vissza a cimoldalra
2019-04-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11346)
A csapos közbeszól (95)

Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4344)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (29)
Élő közvetítések (7830)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1641)
Franz Schmidt (3314)
Társművészetek (1301)
Erkel Színház (9939)
Pantheon (2341)
Fanyalgások és Nyavalygások… avagy virtuális siránkozó elégedetleneknek (163)
Kolonits Klára (1093)
László Margit (195)
Milyen zenét hallgatsz most? (25018)
Balett-, és Táncművészet (5793)
Operett, mint színpadi műfaj (3886)
Thomas Hampson (266)
Charles Gounod (221)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Az MDM-jelenség – Mario Del Monaco 100
- zéta -, 2015-07-27 [ Kommentár ]
nyomtatóbarát változat

Mario Del Monaco Létezik-e megismételhetetlen az operai előadó-művészetben? A válasz többnyire nem, de néha mégis igen. Most néha van, s erről beszélnünk is kell, mert a mai napon lenne 100 esztendős Mario Del Monaco.

Ha volt valaha az operai világnak olyan időszaka, amikor bőviben voltunk a máskor oly ritka hőstenor hangfajnak, akkor az pont Del Monaco nemzetközi színrelépésének időszaka volt a II. világháborút követően. Az olasz színpadokon még mindig a szertelen veterán, Giacomo Lauri-Volpi volt a sztár, s amikor Ő nem ért rá, ott volt a harsány és elementáris Mario Filippeschi. Szerte Európában a dán Helge Roswaenge vagy a svéd Set Svanholm boldogan és sikerrel énekelték a legnagyobb olasz szerepeket, a Metropolitanban éppen sikerrel debütált új hangfajában Toscanini kedvenc Otellója, a zavarba ejtően sokoldalú Ramón Vinay. Úgy tűnt tehát, Giovanni Martinelli trónja betöltve.

De nem, sőt az igazi vetélkedés még csak ekkor kezdődött, ne felejtsük el, hogy alig néhány évvel később megjelenik még néhány cseppet sem mellékes szereplő a placcon, elég, ha csak Carlo Bergonzi, Franco Corelli vagy a minap elhunyt Jon Vickers nevét említem. Az 50’-es, 60’-as évek minden idők legboldogabb énekesi aranykora lett, a középpontban Mario Del Monacóval. (A líraibb tenorfach és egyéb szólamok prominenseiről most kivételesen ne essék szó.)

Ha van idejük, nézzenek bele ebbe (https://www.youtube.com/watch?v=EOk9AXRfe68) az 1959-es moszkvai Bolsojban zajlott Bajazzók-előadásba. Monacón kívül mindenki oroszul énekel, mégis talán minden idők legszenvedélyesebb produkciója Leoncavallo operájának – a tenorhősnek köszönhetően. Monacónak van egy sor, tán technikailag jobb élő felvétele a dalműből (bár a korhoz és a helyszínhez képest ez a többkamerás változat elképesztő luxus), de emez sokkal tisztábban mutatja ennek a hatalmas énekes-színésznek képességeit amazoknál. Sejthetően nem próbálták agyon a darabot, a rendezés pedig tisztességgel kiszolgálja a művet, így nagyobb szükség (és lehetőség) volt az egyéni képességek megcsillantására.

Del Monaco 44 éves, abszolút a csúcson. A hangadása a lehető legtermészetesebb, könnyeden szórja a fortékat, pazarul ontja a másoknál oly kényes magasságokat. Az „A venti tre ore…” frázist mindenki másnál szétszabdalná, ha ilyen hosszan tartaná azt a bizonyos magas H’-t (már ha egyáltalán menne), de az Ő előadásában ez nemcsak végtelenül természetesnek hat, de tökéletesen szolgálja a drámát.

Még ennél is meghökkentőbb a híres „Kacagj Bajazzók!” vége, ahol látványos nyíltszíni zokogásban tör ki. Triviális? Az hát, nagyon is, de hol legyen az énekes triviális, ha nem a verizmus eme csúcsművében? Ennél érdekesebb, hogy Del Monaco követői közül többen próbálkoztak e mutatvánnyal és kevés sikerrel. A 80’-as évek első felében egy jónevű olasz Canio (Del Monacóhoz képest másodvonalbeli, de ma egy ilyenért tíz ujjunkat megnyalnánk) budapesti vendégfelléptén nekifutott ennek a megoldásnak, az Erkel Színház amúgy illedelmes közönsége egyszerűen kinevette, mert nem tudta az effektet beépíteni a drámába.

És hát ugye, az a finálé, az a hátborzongató tíz perc a végén! Ahogy feszül az a zenei hurok, érezzük, egyre élesebb a dráma, egyre tragikusabb a végkifejlet. A legvégén ott ülünk a képernyő előtt csomóval a torkunkban, mert „a komédiának vége”. Énekes-színészt írtam az imént, mert, ahogy látjuk, miként önti el Canio agyát a féltékenység, a legnagyobb prózai színpadi hősök elevenednek meg Del Monaco alakításában.

A dráma volt az igazi közege. Abody Béla a pesti Otellója után azt találta leírni, hogy „nagy temperamentum, de nem nagy lélek”. Hát igen, a mai pszichologizáló mini-Otellókhoz képest Del Monaco nyers, egy tömbből faragott mórja nem a szerep lelki mélységeit boncolgatja, hanem csak egyszerűen megjelent a színen boldog házasságát monomániásan féltő, s végül elvesztő férfi. Férfi, minden porcikájában. De ha egymás mellé tesszük a 14 fennmaradt Otello-alakítását (állítólag 427 este keltette életre ezt a rettentő nehéz szerepet), akkor azt halljuk, hogy a szólamot egészében már 1950-ben is, mindössze 35 évesen szinte ugyanúgy építette fel, mint évekkel, vagy évtizedekkel később, akár a 70’-es évek közepe felé az utolsó előadásain.

Talán a hangadása volt a legjellegzetesebb. Magyarul is megjelent könyvében (Életem és sikereim, Zeneműkiadó, 1984) hosszan ecseteli fiatalkori tétovázásait a különböző énekmesterek útvesztőjében. Majd egy látványos kudarcsorozat után saját kezébe vette a sorsát és kitalálta saját magát. A kivételesen egyedi megoldásra a művész számára is meglepő módon évtizedekkel később egy gégész-specialista szolgáltatta az utólagos bizonyítékot, mert megállapította, hogy a neves tenor basszusokhoz méltóan vastag hangszálakkal rendelkezett, a más tenoroknál beváló módszerek nála nem működtek.

Színpadi játéka a nagyon határozott, rendkívül energikus és lendületes mozgásra épített. Hősei előszeretettel száguldoztak a színen, de mindig volt céljuk, irányuk. Gesztusai egyértelműek és tulajdonképpen viszonylag egyszerűek voltak. A temperamentum hevítette őket egészen fehér izzásig.

Az ember azt gondolná, hogy Mario Del Monaco az életben is szélsőséges indulatokkal rendelkezett, s hogy művészetének legfőbb jegye a spontaneitás volt, de ez tévedés. A fékezhetetlen Otello, Sámson, Ernani, Radames, André Chenier, Pollione, Canio egy latintanár precizitásával és óvatosságával tervezte meg életét. Elképesztően józan életet élt, s mindent az előadások sikerének rendelt alá. Korán feküdt, korán kelt, mértékkel fogyasztott ételt és italt, nem dohányzott, viszont sokat sportolt. Legendás a sztori, amikor hajnali ötkor összeakadt a szálloda halljában a szintén ott lakó Giuseppe di Stefanóval. Del Monaco örömmel üdvözölte a tenorista kollégát és hívta, tartson vele reggeli futásában, mire kiderült, hogy az enyhén szólva lezserebb életmódú fachtárs még csak akkor került elő az éjszakai tivornyából.

Amikor Budapestre jött fellépni, mindig autóval érkezett, jó pár nappal a fellépése előtt (utált repülni, ezzel szemben – ez is klasszikus tenorszokás – autóversenyzői hajlamokkal bírt), s néhány napot akklimatizálódással töltött, közben bejárta a város legfőbb nevezetességeit (többnyire az olaszul jól beszélő Radnai György társaságában), múzeumait, s őszinte érdeklődéssel tekintette meg az Operaház előadásait is. Nagy kultúrarajongó volt, szinte reneszánsz alkat. Önéletrajzi írása szépirodalmi értékű, szabadidejében sokat orgonált (trevisói villájában saját hangszere volt), kedvenc időtöltése volt a festegetés, számos kiállítással büszkélkedhetett, büszkélkedett is. Jelmezeit, amikor csak tehette, előszeretettel tervezte saját maga.

Tisztában volt saját értékével, ebben éppoly határozottan állt a lábán, mint amilyen biztosan tudta, mit akar tenni a színpadon.

Kevesen tudták, hogy a korábbiakban ecsetelt józanságára egészségügyi okokból is szüksége volt: születése óta veseelégtelenségben szenvedett. Emiatt is kellett ereje teljében visszavonulnia, 60 évesen. Még néhány stúdiófelvétel készült vele, igazolva, hogy még számtalan előadás „maradt a torkában”.

Alakításai, szerepformálásai egy sor szerepben megkerülhetetlenek, fennmaradt felvételei időálló etalonértékkel bírnak.

Ma lenne 100 esztendős Mario Del Monaco.

Hírek
• A Nemzeti Filharmonikusok sajtótájékoztatón ismertette 2019/2020-as évadát
Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Varga Zsuzsanna (oboa, oboa d'amour), Ruskó Rózsa (fuvola), Farkas András (tenor), Riho Noma, Tóth-Vajna Zsombor (csembaló)
"Hangulat Extra"
J.S. BACH: G-dúr triószonáta, BWV 1039
J.S. BACH: Wie schön leuchtet der Morgenstern, BWV 1 - Ária, No. 5 (Unser Mund und Ton der Saiten)
HÄNDEL: g-moll triószonáta, HWV 393
J.S. BACH: F-dúr prelúdium és partita, BWV 833
J.S. BACH: a-moll minor partita - részletek
J.S. BACH: Liebster Gott, wenn werd ich sterben?, BWV 8 - Ária, No. 2 (Was willst du dich, mein Geist, entsetzen)

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

"Liszt Ferenc és a Schumann-házaspár"
SCHUMANN: Mirtuszok, op. 25 – 1. Widmung (Ajánlás)
SCHUMANN: Liederkreis, op. 39 – 12. Frühlingsnacht (Tavaszi éj)
SCHUMANN: Asszonyszerelem, asszonysors, op. 42 – 2. Er, der Herrlichste von allen (Ő, a legtökéletesebb)
Fenyvesi Gabriella (ének), Szabó Ferenc János (zongora)
SCHUMANN-LISZT: Liebeslied (Widmung)
Kocsis Bálint (zongora)
Clara SCHUMANN: Dalok Jucundéból, op. 23
Topolánszky Laura (ének), Szabó Ferenc János (zongora)
SCHUMANN: C-dúr fantázia, op. 17
Demény Balázs (zongora)
Bevezetőt mond: Eckhardt Mária

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

"Konzis koncertek - Versenygyőztesek"
VIVALDI: C-dúr mandolinverseny, RV 425
Oláh Vilmos (gitár)
Közreműködik: Bogdányi Roland (gitár)
MOZART: 3. (G-dúr) hegedűverseny, K. 216 – 3. Rondeau. Allegro
Kóbor Éva (hegedű)
BOTTESINI: 2. (h-moll) nagybőgőverseny – 2. Andante, 3. Allegro
Puporka Jenő (bőgő)
MOZART: „Là ci darem la mano” – Don Giovanni és Zerlina kettőse a Don Giovanni 1. felvonásából
Halász Gergely, Dolhai Luca (ének)
CSAJKOVSZKIJ: Pezzo capriccioso, op. 62
Donáczi Cseperke (cselló)
Jazz-standardek feldolgozásai és jazz-improvizációk
A Jazz Tanszak növendékei
Nagy Emma Zenekar: Nagy Emma (ének), Kapolcsi-Szabó Levente (zongora), Kuti Laura (basszusgitár), Virág Benedek (gitár), Majsai Roland (dob)
Thorpe Gáspár Quartett: Thorpe Gáspár (gitár), Csikós Áron (dob), Nikola Bugarcic (basszusgitár), Kun Bálint (percussion)
Közreműködik a Bartók konzi szimfonikus zenekara
Vezényel: Dubóczky Gergely

19:00 : Budapest
Duna Palota

Almira Emiri (zongora), Vámosi-Nagy Zsuzsa (fuvola)
BARTÓK - PAUL ARMA: Magyar paraszt dalok fuvolára és zongorára
KODÁLY: Meditáció
ZOMBOLA PÉTER: Változó változatlan
SCHUBERT-LISZT: Szerenád
DOHNÁNYI: Ária fuvolára és zongorára
LISZT: E-dúr Legenda
BORISZ PIGOVAT: Lule Bor (Hóvirág) - albán népdal
PAOLO MARZOCCHI: Moj e vogel si floriri (Te kis aranyos) - albán népdal
FARKAS FERENC: Bihari román táncok fuvolára és zongorára

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Rőser Orsolya, Németh Judit, Balczó Péter, Kálmándy Mihály (ének)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
Vezényel: Vásáry Tamás
BEETHOVEN: Fidelio – nyitány, op. 72
BEETHOVEN: 3. Leonóra – nyitány, op. 72b
BEETHOVEN: 9. (d-moll) szimfónia, op. 125

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sümegi Eszter, Szántó Andrea, Fekete Attila, Cser Krisztián
Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Nemzeti Énekkar
Karigazgató: Somos Csaba
Vezényel: Kobajasi Kenicsiró
VERDI: Requiem
19:00 : Salgótarján
Zenthe Ferenc Színház

Operát az Operából! – Belföldi turné
'Puccini Itáliája' operagála
Koncertszerű előadás

19:00 : Pécs
Kodály Központ

A PTE Zsolnay Vilmos Fúvószenekar hangversenye

19:00 : Szombathely
Bartók Terem

Miklósa Erika
Savaria Szimfonikus Zenekar
BACH: III. Brandenburgi verseny, G-dúr, BWV 1048
BOCCHERINI: D-dúr divertimento – Éjjeli őrjárat Madridban
GRIEG: Holberg-szvit op. 40
HÄNDEL: Szerelmi mámor „Il delirio amoroso” HWV 99
A mai nap
történt:
1932 • A Székely fonó bemutatója (Budapest)
született:
1875 • Huszka Jenő, zeneszerző († 1960)
1967 • Lukács Gyöngyi, operaénekesnő