vissza a cimoldalra
2018-09-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61042)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4057)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Társművészetek (1268)
Momus társalgó (6348)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11288)
A csapos közbeszól (95)

Balett-, és Táncművészet (5556)
Operett, mint színpadi műfaj (3702)
Élő közvetítések (7408)
Kedvenc magyar operaelőadók (1090)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1069)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2891)
A nap képe (2095)
film és zene (189)
Kimernya? (2752)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4338)
Ilosfalvy Róbert (812)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1480)
Franz Schmidt (3183)
Palcsó Sándor (227)
Momus-játék (5515)
Opernglas, avagy operai távcső... (20137)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Jó és rossz énjeink, életünk helyzeteinek és szereplőinek metamorfózisai a színpadon – Gondolatok A hattyúk tava új verziójára várva – II.
IVA, 2015-04-29 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Tudtam, hogy Marius Petipa és Lev Ivanov művének Alekszander Gorszkij és Aszaf Messzerer által átdolgozott, az utóbbi által betanított változatát folyamatosan adják az Operában, néha az Erkelben is.

Lakatos Gabriella és Havas Ferenc
Lakatos Gabriella és Havas Ferenc
Arról nem volt szokás írni, hogy A hattyúk tava e változatának 1951-es budapesti bemutatója idején kik táncoltak benne. (Kováts Nóra, Rab István, Csinády Dóra nevét olvasni sem lehetett, Ősi Jánosé sem szerepelt operaházi színlapokon. Annyit tudtam, hogy hosszú évek óta szinte csak Lakatos Gabriella táncolja azt a bizonyos kettős női főszerepet, melynek neve: Odette–Odilia. Sokáig az ő alakítása egyet jelentett ezzel a szereppel, s bár az utóbbi években beállt Orosz Adél, Ugray Klotild, majd Kun Zsuzsa is, az ember úgy gondolta, aki Lakatossal nézi meg a darabot, annak van esélye az „eredetire”.

Mint ahogy Shakespeare Hamletje is ahhoz jut el, aki Gábor Miklóssal nézi meg a Madách Színházban, A csárdáskirálynőt is az látta, aki Honthyval és Felekivel. Ám amire nem gondol a gyerekember, amikor még oly keveset élt és az élet végtelen hosszúságú része előtt áll, hogy a színház nem olyan, örökifjú és emblematikus művészek hosszú regnálása ellenére sem olyan, mint a múzeum, ahol a Korsós lány, vagy az Ásító inas „szerepét” senki sem fogja átvenni. Ezt az érzést persze az is nevelte, hogy a jelentős művészi teljesítményeknek a színházak, jól felfogott érdekből is, tiszteletből is, igyekeztek megadni a „kifutási időt”.

1964 novemberének egy borongós vasárnap délelőttjén indultam az Erkel Színházba, hézagpótolni a mesebalettet, amelynek főszerepeire Orosz Adélt és Róna Viktort ígérték az Operaház plakátjai és a Pesti Műsor. A zene „varázsütésre” kerített hatalmába (szeretem ezt a Pillangókisasszony magyar szövegéből lopott szót, mert pontosan kifejező). A varázst a karmester ütötte pálcájával, úgy éreztem, hogy ilyen revelatív, ennyire hozzám, még inkább belőlem szóló zenét még sohasem hallottam.

Megigézve hallgattam–bámultam a melankolikus adagiókat, a derűs pillanatokban is kissé mélabús zenére lejtett szellemes szólók, hármasok, keringők és a lendületes polonéz füzérét – mígnem felcsendült A hattyúk tava vezérmotívuma, amelynek dallama ismerős volt innen-onnan, de nem tudtam, hogy ebből a partitúrából való (ó, ha tudtam volna!)... Ráérős időket éltünk: négy felvonásban, három szünettel ment a balett, és annyira kapóra jött a szünet: szükségem volt arra, hogy felocsúdjam első ámulatomból – noha hol voltak még a hattyúk, hol volt még Orosz Adél!

A nem is oly régen kiugrott, ám prímabalerinai adottságokkal már fölényesen felvértezett táncosnő hamvasszőkén és habfehér–szűziesen jelenítette meg az elvarázsolt, hattyútest-rabságban sínylődő hercegkisasszonyt. Rendíthetetlen szomorúságában igézőt. A mély bánat csak leheletnyit oldódott a Herceg iránti bizalmának ébredésével. A hattyúk tava III. felvonása (amelyet az első kettő később gyakori összevonása miatt II.-ként is említenek) önmagában is a kifogyhatatlan invenciójú Csajkovszkij és a koreográfus mesterek csodája.

Nápolyi, lengyel, magyar vendégek virtuóz tarantelláját, mazurkáját, álmodozó „szalon-csárdását” követően Csajkovszkijnak az előző felvonás pazar keringői után is van a tarsolyában egy álomkeringő, amelyben a Herceg a menyasszonyok választékával ismerkedik. Csak a szép leányoknak nem bizonyul álomnak az esemény: a Herceg nem tud és nem akar választani közülük. Ekkor felhangzanak a harsonák, új vendégek érkeztét jelezve. A tóparton látott varázsló démoni lovagként tűnik fel, mellette egy kihívó külsejű nővel, aki szakasztott olyan arcvonású, mint Odette, csak éppen vidám, kacér, teljes tudatában csábító szépségének. Tudjuk, ő nem más, mint a Varázsló lánya, Odilia, akinek vonásait apja az Odette-éihez hasonlatosra változtatta, hattyús jellegével együtt, ám a hószín tollú helyett fekete hattyúlányt látunk.

Dózsa Szőnyi
Szőnyi Nóra és Dózsa Imre
Hogy az 1951-es bemutató óta fellépő, többnyire sötét, sőt fekete hajú balerinák külső átváltoztatásának módját mennyire adta meg Márk Tivadar, nem tudom, Orosz Adél esetében mindenesetre módfelett. A hattyútest-rabságban sínylődő pasztell tünemény démoni feketehattyú-alteregója lángvörös loknikkal és a fekete tütü alól kivillanó fodros „pirosneműben”, még egy kis piros toll az apró, fekete fejdíszen is – megőrizve azért a balett műfajához illő, sohasem közönséges mértéket – és nincs több idő megfigyelni, mert a Herceg máris félrevonul elérhetővé vált ideáljával. Mielőtt azonban ez a boldoggá és féktelenné vált szerelem a virtuóz kettősben és szólókban megnyilvánulna előttünk, újabb nemzet csoportja, tüzes spanyol vendégek lepik el a színpadot, hogy az ördögi vendégekre rímelő árnyalatokban pompázó jelmezeikben temperamentumos tánccal forrósítsák tovább a feszült események terepét.

Orosz Adélnak nem lehetett szemére vetni, hogy a gazdag külsőségekre bízta átalakulását egy másik személyiséggé: ki hitte volna el, hogy a híres 32 ronde de jambe foutte oly leheletkönnyű abszolválása földi teljesítmény! Gonosz nőszemély volt a színen, aki teljesítve küldetését, olyan örömmel nyugtázta az állhatatlanságával szembesített Herceg összeomlását, hogy kacaja a nézőtérre is kihallatszott.

Mindenkit látni akarok A hattyúk tavában ezután, ebben a pazar kettős szerepben, muszáj pótolnom, amit elmulasztottam! – ezzel az elhatározással utaztam haza, miközben Odette mély bánatát magamra öltve (némi öntetszelgéstől sem mentesen) hordoztam az elvarázsoltak sorsának szomorúságát. Nem biztos, sőt nem is valószínű, hogy alig létező szabadságom és az objektív lehetőségek megengedik, hogy egy darabot minden szereposztásban megnézhessek, arra pedig gondolni sem mertem, hogy az Orosz–Róna párossal is láthassam újból.

Pesszimizmusomat a sors még felül is múlta: négy és fél esztendeig nem láttam A hattyúk tavát. Sőt, az 1951-ben bemutatott formájában soha többé. Az opera-felújítások hullámában A hattyúk tava is „új köntösben”, sőt új változatban került a nézők elé az Erkel Színházban 1969 nyarának elején. A több forrás szerint nem egyedül Oláh Gusztáv, hanem Fülöp Zoltán által is tervezett díszleteket lecserélték. Dömös Lajos színpadképei tetszetősnek bizonyultak, az előzők költészetének szárnyalása nélkül. Szeitz Gizella jelmezeinek pasztell színorgiája méltó követője volt Márk Tivadar munkáinak.

Az új változat szövegkönyvének jellegzetessége, hogy a tóparti képekben a női kar egy része fekete hattyúkat alakít, akik a Varázslót segítik gonosz tetteiben. Szerepeltetésük érdekes volt – bár nekem jobban tetszett volna, ha lábukat nem fekete trikó takarja, amitől a félhomályos képekben nem érvényesült a lábmunkájuk –, viszont nem erősítette Odilia megjelenésének hatását. A változás nem volt aggasztó – az én szűken öt szűk esztendőmre pedig a bőség évei következtek: pótolgathattam az elmulasztottakat. A felújítás egyelőre két szereposztásának főszereplője az alakítását már beérlelt két nagy prímabalerina, Kun Zsuzsa és Lakatos Gabriella maradt, partnereik: Dózsa Imre, illetve Havas Ferenc).

A Kun Zsuzsa 80. születésnapjára írt megemlékezésemben beszámoltam a táncosnő alakításának hatásáról, amely A hattyúk tavával esett második meghatározó találkozásomat jelentette.

Oláh Gusztáv díszletterve
Oláh Gusztáv díszletterve


témánkkal kapcsolatos további írások:
Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Dame Emma Kirkby, Szemere Zita (szoprán), Bárány Péter (kontratenor), Kovács István (basszus)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara és Gyermekkórusa (karigazgató: Pad Zoltán és Walter Judit)
Vezényel: Howard Williams
PURCELL: A tündérkirálynő (részletek)
PURCELL: Dido és Aeneas (részletek)
BRITTEN: Zenekari kalauz fiataloknak – Variációk és fúga egy Purcell-témára, Op.34
BRITTEN: Szentivánéji álom, op. 64 (részletek)

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sylvia Schwartz (szoprán)
Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
ČIURLIONIS: Az erdőben
ARVO PÄRT: Como cierva sedienta
PETERIS VASKS: Epifania
ARVO PÄRT: Te Deum
19:00 : Miskolc
Művészetek Háza

Oláh Vilmos (hegedű)
Miskolci Szimfonikus Zenekar
vez.: Dobszay Péter
WAGNER: A bolygó hollandi – nyitány
WIENIAWSKI: II. (d-moll) hegedűverseny, Op. 22
SIBELIUS: II. (D-dúr) szimfónia, Op. 43

19:00 : Varsó
Lengyel Színház

V4 Operaturné
JANÁČEK: Jenůfa
A mai nap
született:
1922 • Cornell MacNeil, énekes
1922 • Ettore Bastianini, operaénekes († 1967)
1927 • Alfredo Kraus, énekes († 1999)
elhunyt:
1960 • Seiber Mátyás, zeneszerző (sz. 1905)
2014 • Christopher Hogwood, karmester (sz. 1941)