vissza a cimoldalra
2018-04-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60764)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3970)
Társművészetek (1246)
Momus társalgó (6313)
Milyen zenét hallgatsz most? (24996)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11264)
A csapos közbeszól (95)

Opernglas, avagy operai távcső... (20061)
Natalie Dessay (1803)
Kolonits Klára (1065)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1225)
Robert Schumann (82)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2676)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (751)
Élő közvetítések (7036)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (689)
Balett-, és Táncművészet (5515)
Operett, mint színpadi műfaj (3572)
Franz Schmidt (3105)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2494)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1380)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4254)
Momus-játék (5468)

Fórumok teljes listája
Apróhirdetések
• 2018-04-17
A Magyar Nemzeti Énekkar meghallgatást hirdet bariton és basszus szólamra, valamint basszus szólamvezetői megbízatásra szakirányú felsőfokú végzettséggel rendelkező énekesek számára.

A meghallgatás anyaga:

1. Szabadon választott skála, ami a hangterjedelmet bemutatja.

2. Két szabadon választott, különböző karakterű darab (ária, vagy dal) előadása (zongorakísérőt biztosítunk)

3. Előre megadott énekkari állások előadása zongorakísérettel az alábbi művekből (kottát kérésre biztosítunk):

- Bach: h moll mise
- Brahms: Német Requiem
- Bartók: Cantata profana
- Verdi: Quattro pezzi sacri

4. Lapról olvasás

5. Szólampróba vezetése (csak szólamvezető-jelölt esetében!)


Jelentkezés részletes szakmai önéletrajzzal 2018. május 10-ig Tóth Antal menedzsernél a toth.a@filharmonikusok.hu e-mailcímen.
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Jó és rossz énjeink, életünk helyzeteinek és szereplőinek metamorfózisai a színpadon – Gondolatok A hattyúk tava új verziójára várva – I.
IVA, 2015-04-27 [ Esszék és tanulmányok ]
nyomtatóbarát változat

Hattyúk tava Alighanem egyidős a színházzal az a gyakorlat, hogy egy színész több szerepet játszik egy darabban. Sőt, talán meg is előzte a színházat: valószínű, hogy aki először színjátszásba fogott, kezdetben egyedül lehetett és rászorult arra, hogy ha a színmű több személyről szól, maga változzon át egy-egy másik személlyé, percről percre. Amikor már társa, társulata is akadt az előadáshoz, eloszthatta a feladatokat, szétoszthatta, kioszthatta a szerepeket.

A színház fejlődésével, gazdagodásával, a műfajok kialakulásával, a sokszereplős, sőt tömegeket mozgató előadások megjelenésével is megmaradt, hogy egyes művészek egy darab több szerepében tűnnek fel, aminek legtöbbször materiális oka van. Kisebb társulat ritkán hív vendéget több szereplős előadásaihoz, és nagyobb társulat sem mozgósítja teljes létszámát mindegyik darabhoz. Azt pedig a legnagyobb operaházak sem engedhetnék meg maguknak, hogy olyan darabban, amelyiknek egyes színei, felvonásai más-más helyszínen vagy társadalmi környezetben játszódnak, a különböző udvartartások vagy népek csoportjait eltérő kórus, tánckar, statiszták jelenítsék meg.

Az előadás, a szereposztás egyes elemeiben tehát ma is megszokott és természetes a művészek akár többszöri átalakulása. A műfajtól, az előadás stílusától és igényességétől, a szerepek jelentőségétől függ, hogy a színház látványeszközeivel milyen mértékben álcázzák e metamorfózisokat, milyen erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a közönség illúziója erős legyen.

Abban a kultúrában, abban a korszakban, amikor megismerkedtem a színházzal, Budapesten jóval kevesebb színház működött, mint ma, ám elsősorban nagy színházak nagy társulattal. A (bár nem feltétel nélküli, de) jelentős támogatásban is részesülő kultúrában nem terhelték a művészeket több szereppel egy-egy darabon belül, legalábbis anyagi kényszer miatt nem, illetve ez a szokás dramaturgiai, művészeti motivációkra szorítkozott. A ritkaság, a kivételesség a jelenséget a varázslatosság szférájába emelte, egyikeként a színpadon történő varázsoknak.

A bábszínházat kihagyva, gyerekkorom első színháza A diótörő volt az Operaházban. Nem szeretnék hálátlanul emlékezni erre a nyitányra, de be kell vallanom, hatévesen a Népköztársaság útján álló palota aranyozott páholysoros, sokcsilláros, nézőterét és Csajkovszkij nagy és látható zenekarral játszott káprázatos muzsikáját, a színpadon történő eseményeket legfeljebb érzékeltem, de egyáltalán nem érintettek meg. Ahhoz képest sem, hogy az év többi napjának többi óráját korántsem ilyen környezetben éltem, és a rádióból sem mindig ilyen minőségű és hangminőségű zenét hallottam. Egyetlenegy mozzanat jelentett kivételt ebben: amikor az álombeli tenger hullámaiból aranyhalak fickándoztak elő. Az igazi varázslat, hogy a történet főhősnője, a velem tán egyidős Marika két felvonásnyi álom idejére felnőtt lehet, és csúnya játékszere szép fiatalember, nem hatott meg.

Hozzászámítva azt is, hogy a mai hatévesek a múlt századiak ismereteinek és tudásának sokszorosával rendelkeznek, minden szülőt és nagyszülőt lebeszélnék arról, hogy iskolás kor előtt sürgesse azt az élményt, amely később akár meghatározó is lehet a gyermeknek. Annak a pozitív tapasztalatnak a birtokában is, hogy alig pár héttel később a Hamupipőke-népmese C. G. Étienne 1810-es operaváltozatának ötletéből írt vadonatúj magyar darab hozta el számomra a színpadi kunsztok meghatározó élményét a Petőfi Színházban. Ez Heltai Jenő Szépek szépe című verses darabja volt, Ránki György komponálta énekes betétekkel. A mese világszerte elterjedt változataiban más és más jótét lélek, különböző varázslatokkal segíti elő, hogy a cselédsorban és megaláztatásban élő mostohatestvér is eljuthasson abba a bálba, ahol a királyfi feleséget választ magának. Heltai játékában Hamupipőke nemcsak pompás báli ruhát és holdsugárból, pókhálóból szőtt, zöld cipőcskét kap az igazságtévő erőtől (itt koldusnak öltözött varázslótól), hanem – talán a szerző múzsájának köszönhetően – szőkeséget is, ami eddig mostohatestvérei kiváltsága volt. Az elszegényedett báró házából álom útján a palotába kerülő Hamupipőkét fel sem ismerik a bálban, a nézők pedig ámulnak a káprázattól. A boldog megoldásban Hamupipőke elnyeri uralkodói jövőjét, ám barna hajjal lesz boldog és előkelő, hirdetve, hogy az igazi szépség a jóságon múlik, nem a küllemen.

Nem tudom, de nem is zárom ki, hogy a mesebeli átváltozás, amelyet Petőfi Sándor a János vitéz végén a feltámadásban álmodott meg – két parasztivadék fejedelmi párként folytatja Tündérországban –, ennek az átváltozásnak a visszafordítása egy szecessziós ívű kanyarral, a János vitéz-operett szövegének alkotói közül szintén Heltai leleménye. Pedig a váratlan és páratlan sikert aratott daljátékba e végső fordulat nélküli is hálás „kettős női főszerepet” képzelt a Király Színház: Beöthy László Iluska és a Francia királykisasszony szerepét is a kor legnagyobb primadonnájának, Fedák Sárinak szánta. Fedák viszont olyan tekintélyű primadonna volt, aki e látványos feladat helyett a címszerepet választotta. Kívánságának akceptálásához nyilván hozzájárult az a körülmény is, hogy Iluska és a királylány szerepét is nagy sztárok vállalták: Medgyaszay Vilma, illetve Szamosi Elza.

Amikor én az Erkel Színházban találkoztam a darabbal, szintén nem volt szokás (azóta is kivételes) kettős szerepként kiosztani a két nőalakot (legfeljebb akadtak szopránok, akik váltogatták ezeket a repertoárjukon), és valljuk be: dramaturgiailag sem lenne indokolt, sokkal inkább zavaró. (Pontosan ilyen, művészileg indokolhatatlannak és zavarónak tartom Vénusz és Erzsébet szerepének kiosztását ugyanarra az énekesnőre Wagner Tannhäuserében.)

Amikor a Film Színház Muzsikában megláttam a Hoffmann meséi felújításának fényképeit (túl a János vitézek, Jancsi és Juliskák és Babatündérek élményein, sőt még a Bohéméleten és a Pillangókisasszonyon is), jeleztem anyukámnak, hogy egy biztosan nekünk (családunk gyermektagjainak) való opera megy az Erkel Színházban. Ne gondoljam, hogy gyerekmesékről szól, mondta ő, s ettől már ellenállhatatlan vágyat éreztem Offenbach fantasztikus dalműként meghatározott műve iránt. A Hoffmann meséi pazar zenéjével és bizarr világával megpecsételődött a vonzalmam a „felnőtt-darabokhoz”, és egyúttal olyan dramaturgiájú előadásokhoz, amelyekben a hős egy-egy sajátos emberi viszonya egyes felvonásokon, különböző történéseken és világokon – és szereplőkben – átöröklődik.

Hadd dicsekedjem el azzal, hogy semmi megértési nehézségem sem akadt a drámai személyek szépen hangzó neve melletti titulusokkal: kocsmáros, diák, költő, barát, fizikus, ezermester, tanácsos, baba, énekesnő, kurtizán… Bizony, még a legutóbbival sem. Nem mintha tudtam volna, hogy a Velencei Köztársaság hanyatlásának évszázadaiban egyes feljegyzések szerint egyidejűleg húszezer kurtizán élt a lagúnavárosban, s így Giulietta sem lehetett kivételes személyiség. Nem magyarázták, nem is kérdeztem, a Traviata ügyében sem: simán úgy képzeltem, hogy ezek gazdag, gondtalanul és nagy társasági életet élő, kacérkodó nők, akiket az én környezetemben élőktől ugyanolyan társadalmi különbség választott el, mint azokat, akiknek az üzletét még úgysem érettem volna meg.

Szóval, elbűvölt a Hoffmann meséi virtuóz, hol drámai, hol andalító zenéje, az egy, bár nem rövidke estén a színpadon látható három látványos miliő egy negyediknek a keretében; egyazon műben elbeszélt és életre kelt három szerelem érdekfeszítő története, s az a varázslat, ahogy a legdrámaibb ponton Antónia anyja megszólal, és képe megelevenedni látszik, majd az egész szoba áttűnik a keretjáték helyszínét adó pincekocsma boltíveibe. Mindezt átszövi a négyes szerepkiosztást igazoló jelenség. Az előjátékban megjelenő Lindorf, Hoffmann rossz szelleme, aki visszatartja Stella énekesnő levelét, Coppelius alakjában káprázattá teszi a költő vizuális világát, majd összetöri Olympiát, a babát, s egyúttal a költő nagy ábrándját. Az ő ellenszenves figurája (és győzedelmesen szárnyaló baritonja) testesíti meg a lélekrabló Dappertuttót a velencei felvonásban, aki percek alatt párbajgyilkost és cserbenhagyott szerelmest csinál a lángoló költőből; aki Miracle kuruzslóként Crespel tanácsos felesége után a leányát (Hoffmann harmadik szerelmét) is a halálba kergeti. Nincs vége, mert a Don Giovanniban való fellépése után megjelenik Stella, Hoffmann jelenlegi imádottja, kinek leveléről a költő mit sem tudva mesélgette nekünk nagy szerelmei történetét s közben a padlóra itta magát. Semmi akadálya, hogy Lindorf lecsapja a dívát tehetetlen és kiábrándító hősünk kezéről.

A rossz szellem mellett végigvonul a felvonásokon egy másik alak is, aki az egyes tragédiákat nem irányítja, csupán kíséri: Andres, a levélhozó az előjátékban, Cochenille, aki átvezeti Olympiát végzete helyszínre; Pitichinaccio, akivel tovagondolázik Giulietta Hoffmann elől, és Ferenc, a tanácsos inasa, aki beereszti a házba a végzetet hozó doktort – ugyanabban a testben, ugyanazon a hangon szólva. Ez az alak mintegy erősíti a sorsszerűséget, amely végigvonul egy ember életén: ugyanazzal a jellemmel, hasonló vágyainkkal, szenvedélyünkkel, gyengeségeinkkel, hiszékenységünkkel, helyzetmegoldó képességünkkel, vagy annak hiányával kerüljünk bárhová is, ugyanaz a veszteség, tragédia vár ránk.

De mi a helyzet a szerelemmel? A szerelemre nem vonatkozna mindez? Ebben tán az érvényesül, hogy első szerelmünk egy szőke baba volt, a második egy fekete vagy vörös hajú hetéra, a harmadik egy leány, aki a betegsége miatt nem lehetett énekesnő? Noha felmerült bennem – nem állítom, hogy a Hoffmann meséi egyszeri nézése és első végighallgatása után, de mégis ez idő tájt –, miért éppen a mindig balul végződő szerelem tárgyában nem jelzi a szereposztás, az arcok, hogy menthetetlenül és végzetesen szerencsétlenek lehetünk az élet eme területén, amelytől tán a legtöbbet reméljük. (Lehetünk szerencsések is, de a Hoffmann meséi nem arról szól.)

Egyértelmű, hogy a szerzők a három női főszerepet, illetve még a negyedik (mellék)szerepet is, egyazon énekesnőre álmodták, ám Offenbach valószínűleg nem számolt azzal, hogy – szinte a mindenkori társulat bőségétől függetlenül – igen ritkán adódik olyan szoprán, aki a három szerep lírai, drámai, illetve koloratúra-, s mindennek tetejébe színészi és személyiségbeli követelményeinek is meg tud felelni. Ágai Karola 1967-ben lehetőséget kapott a csaknem lehetetlen megkísértésére, élvezetes alakításban. Az 1981-es felújítás idején a fiatal Kukely Júlia művészetének olyan állapotában találkozott a feladattal, amikor énekben is, játékban is tökéletes illúziót tudott kelteni a négy szerepben – sajnos egy illúzióromboló rendezésben.

A felnőttvilág, a szimbolika és más művészeti fortélyok felfedezésével a színpadi zeneirodalom számos feltáratlan titka ébresztett kíváncsiságot bennem. Legkevésbé egy mesebalett. Az Erkel Színház balettrepertoárja különben is a szenvedélyek változatos dimenzióiba, színes és izgalmas tájakra vezetett, amelyek közt is kiemelt vonzalmamnak örvendhetett a Kelet. A bahcsiszeráji szökőkút krími tatárok miliőjében beteljesülő tragédiája. A keszkenőben megjelenő két pólus: az egymástól eltérő, ám gondtalanul összehangolható paraszti és az egzotikus cigány világ. Az Ezeregyéjszaka mesélőjének, Seherezádénak tragikus szerelmi története. És egy egészen eszményi csoda, az örmények földjén játszódó Gajane, ahol nemcsak a helyi kolhoz egytől egyig szép, koromfekete hajú lányai szüretelik a narancsot ragyogó napsütésben, hanem egy kriminális drámát feloldó lakodalmi ünnepen ukrán geológusok és diákok mellett grúzok és harcias természetű kurdok is megjelennek. Kardjaikkal, de csupán táncban felidézni azokat az időket, amikor a fegyvereknek még gyakorlati szerepük volt. Kaukázusi szovjet köztársaságban járunk, ahol fergeteges, sodró erejű táncokban ünneplik a becsületes és dolgos fiatalok szerelmét és a szomszédos, szomszédoló népek örvendetes találkozását.

Mindeközben már „megvolt” – megvolt? örökre enyém lett! – az Aida, elszédített a Carmen, a Sámson és Delila, mind a maga pazar, egzotikus balettbetétjeivel; és mintha nem is csak egy szívem lenne, a másik szívemet fokozatosan, de visszavonhatatlan sikerrel ostromolta Puccini. Ilyen színes, varázslatos beavatottságban ki érezné úgy, hogy éppen A hattyúk tavát kellene pótolnia, amely valahogy kimaradt gyerekkora élményeiből? Újabb királyné, újabb királyfi, újabb happy end?

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Zeneakadémia, Előadóterem

"Liszt-Kukacok Akadémiája"

10:00 : Budapest
MÁV Szimfonikus Zenekar Próbaterme

"Zene-Tér-Kép Plusz 4."

11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Osztrosits Éva (hegedű), Devich Gergely (cselló), Kovalszki Mária (zongora)
KODÁLY: Duó hegedűre és csellóra, Op.7
SAINT-SAËNS: a-moll bevezetés és rondo capriccioso, Op.28
RAVEL: Szonáta hegedűre és csellóra

15:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Olena Tokar (szoprán)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Takács-Nagy Gábor
MOZART: 1. (Esz-dúr) szimfónia, K. 16
MOZART: Ch’io mi scordi di te – koncertária, K. 505
MOZART: Bella mia fiamma, addio – koncertária, K. 528
MOZART: Un moto di gioia – koncertária, K. 579
HAYDN: Holdbéli világ – nyitány, Hob. XXVIII:7
HAYDN: 60. (C-dúr) szimfónia, Hob. I:60 („Il Distratto”)

16:00 : Budapest
Erkel Színház

"Zenekari hangversenyek - Kamarazenei koncertek"

17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Miranda Liu (hegedű), Stefán Zsófia (fagott), Winni Wan-Chun Tsou (zongora), Bábel Klára (hárfa)
"Hangulatkoncert"
J.S. BACH: G-dúr invenció, BWV 781
J.S. BACH: f-moll invenció, BWV 780
LISZT: 3 Études de concert, S. 144 - Un sospiro
CHOPIN: cisz-moll noktürn
BARTÓK: Román népi táncok (Stefán Zsófia átirata)
HUBAY: 3. hegedűverseny, Op. 99

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Hargitai Géza tanítványai
"Házimuzsika a Zeneakadémián"

18:00 : Budapest
Várkert Bazár

Szirtes Edina Mókus és Rohmann Ditta koncertje
Vásárhelyi Művészélet finisszázs

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Cracow Singers
Raschèr Saxophone Quartet:
Kenneth Coon, Christine Rall, Elliot Riley, Andreas van Zoelen (szaxofon)
Vezényel: Karol Kusz
LERA AUERBACH: 72 angyal

19:00 : Budapest
Müpa, Fesztiválszínház

Pauline Rinvert, Kathrin Zukowski, Natalya Boeva, Eric Ander, Tianji Lin, Anja Silja
Hofkapelle München
zenei vezető
Michael Hofstetter
HASSE: Artaserse - magyarországi bemutató

19:00 : Budapest
Erkel Színház

VERDI: Az álarcosbál

19:00 : Budapest
Nádor Terem

A Harmonia Caelestis Barokk Zenekar szólistái:
Belovári Beatrix (barokk fuvola)
Tóth-Vajna Zsombor (csembaló, orgona)
"Nagy Frigyes és zeneszerzői I."
C.P.E. Bach, J.J. Quantz, J. P. Kirnberger és Nagy Frigyes fuvolaszonátái és billentyűs művei

19:00 : Budapest
Magyar Tudományos Akadémia

Megyesi Zoltán (ének), Klenyán Csaba (klarinét)
Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok
hangversenymester: Somogyi Péter
CSAJKOVSZKIJ: Hálás köszönet – elégia
DVOŘÁK: Bibliai dalok, Op.99
GLAZUNOV: Révedezés
GRIEG: g-moll kvartett, Op.27

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Frankl Péter (zongora), Várdai István (cselló)
MENDELSSOHN: 1. (B-dúr) cselló-zongora szonáta, Op.45
SCHUBERT: a-moll („Arpeggione”) cselló-zongora szonáta, D.821
SCHUMANN: Öt darab népies sílusban, Op.102
DOHNÁNYI: b-moll cselló-zongora szonáta, Op.8
19:00 : Pécs
Kodály Központ

Alba Regia Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Donato Renzetti
ROSSINI: Tell Vilmos - nyitány
BARTÓK: Táncszvit
RESPIGHI: Tre Corali di Johann Sebastian Bach
RESPIGHI: Róma fenyői

19:00 : Gödöllő
Művészetek Háza

Horváth Benedek (zongora)
Talamba Ütőegyüttes
Gödöllői Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Horváth Gábor
"Mozarttól a kortárs zenéig"
KOVÁCS ZOLTÁN: Adagietto
MOZART: C-dúr zongoraverseny KV 467
MUSZORGSZKIJ: Egy kiállítás képei

19:00 : Szeged
Nemzeti Színház

VERDI: Ernani
A mai nap
született:
1814 • Egressy Béni (Galambos Benjámin), zeneszerző († 1851)
elhunyt:
1991 • Willi Boskovsky, karmester (sz. 1909)