vissza a cimoldalra
2017-12-14
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Társművészetek (1220)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3859)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60213)
Momus társalgó (6308)
Milyen zenét hallgatsz most? (24990)
Kedvenc előadók (2814)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11198)
A csapos közbeszól (95)

Élő közvetítések (6749)
Erkel Színház (8599)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1143)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1204)
Franz Schmidt (2976)
Momus-játék (5374)
Berlioz újratemetése (143)
Lisztről emelkedetten (880)
Zenetörténet (210)
Operett, mint színpadi műfaj (3408)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (424)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2453)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2427)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6447)
Bartók Béla szellemisége (256)
Opernglas, avagy operai távcső... (19881)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Jó és rossz énjeink, életünk helyzeteinek és szereplőinek metamorfózisai a színpadon – Gondolatok A hattyúk tava új verziójára várva – I.
IVA, 2015-04-27 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Hattyúk tava Alighanem egyidős a színházzal az a gyakorlat, hogy egy színész több szerepet játszik egy darabban. Sőt, talán meg is előzte a színházat: valószínű, hogy aki először színjátszásba fogott, kezdetben egyedül lehetett és rászorult arra, hogy ha a színmű több személyről szól, maga változzon át egy-egy másik személlyé, percről percre. Amikor már társa, társulata is akadt az előadáshoz, eloszthatta a feladatokat, szétoszthatta, kioszthatta a szerepeket.

A színház fejlődésével, gazdagodásával, a műfajok kialakulásával, a sokszereplős, sőt tömegeket mozgató előadások megjelenésével is megmaradt, hogy egyes művészek egy darab több szerepében tűnnek fel, aminek legtöbbször materiális oka van. Kisebb társulat ritkán hív vendéget több szereplős előadásaihoz, és nagyobb társulat sem mozgósítja teljes létszámát mindegyik darabhoz. Azt pedig a legnagyobb operaházak sem engedhetnék meg maguknak, hogy olyan darabban, amelyiknek egyes színei, felvonásai más-más helyszínen vagy társadalmi környezetben játszódnak, a különböző udvartartások vagy népek csoportjait eltérő kórus, tánckar, statiszták jelenítsék meg.

Az előadás, a szereposztás egyes elemeiben tehát ma is megszokott és természetes a művészek akár többszöri átalakulása. A műfajtól, az előadás stílusától és igényességétől, a szerepek jelentőségétől függ, hogy a színház látványeszközeivel milyen mértékben álcázzák e metamorfózisokat, milyen erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a közönség illúziója erős legyen.

Abban a kultúrában, abban a korszakban, amikor megismerkedtem a színházzal, Budapesten jóval kevesebb színház működött, mint ma, ám elsősorban nagy színházak nagy társulattal. A (bár nem feltétel nélküli, de) jelentős támogatásban is részesülő kultúrában nem terhelték a művészeket több szereppel egy-egy darabon belül, legalábbis anyagi kényszer miatt nem, illetve ez a szokás dramaturgiai, művészeti motivációkra szorítkozott. A ritkaság, a kivételesség a jelenséget a varázslatosság szférájába emelte, egyikeként a színpadon történő varázsoknak.

A bábszínházat kihagyva, gyerekkorom első színháza A diótörő volt az Operaházban. Nem szeretnék hálátlanul emlékezni erre a nyitányra, de be kell vallanom, hatévesen a Népköztársaság útján álló palota aranyozott páholysoros, sokcsilláros, nézőterét és Csajkovszkij nagy és látható zenekarral játszott káprázatos muzsikáját, a színpadon történő eseményeket legfeljebb érzékeltem, de egyáltalán nem érintettek meg. Ahhoz képest sem, hogy az év többi napjának többi óráját korántsem ilyen környezetben éltem, és a rádióból sem mindig ilyen minőségű és hangminőségű zenét hallottam. Egyetlenegy mozzanat jelentett kivételt ebben: amikor az álombeli tenger hullámaiból aranyhalak fickándoztak elő. Az igazi varázslat, hogy a történet főhősnője, a velem tán egyidős Marika két felvonásnyi álom idejére felnőtt lehet, és csúnya játékszere szép fiatalember, nem hatott meg.

Hozzászámítva azt is, hogy a mai hatévesek a múlt századiak ismereteinek és tudásának sokszorosával rendelkeznek, minden szülőt és nagyszülőt lebeszélnék arról, hogy iskolás kor előtt sürgesse azt az élményt, amely később akár meghatározó is lehet a gyermeknek. Annak a pozitív tapasztalatnak a birtokában is, hogy alig pár héttel később a Hamupipőke-népmese C. G. Étienne 1810-es operaváltozatának ötletéből írt vadonatúj magyar darab hozta el számomra a színpadi kunsztok meghatározó élményét a Petőfi Színházban. Ez Heltai Jenő Szépek szépe című verses darabja volt, Ránki György komponálta énekes betétekkel. A mese világszerte elterjedt változataiban más és más jótét lélek, különböző varázslatokkal segíti elő, hogy a cselédsorban és megaláztatásban élő mostohatestvér is eljuthasson abba a bálba, ahol a királyfi feleséget választ magának. Heltai játékában Hamupipőke nemcsak pompás báli ruhát és holdsugárból, pókhálóból szőtt, zöld cipőcskét kap az igazságtévő erőtől (itt koldusnak öltözött varázslótól), hanem – talán a szerző múzsájának köszönhetően – szőkeséget is, ami eddig mostohatestvérei kiváltsága volt. Az elszegényedett báró házából álom útján a palotába kerülő Hamupipőkét fel sem ismerik a bálban, a nézők pedig ámulnak a káprázattól. A boldog megoldásban Hamupipőke elnyeri uralkodói jövőjét, ám barna hajjal lesz boldog és előkelő, hirdetve, hogy az igazi szépség a jóságon múlik, nem a küllemen.

Nem tudom, de nem is zárom ki, hogy a mesebeli átváltozás, amelyet Petőfi Sándor a János vitéz végén a feltámadásban álmodott meg – két parasztivadék fejedelmi párként folytatja Tündérországban –, ennek az átváltozásnak a visszafordítása egy szecessziós ívű kanyarral, a János vitéz-operett szövegének alkotói közül szintén Heltai leleménye. Pedig a váratlan és páratlan sikert aratott daljátékba e végső fordulat nélküli is hálás „kettős női főszerepet” képzelt a Király Színház: Beöthy László Iluska és a Francia királykisasszony szerepét is a kor legnagyobb primadonnájának, Fedák Sárinak szánta. Fedák viszont olyan tekintélyű primadonna volt, aki e látványos feladat helyett a címszerepet választotta. Kívánságának akceptálásához nyilván hozzájárult az a körülmény is, hogy Iluska és a királylány szerepét is nagy sztárok vállalták: Medgyaszay Vilma, illetve Szamosi Elza.

Amikor én az Erkel Színházban találkoztam a darabbal, szintén nem volt szokás (azóta is kivételes) kettős szerepként kiosztani a két nőalakot (legfeljebb akadtak szopránok, akik váltogatták ezeket a repertoárjukon), és valljuk be: dramaturgiailag sem lenne indokolt, sokkal inkább zavaró. (Pontosan ilyen, művészileg indokolhatatlannak és zavarónak tartom Vénusz és Erzsébet szerepének kiosztását ugyanarra az énekesnőre Wagner Tannhäuserében.)

Amikor a Film Színház Muzsikában megláttam a Hoffmann meséi felújításának fényképeit (túl a János vitézek, Jancsi és Juliskák és Babatündérek élményein, sőt még a Bohéméleten és a Pillangókisasszonyon is), jeleztem anyukámnak, hogy egy biztosan nekünk (családunk gyermektagjainak) való opera megy az Erkel Színházban. Ne gondoljam, hogy gyerekmesékről szól, mondta ő, s ettől már ellenállhatatlan vágyat éreztem Offenbach fantasztikus dalműként meghatározott műve iránt. A Hoffmann meséi pazar zenéjével és bizarr világával megpecsételődött a vonzalmam a „felnőtt-darabokhoz”, és egyúttal olyan dramaturgiájú előadásokhoz, amelyekben a hős egy-egy sajátos emberi viszonya egyes felvonásokon, különböző történéseken és világokon – és szereplőkben – átöröklődik.

Hadd dicsekedjem el azzal, hogy semmi megértési nehézségem sem akadt a drámai személyek szépen hangzó neve melletti titulusokkal: kocsmáros, diák, költő, barát, fizikus, ezermester, tanácsos, baba, énekesnő, kurtizán… Bizony, még a legutóbbival sem. Nem mintha tudtam volna, hogy a Velencei Köztársaság hanyatlásának évszázadaiban egyes feljegyzések szerint egyidejűleg húszezer kurtizán élt a lagúnavárosban, s így Giulietta sem lehetett kivételes személyiség. Nem magyarázták, nem is kérdeztem, a Traviata ügyében sem: simán úgy képzeltem, hogy ezek gazdag, gondtalanul és nagy társasági életet élő, kacérkodó nők, akiket az én környezetemben élőktől ugyanolyan társadalmi különbség választott el, mint azokat, akiknek az üzletét még úgysem érettem volna meg.

Szóval, elbűvölt a Hoffmann meséi virtuóz, hol drámai, hol andalító zenéje, az egy, bár nem rövidke estén a színpadon látható három látványos miliő egy negyediknek a keretében; egyazon műben elbeszélt és életre kelt három szerelem érdekfeszítő története, s az a varázslat, ahogy a legdrámaibb ponton Antónia anyja megszólal, és képe megelevenedni látszik, majd az egész szoba áttűnik a keretjáték helyszínét adó pincekocsma boltíveibe. Mindezt átszövi a négyes szerepkiosztást igazoló jelenség. Az előjátékban megjelenő Lindorf, Hoffmann rossz szelleme, aki visszatartja Stella énekesnő levelét, Coppelius alakjában káprázattá teszi a költő vizuális világát, majd összetöri Olympiát, a babát, s egyúttal a költő nagy ábrándját. Az ő ellenszenves figurája (és győzedelmesen szárnyaló baritonja) testesíti meg a lélekrabló Dappertuttót a velencei felvonásban, aki percek alatt párbajgyilkost és cserbenhagyott szerelmest csinál a lángoló költőből; aki Miracle kuruzslóként Crespel tanácsos felesége után a leányát (Hoffmann harmadik szerelmét) is a halálba kergeti. Nincs vége, mert a Don Giovanniban való fellépése után megjelenik Stella, Hoffmann jelenlegi imádottja, kinek leveléről a költő mit sem tudva mesélgette nekünk nagy szerelmei történetét s közben a padlóra itta magát. Semmi akadálya, hogy Lindorf lecsapja a dívát tehetetlen és kiábrándító hősünk kezéről.

A rossz szellem mellett végigvonul a felvonásokon egy másik alak is, aki az egyes tragédiákat nem irányítja, csupán kíséri: Andres, a levélhozó az előjátékban, Cochenille, aki átvezeti Olympiát végzete helyszínre; Pitichinaccio, akivel tovagondolázik Giulietta Hoffmann elől, és Ferenc, a tanácsos inasa, aki beereszti a házba a végzetet hozó doktort – ugyanabban a testben, ugyanazon a hangon szólva. Ez az alak mintegy erősíti a sorsszerűséget, amely végigvonul egy ember életén: ugyanazzal a jellemmel, hasonló vágyainkkal, szenvedélyünkkel, gyengeségeinkkel, hiszékenységünkkel, helyzetmegoldó képességünkkel, vagy annak hiányával kerüljünk bárhová is, ugyanaz a veszteség, tragédia vár ránk.

De mi a helyzet a szerelemmel? A szerelemre nem vonatkozna mindez? Ebben tán az érvényesül, hogy első szerelmünk egy szőke baba volt, a második egy fekete vagy vörös hajú hetéra, a harmadik egy leány, aki a betegsége miatt nem lehetett énekesnő? Noha felmerült bennem – nem állítom, hogy a Hoffmann meséi egyszeri nézése és első végighallgatása után, de mégis ez idő tájt –, miért éppen a mindig balul végződő szerelem tárgyában nem jelzi a szereposztás, az arcok, hogy menthetetlenül és végzetesen szerencsétlenek lehetünk az élet eme területén, amelytől tán a legtöbbet reméljük. (Lehetünk szerencsések is, de a Hoffmann meséi nem arról szól.)

Egyértelmű, hogy a szerzők a három női főszerepet, illetve még a negyedik (mellék)szerepet is, egyazon énekesnőre álmodták, ám Offenbach valószínűleg nem számolt azzal, hogy – szinte a mindenkori társulat bőségétől függetlenül – igen ritkán adódik olyan szoprán, aki a három szerep lírai, drámai, illetve koloratúra-, s mindennek tetejébe színészi és személyiségbeli követelményeinek is meg tud felelni. Ágai Karola 1967-ben lehetőséget kapott a csaknem lehetetlen megkísértésére, élvezetes alakításban. Az 1981-es felújítás idején a fiatal Kukely Júlia művészetének olyan állapotában találkozott a feladattal, amikor énekben is, játékban is tökéletes illúziót tudott kelteni a négy szerepben – sajnos egy illúzióromboló rendezésben.

A felnőttvilág, a szimbolika és más művészeti fortélyok felfedezésével a színpadi zeneirodalom számos feltáratlan titka ébresztett kíváncsiságot bennem. Legkevésbé egy mesebalett. Az Erkel Színház balettrepertoárja különben is a szenvedélyek változatos dimenzióiba, színes és izgalmas tájakra vezetett, amelyek közt is kiemelt vonzalmamnak örvendhetett a Kelet. A bahcsiszeráji szökőkút krími tatárok miliőjében beteljesülő tragédiája. A keszkenőben megjelenő két pólus: az egymástól eltérő, ám gondtalanul összehangolható paraszti és az egzotikus cigány világ. Az Ezeregyéjszaka mesélőjének, Seherezádénak tragikus szerelmi története. És egy egészen eszményi csoda, az örmények földjén játszódó Gajane, ahol nemcsak a helyi kolhoz egytől egyig szép, koromfekete hajú lányai szüretelik a narancsot ragyogó napsütésben, hanem egy kriminális drámát feloldó lakodalmi ünnepen ukrán geológusok és diákok mellett grúzok és harcias természetű kurdok is megjelennek. Kardjaikkal, de csupán táncban felidézni azokat az időket, amikor a fegyvereknek még gyakorlati szerepük volt. Kaukázusi szovjet köztársaságban járunk, ahol fergeteges, sodró erejű táncokban ünneplik a becsületes és dolgos fiatalok szerelmét és a szomszédos, szomszédoló népek örvendetes találkozását.

Mindeközben már „megvolt” – megvolt? örökre enyém lett! – az Aida, elszédített a Carmen, a Sámson és Delila, mind a maga pazar, egzotikus balettbetétjeivel; és mintha nem is csak egy szívem lenne, a másik szívemet fokozatosan, de visszavonhatatlan sikerrel ostromolta Puccini. Ilyen színes, varázslatos beavatottságban ki érezné úgy, hogy éppen A hattyúk tavát kellene pótolnia, amely valahogy kimaradt gyerekkora élményeiből? Újabb királyné, újabb királyfi, újabb happy end?

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház, Bernáth Büfé

Ringató"

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Fülei Balázs tanítványai

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Wagner Rita tanítványai

18:00 : Budapest
Erkel Színház

HUMPERDINCK: Jancsi és Juliska

18:00 : Budapest
Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont

Szili Gabriella, Bólya Papp Nikoletta, Gavodi Zoltán, Dévényi Judit Anna, Megyesi Zoltán, Somogyi Balázs, Cser Péter, Najbauer Lóránt
Anima Musicae Kamarazenekar
vezényel: Dinyés Soma
HÄNDEL: Messiás 1. Rész.
A műről rövid ismertetőt tart Dinyés Soma

18:00 : Budapest
Bartók Béla Emlékház

Kokas Dóra (gordonka)
J.S. BACH: d-moll szólószvit gordonkára, BWV 1008
KODÁLY: Szólószonáta, Op.8

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti Kamaraterem

Farkas Mira (hárfa) Nyári László, Varga Oszkár (hegedű), Krähling Dániel (brácsa), Karasszon Eszter (cselló), Scheuring Kata (fuvola), Puha György (klarinét)
HÄNDEL: Prelúdium és toccata (Marcel Grandjany átdolgozása)
HASSELMANS: A forrás, Op.44
ALBÉNIZ: España, op. 165 – 5. Malagueña
KREISLER: Régi bécsi táncdallamok – 2. Szerelmi bánat
SARASATE: Spanyol táncok, op. 21 – 2. Habañera
WALTER-KÜHNE: Fantázia Csajkovszkij Anyegin című operájának témáira
DEBUSSY: Két tánc
RAVEL: Bevezetés és allegro, Op.46

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Moritz Gnann
NIELSEN: Héliosz-nyitány, Op.17
MILHAUD: A világ teremtése
RAVEL: Daphnis és Chloé

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Zemlényi Eszter (szoprán)
Nemzeti Filharmonikusok
Vezényel: Keri-Lynn Wilson
KRZYSZTOF PENDERECKI: II. („Karácsony”) szimfónia
MAHLER: IV. (G-dúr) szimfónia

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Szalóki Ági (népi ének), Bodrogi Éva (barokk ének)
Szalai Péter (ütők), Kónya István (lantok), Szászvárosi Sándor (viola da gamba)
"Mindez világ örvendezzen!"

19:30 : Budapest
Uránia Nemzeti Filmszínház

Sinfonietta Pannonica Ensemble:
Eckhardt Violetta, Jász Pál (hegedű), Sipos Gábor (brácsa), Máté Győző (brácsa), Szabó Péter (gordonka)
"Take Brahms - 2. hangverseny: Vonósötösök"
BRAHMS: F-dúr Vonósötös Nr.1., Op. 88
BRAHMS: G-dúr Vonósötös Nr.2., Op. 111

20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Teleki Miklós (orgona), Kováts Kolos (basszus), Krusic Eleonóra (fuvola)
A mai nap
történt:
1925 • A Wozzeck bemutatója (Berlin)
született:
1922 • Németh Amadé, karmester, zeneszerző († 2001)
elhunyt:
1788 • Carl Philipp Emanuel Bach, zeneszerző (sz. 1714)