbeth, A végzet hatalma előadásai. Pontos képet mutatnak az ebben az időszakban a Hungarotonnál készített felvételei: forró mediterrán szenvedélyű, fékezhetetlen temperamentumú, igazi operai élmények, nem utolsósorban az akkor rendelkezésre álló fantasztikus énekes gárdának IS köszönhetően.

1973-ban hallottam először élőben az Erkel Színházban, A lombardok előadásán. A hatalmas siker mára szinte teljesen elfeledtette a premiert megelőző botrányt, amelyet a Maestro szokatlan kérésével keltett. Ugyanis a próbafolyamatok alapján kijelentette, hogy a színház kiváló énekesnője helyett az új csillagnak ígérkező fiatal szopránt kéri az első szereposztásba, a premiert vele akarja csinálni. Ma már egy ilyen eset nem lenne szokatlan, hiszen az énekesek iránti tisztelet és tapintat réges-régen a múltba veszett, de akkoriban jókora vihart kavart. Gardelli maga is folytatott fiatal korában komoly énektanulmányokat — saját elmondása szerint egy magasság nélküli tenor volt, annak meg ugyan mi értelme van? —, így a hangokhoz igencsak jól értett, és szimata nem is csalt, a jövő őt igazolta: A lombardok premierjén üstökösszerű karrier indult útjára.

Hogy ez a színház életében mit jelentett, milyen konfliktust gerjesztett két énekesnő között és általában a szopránfachban, senkit nem érdekelt. Csak Abody Béla, a kiváló operakritikus nehezményezte. Bár évtizedekkel későbbi írásában elismerte, hogy a Maestrónak szakmailag igaza volt, de a botrány viharában inkább arról értekezett, hogy kiváló munkát végzett, igen, de mégis mindenkit óvott attól, hogy új Klemperer-korszakról beszéljen Gardelli budapesti tevékenysége kapcsán. Amivel udvariasan bár, de művészi értelemben vágott egy jókorát az olasz vendégkarmesteren.

Igaza volt? Nem tudom. Azért nem, mert nem voltam élőben tanúja Klemperer előadásainak, az akkori hangrögzítési technikával megvalósult rádióközvetítések számomra nem adnak valóban megbízható alapot az ítélkezésre. Azt viszont biztosan tudom, hogy Gardelli Lombardok, Traviata, Norma, Gioconda, Végzet hatalma, Mózes, Adriana Lecouvreur, Aida, Otello premierjei és repertoár-előadásai mind, egytől egyik magas színvonalú, többnyire kivételes zenei élményt nyújtó produkciók voltak. Ehelyütt ismét emlékeztetni kell a vele dolgozó mindenkori énekesek kiváló teljesítményére. Gardelli egész pályáján megmaradt zenei nevelőnek, az énekesek nagy tanítójának, és Budapesten valóban tobzódott a felfedezhető gyémántok között. Ilosfalvy, Melis, Radnai, Ágai, Marton, Sass, Kincses, Tokody, Misura, Lukács, Szilfai, B. Nagy, Kelen, Pánczél, Miller, Kováts és a többiek mind, pályájuk legremekebb pillanatai közé sorolhatják a Gardelli pálcája alatt énekelt előadásokat és lemezfelvételeket.

A Maestro – visszagondolva úgy tűnhet – folyamatosan jelen volt a honi operaéletben, pedig a látszat csal. Néha hosszú időre, akár évekre is eltűnt a színházból, vagy mert másfelé vitte a pálya, vagy mert az Operaház aktuális vezetése másban vélte megtalálni az olasz repertoár gondozóját. Így időlegesen lett rövidebb Patané- és Saccani-korszak is, de egyikük se lett annyira a miénk, hogy könyvet lehessen írni róla „A mi Gardellink” címmel. A cím szép, de tulajdonképpen csak részben igaz: Gardelli igazi nemzetközi kaliber volt, nem sztár, talán mert minden volt, csak épp sztáralkat nem. Mégis nagy külföldi lemezcégek, nagy operaházak, hatalmas énekesek fémjelzik szakmai útját.

A széles választékból ki kell emelni a Philips részére rögzített, a mai napig felülmúlhatatlannak tekinthető fiatalkori Verdi-sorozatát, az EMI-nél készített első teljes Rossini Tell Vilmos-felvételt és a mára bizton referenciának tekinthető Végzet hatalmát az Arroyo-Bergonzi-Cappuccilli hármassal, továbbá a DECCA Nabuccóját Tito Gobbival és Elena Suliotissal. Nagy primadonnák: Dimitrova, Ricciarelli, Gruberova kérték szóló- vagy duettlemezeikhez partnernek, a MET-ben többek közt Gedda, MacNeil, Roberta Peters, Giaiotti, Londonban Cotrubas és Neil Shicoff voltak közreműködői.

Csodálatos hosszú pálya, kerek és egész, de nem változások nélküli. Aki hosszú ideig követte Gardelli produkcióit, érzékelhette, hogy a Maestro zenei habitusa nagyon is megváltozott az évtizedek során. A féktelen temperamentumú olasz fiatalemberből komoly, decens, a megközelíthetetlenségig szigorú úr lett, ami pontosan tükröződött dirigálásában: manuálisan egyre letisztultabb, takarékosabb lett, még darabválasztásaiban, főként koncertjeinek programjában minden az elmélyülés irányába mutatott.

Felejthetetlen Verdi- és Dvořák-Requiemekre emlékszem ezekből az időkből. Az 1990-es Végzet hatalma mintha egy másik opera lett volna önmaga 1964-es interpretációjához képest. 1995-ös Otellója pedig, amellyel lényegében elbúcsúzott pesti közönségétől, a mű történetében is egyedülálló hangulatúra sikeredett. Soha ilyen lassan nem hallottuk senkitől, sokak szerint már az unalmasság határát súrolva. Pedig nem volt unalmas. Lassú volt, egyszerűen azért, mert korából adódóan a Mester másképp érzékelt mindent: a tempókat, a ritmust, valószínűleg magát az Időt is. De minden pillanatát átélte és kitöltötte érzelemmel, nem a szokásos drámai csúcspontokon, hanem a lírai részekben, az első felvonás nagy kettősében, a Fűzfadalban és Otello halálában találva meg legadekvátabb kifejezési lehetőségét.

A belső gazdagság legigazibb megnyilvánulása volt számomra, mikor öltözőjében a rajongók előtt vállalta könnyeit is. Valaki lemezeket hozott aláírni, és ő, miközben szignálta őket, kommenteket is fűzött hozzájuk, hol olaszul, hol magyarul. Fiatalkori képét egy kézzel letakarva felsóhajtott, szinte feljajdult: „povero Lamberto!” (szegény Lamberto) — mondta. Majd Kishegyi Árpád képét látva hangja elfátyolosodott: „Árpád!” — mondta szeretettel. Már meghalt, vetette közbe valaki, Ő pedig felnézett, könnyben úszó szemmel: „Tudom…., tudom…”, felelte magyarul.

Gardelli 1998-ban, idestova húsz éve már, hogy elhagyott minket, elhagyta a világot is. Úgy érzékelem, hogy akik ismerték, hallották, látták, nem felejtik, és produkciói ma is bizonyos értelemben mércéül szolgálnak. Az újabb generációk viszont nem veszik a fáradságot, hogy megismerjék, ezért valahogy nincs benne a szakmai köztudatban. Tegyük hozzá: méltatlanul és igazságtalanul. Az olasz rádió operaműsoraiban ellenben gyakran kerülnek szóba különféle felvételei, mindig a legnagyobb elismerést váltva ki.

Most, hogy 100 éves évfordulójához érkeztünk, feltehetjük újra a kérdést, amelyet Abody is feszegetett: hogy volt-e Gardelli-korszak a Magyar Állami Operaházban? Volt-e olyan jelentős, mint a Klemperer-korszak korábban? Nem foglalnék állást a kérdésben, csak emlékeztetnék rá, hogy Gardelli sokkal hosszabb ideig, 35 évig volt jelen a magyar zenei életben és mondhatjuk: meghatározta operajátszásunk karakterét és minőségét is. Ez pedig nem kis dolog, és nem sok zenésznek sikerült.

Születésének 100. évfordulóján emlékezzünk hát rá, vegyük elő, hallgassuk meg felvételeit újra. A Magyar Rádió most induló reprezentatív sorozattal lesz segítségünkre az emlékezésben. Élmény lesz valamennyi adás, ebben biztos vagyok, de az emlékezés pillanatában kis adag szomorúság is helyénvaló, (bennem nem kicsi, ellenkezőleg: nagyon is nagy). Mert Gardelli óta nem sikerült egyetlen olyan vendégkarmestert se találni, aki képes lenne akár csak elhalványítani emlékét. Tevékenysége művészi értelemben az Operaház egyik aranykorához tartozott, sajnos mára már teljesen a múlt ködébe veszve. Ami utána következett, már egy másik világ.

Povero Lamberto” (szegény Lamberto) — mondta Ő. „Poveri noi” (szegény mi) — mondhatjuk.

Lamberto Gardelli




A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.