Delírium bajor módra – A Bayerisches Staatsorchester a Tavaszi Fesztiválon Kirill Petrenkóval

2015. április 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ravel: La Valse
Hartmann: Gesangszene a Szodoma és Gomora szövegére
Berlioz: Fantasztikus szimfónia – Epizódok egy művész életéből, op. 14

Bayerisches Staatsorchester
Christian Gerhaher (ének)
vez: Kirill Petrenko

Bábeli nyelvi kavalkáddal indult a bajor együttes koncertje. A második emeleti erkély körülbelül úgy festett, mint egy nemzetközi szimpózium előadóterme a szünetben. Zömében fiatal farmeros turisták nevetgéltek körülöttem. Még teljes fényárban úszott a nézőtér és a színpad is, amikor elkezdtek beszállingózni a zenészek. Kicsit olyan volt, mintha ők maguk is csak hangverseny-látógatóként jöttek volna a Müpába.

Enyhe taps után lezserül folyt tovább a visszafogott kacarászás a nézőtéren. A zenekar közben észrevétlenül kiteljesedett a színpadon, majd hirtelen lenyomták a fényeket és kiszaladt a színpadra hegyes, határozott léptekkel a karmester. Kettőt pislogott és mi azon vettük észre magunkat, hogy már el is kezdődtek az események.

A La Valse azonnal lebilincselte a társaságot. Kitűnő nyitánynak bizonyult ez a démonikus bécsi keringő. A színpadon ülő óriási aparátus sodró lendületű játékával egy pillanat alatt magával rántotta a közönséget.

Bennem úgy maradt meg ez a darab, mint egy erősen kettős arculatú alkotás. Helyenként tényleg olyan, mintha egy könnyed bécsi valcert hallanánk, majd a suhanó forgás időnként átváltozik mindent magával ragadó őrült ciklonná. Ezen az estén is voltak csendesebb szakaszok, de nem a negédes bécsi változatban.

Kicsit úgy éreztem magam, mint Bulgakov Margaritája Woland bálján. Emlékeznek? Johann Strauss volt a karnagy és Vieuxtemps a koncertmester. És a hangulat bizony nem olyan volt, mint egy újévi koncerten. A hátborzongató élmények azonban nem értek véget az ördög báljával.

Karl Amadeus Hartmann már az ördögnek sem hagyott helyet. Ő az egész világ pusztulását komponálta meg zenekarra és bariton szólóra írt művében. Egyik kedvenc szavam a német nyelvből a schrecklich. Azt jelenti: szörnyű, rémes, borzalmas. És pontosan úgy hangzik, mint amit jelent. Nahát ez a darab egy igazi schrecklich darab volt.

Az ember tényleg a bőrén érezte a vég leheletét. Itt nagyszerűen érvényesült a Bayerisches Staatsorchester kemény hangvétele. Christian Gerhaher szólóját is csak dicsérni lehet. Olyan pregnánsan ejtette a hangzókat, hogyha tudnék jól németül, akkor semmilyen gondot nem okozott volna, hogy nem adtak fordítást a szöveghez. Így sajnos csak a hangulatát tudtam átvenni a darabnak, a pontos jelentéssel éppen úgy nem vagyok tisztában, mint ahogy gondolom a japán és kínai turisták döntő többsége sem.

A Gesangszene Hartmann egy kései darabja, az 1960-as években íródott. Az internet tanúsága szerint ekkoriban új hangzásokkal kísérletezett a szerző. Rám egy kicsit úgy hatott ez a mű, mint Ives darabjai. Biztosan emlékeznek azokra az épületekre, melyek közvetlenül a Müpa és a Nemzeti előtt állnak a Duna-parton a Lechner Ödön fasoron. Némelyiket úgy építették mag, hogy az oldalsó tartó oszlopok nem függőlegesek, hanem enyhén kifelé domborodnak, majd a tetején visszahajlanak. Az ember beáll a tövébe és úgy érzi, mintha fölötte imbolyogna az egész épület.

Nahát ilyen érzésem van Hartamann és Ives zenéjének hallgatása közben is. Mintha egy szilárd szerkezetben valamiféle külső hatásra kissé eltolódtak volna egymáshoz képest a szerkezeti elemek. És tulajdonképpen ez is történt. A világvége elképzelhetetlen a szerkezeti elemek szétesése nélkül.

Keveset szóltam még a karmesterről. Kirill Petrenko igazi mestere a szakmájának. Tökéletesen uralja, kézben tartja az eseményeket. Mozdulatai világosak, akkor is érthetőek, ha az ember nem dolgozik vele nap mint nap. Petrenkonak azonban nemcsak a járása szögletes, pattogós, hanem minden mozdulata. Könyöke szinte nem hajlik, mi több, karjai tulajdonképpen csak a felső testével egyben mozognak. Tenyerét gyakran kifelé fordítva tolja a zenekar felé. Mintha folyamatosan távolságtartásra szólítaná fel együttesét.

Hartmannál jó volt ez a hozzáállás. De a Fantasztikus szimfóniánál a mértékletes távolságtartás jócskán az irrealitás rovására ment. Berlioz saját életélményeit megírva egy szerelmi bánattól szenvedő költőt választ hősének, aki ópiummal akar véget vetni földi gyötrelmeinek. Valószínűleg ő is jól tudta, hogy a csalódott fiatalok többsége nem akar meghalni, csak fel akarja hívni magára a figyelmet. Azt szeretnék, ha a környezetük – adott esetben a szeretett kedves - megijedne és aggódva segítené őt.

Petrenkóék előadásában én nem éreztem, hogy aggódnom kellene a hősért. Inkább úgy tűnt, mint egy szomorkás fiatalember, aki azért fojtja borba bánatát, hogy másnapra könnyebben kialudja magából csalódott érzéseit. Mindemellett nagyszerű, csaknem teljesen perfekt előadás volt. A Gesangszene-ben és a Fantasztikus szimfóniában is lenyűgözőt alakított az együttes fuvolistája.

A szerelmi halál, a wertheri szenvedések azt hiszem mostanra végleg kimentek a divatból. A mai fiatalok sokkal reálisabban nézik a világot, mint annak idején apáik, nagyapáik. A farmeros srácok önfeledt örömmel ünnepelték Petrenkót, a zenekart és a holnapot, ahol új s még újabb kalandok várnak rájuk.

fotó:© Posztós János