Bejelentkezés Regisztráció

Főtéma

Zenekarral, színpadon, jelmezben – operavizsga Szegeden

2015-05-23 15:24:19 Operatikus

Szeged Kisszinház „Opera Classica”

Bagdi Zoltán, Baracskai Judit, Blaga Krisztina, Ferenczy Orsolya, Fischer Lilian, Földvári István, Gyarmati Álmos, Győrfy Dorottya, Gyüdi Eszter, Herczeg Ferenc, Illés Gabriella, Major Attila, Pataki Bence (ének), Koczka Ferenc (zongora)

felkészítő tanárok: Andrejcsik István, D. Szécsi Edit, Temesi Mária

Szegedi Zeneművészeti Kar Szimfonikus Zenekara

vez. Somorjai Péter

Szeged, Kisszínház

2015. május 15.

Csaknem 30 éve emlékezetes vizsgahangversenyt láttam-hallottam a szegedi Zeneművészeti Főiskolán. Többek között az Angelica nővér duettje hangzott föl a főiskola nagytermében. Egy szép színű, vivőerős, kifejezéssel teli spinto szoprán énekelt, partnereként a Hercegnő szólamában dúsan zengő, gyönyörű alt szólt. Mindkettőjüknek nagy jövőt lehetett jósolni. A szoprán Frankó Tünde volt, aki a 90-es évektől főszerepek sorát énekelte a Magyar Állami Operaházban s korosztályának egyik kiváló művésze lett. Az altot Farkas Lillának hívják, Nyugatra került, operai énekkarokban énekelt (jelenleg a Párizsi Operában), de nem futott be jelentős szólistakarriert. Mindezt azért mesélem el, hogy érzékeltessem: a főiskolai-egyetemi tehetségmutató mennyire hozzávetőlegesen jelzi a később befutott karriert. Az is fontos, hogy egy vizsgakoncert elsősorban tanulmányi esemény, és csak bizonyos korlátozásokkal hallgatható igazi hangversenyként.

Ez jól megmutatkozott a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar magánének szakosainak legutóbbi opera vizsgáján. Jó hagyomány Szegeden, hogy a szak illetve elődjének hallgatói rendszeresen lehetőséget kapnak, hogy a Nemzeti Színház vagy a Kisszínház színpadán mutassák meg magukat igazi operaelőadásokban, vagy hosszabb jelenetekben. Volt már többek között komplett Varázsfuvola, Menottitól A telefon, Amahl és az éjszakai látogatók vagy Ravel Pásztorórája.

Idén az egyik szám ismét Puccini Angelica nővérének emlegetett kettőse volt, igaz utána még elhangzott az Angelica-ária és a finálé is. Nos, ifjú szopránoknak elvileg túl nehéz a feladat. Viszont lehetőséget adott Ferenczy Orsolyának (tanára Andrejcsik István), hogy bemutassa gazdag érzelmi skáláját és hangjának teherbíró képességét. Csak a hangszín nem illik a figurához, az egyelőre szubrettes. A teljesítmény több tiszteletet parancsol, mint amekkora élményt ad. A Hercegnőt általában „drámai altnak” jelölik, s mivel a címszereplő nagynénje, elméletileg szintén nem a huszonévesek territóriuma. Győrfy Dorottya (tanára Temesi Mária) viszont méltóságteljesen mozog, erőteljes mezzójával kifejezően énekel, mozdulataiban van erő. Csak erős tremolója zavar, ez a fajta hangadás már kiment a divatból, ráadásul elég nehéz „kivenni” a hangból. Nem tudom, egyéni adottságokról vagy tanítási eredményről van-e szó, ám érdekes, hogy két másik növendékre is jellemző.

Szintén merész vállalkozásnak tűnt Verdi Don Carlosa, hisz nehéz drámai szerepek sorakoznak benne. A választott részletek viszont többségükben szerencsésnek bizonyultak. Az első elvonás kerti képében a tanszék hölgyhallgatói alkották a kórust. Erőben, színben megfeleltek, ám az egységen lenne bőven csiszolnivaló. Nem egységes énekkart, hanem szólisták tömegét hallottuk. Eboliként az I. éves Blaga Krisztina (tanára Temesi Mária) több mint helytállt. A tónus szép, bár szintén erősen vibratós, a Fátyoldal koloratúráit biztosan, bár nem virtuózan pörgette. Lényében, mozgásában mind az erotika mind a játékosság megvan. Hihető hercegnőt állított elénk, ha megfelelően fejlődik, egyszer majd az egész szerepet is elénekelheti.

Szinte hiánytalan élménnyel ajándékozott meg bennünket Illés Gabriella (Temesi Mária növendéke). Erzsébetként érvényesült hangjának nemes tónusa, vivőereje, és személyiségének statikus emelkedettsége. A mezőnyben ő a legérettebb hang-énekes. A nagy Erzsébet-áriát és átéléssel adta elő, ám a szólószám végére némi bizonytalankodás jelezte a kifáradást. Pedig most csak a szerepnek hozzávetőleg a felét énekelte el. Értékelhetetlen volt viszont Gyarmati Álmos (Andrejcsik növendéke) Posája. A hang nem szép, világos, magassága viszont nincs meg a szólamhoz. Ennél kisebb szerepben is nehezen tudnám elfogadni. Herczeg Ferenc (szintén Andrejcsik növendéke) ígéretes tenorhang birtokosa, ám ezen az estén halovány volt. Hiányzott belőle a fény és a drámai erő, szenvedélyes szerelmét nem tudta képviselni. Korábbi produkciói alapján betegségre vagy fáradtságra gyanakszom. Tebaldóként Gyüdi Eszter mutathatta meg kellemes szopránját és határozott színpadi érzékét.

A részletek rendezője a kar színpadi gyakorlat tanára, Toronykői Attila volt. Marco Tuttino A gyertyák csonkig égnek című, általa rendezett operája díszletéből virtuózan varázsolta elő az est mindhárom darabjának tereit. A növendékek igazi kosztümökben, néha az eredeti darabok jelmezeiben léphettek színre. Kár, hogy ami a színészi alakításokat illeti, Toronykői inkább az operai sablongesztusokra tanította meg őket, ahelyett, hogy a hősök egyedi mozdulatai születtek volna meg. Ha Eboli Tebaldo apród harisnyás combjára teszi a kezét, akkor a bátortalan érintés nem elég, gátlástalan, erotikus gesztusra volna szükség.

Fülöp királynak nem kell feltétlenül öregnek lennie, ám ha egy ifjú basszus énekli, mindenképpen eszközöket kell adni neki az elgyötört, fáradt férfi megjelenítéséhez, az kevés, hogy lassan mozog. Talán neki is segített volna egy bot, vagy egy erre az alkalomra kidolgozott testtartás. Ha már Don Carlos és a társaságnak van egy ígéretes basszusa, nehéz kihagyni a nagy Fülöp-áriát. Persze borítékolható, hogy a tanonc csak részlegesen tud megfelelni a belső monológ követelményeinek, ám előrevivő stúdium azért lehet. Pataki Bence (Temesi növendéke) már több kisebb-közepes színpadi szerepen túl van. Igényesen próbálta földolgozni a zenei anyagot, az általa választott éneklési mód azonban nem mutatta meg hangjának igazi kvalitásait. Az áriát visszafogottan, szinte végig pianóban énekelni veszélyes, mert így sokkal nehezebb megteremteni az intenzitást. (Boris Christoffnak volt ez a specialitása.) Fiatal, egészséges voce sokkal jobb hatást tud elérni néhány zengzetes magas hanggal, és összességében kevesebb finomsággal.

Pataki a második részben Dulcamaraként hatásos volt, de nem volt élményszerű. A szerelmi bájital keresztmetszete kegyetlenül rámutatott, miért is olyan nehezek a haradós részek: biztos technika híján nyomban elmegy a hang színe és teste. Ez belépőjében föltűnő volt, s csak a fináléban hallhattuk e basszus igazi erényeit. A Bájital egyébként váltott lovakkal futott. Mindkét „lányfőpaci” jó benyomást keltett. Fischer Lilian (tanára D. Szécsi Edit) az I. felvonásban élénk gégével és még élénkebb temperamentummal ragadta meg Adinát, s mind a hang, mind a kedély pontosan megfelel a figurának és a drámai szituációknak. Baracskai Juditnak (Temesi növendéke) a II. felvonásban kevesebb ziccer jutott, de telt, erőteljes hangon, felszabadultan énekelte Adinát.

Kevesebb szerencsénk volt a két Nemorinóval. Földvári István (D. Szécsi-növendék) azt mutatta meg, hogy a szerepre mennyire nem elég egy naiv tenorino. A felvonás második részében kicsit élettelibb hangot ütött meg, de szerelme, kétségbeesése ekkor sem rázott meg bennünket. Bagdi Zoltán (tanára D. Szécsi) kinézetre hajszálpontosan egy ügyefogyott parasztfiú. Csakhogy ez a szerep mellesleg az olasz bel canto leggyönyörűbb dallamait énekli, s ehhez Bagdi karaktertenorja nagyon kevés. A Belcoréval énekelt kettősben volt legszívfájdítóbb a távolság, hangadása teljesen szétesett, a jelenet nevetséges bohóckodássá vált. Ezek után viszont a nagy románc teljesen váratlan őszinteséggel és erővel szólalt meg. Ezt vagy sokat gyakorolta a tenor, vagy a szemérmes önvallomástól lelke és hangja szárnyakat kapott. Micsoda kiszámíthatatlan nagyszerű műfaj is az opera! Bravo, Bagdi!

Belcore szerepében megkaptuk a harmadik „tremolós” növendéket. Major Attila (Andrejcsik-növendék) amúgy vonzó lírai baritonnal rendelkezik, nyalka katona és oldott színpadi figura. Fejlődését figyelemmel kísérjük. A két Gianetta ezúttal nem hagyott mélyebb, sem kellemetlen sem fölvillanyozó nyomokat emlékeimben.

Az első két opera részleteit a Zeneművészeti Kar Szimfonikus Zenekara kísérte. A korlátozott létszám ellenére is hatásosan szólaltak meg. Somorjai Péter biztosan irányította őket, és pontos beintései az énekeseknek is fontos támaszt jelentettek. Éles volt a kontraszt a második résszel, amelyet Koczka Ferenc kísért zongorán. Ő is hajlékony, alkalmazkodó partner volt, ám többeknek jót tett volna, ha erős dirigensi pálcára támaszkodhatnak. A teljesítmények nagyon eltérőek, ám az minden énekes növendéknek igen fontos, hogy igazi színházban, valódi jelmezekben, zenekarral próbálhatja ki magát - és az operaműfaj valódi nehézségeit.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.