"Nyitány" - Macujev és a Nemzeti Filharmonikusok a Tavaszi Fesztiválon
2015. április 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
LISZT-KOCSIS: Goethe Festmarsch
RAHMANYINOV: III. (d-moll) zongoraverseny, Op.30
SCHUMANN: III. szimfónia Esz-dúr „Rajnai”, Op.97
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Gyenyisz Macujev (zongora)
Vez.: Kocsis Zoltán
Idén kissé későbbre tolódott a Budapesti Tavaszi Fesztivál. Az okokat nem tudom, és arra sincs rálátásom, miért tűnt idén vékonyabbnak a propaganda. Emlékeim szerint régen több volt az óriásplakát, a sajtómegjelenés, a TV-reklám. (Mondjuk lehet, hogy ez utóbbit csak azért érzem kevesebbnek, mert időközben teljes mértékben felhagytam a tv hírműsorok követésével.)
Szóval nem olyan hatékony a felvezetés, de nagy baj talán nincs: a kínálat például most is meglehetős. Különlegességek és népszerű programok, feltörekvő tehetségek és világsztárok idén is vannak.
Egy valamit viszont nagyon sajnálok, sőt sérelmezek, a két hetes csúszással idén elmaradt a szokásos Bartók születésnapi hangverseny az NFZ-vel, Kocsissal, pedig azt évről-évre vártam, számoltam vele, készültem rá.
A Fesztivál nyitó hangversenyén legalább a Nemzeti Filharmonikusok léptek fel és a program - noha Bartók nélkül – érdekesnek ígérkezett.
Liszt rövid alkalmi kompozícióival szemben ugyan fenntartásaim vannak, mondjuk úgy, hogy a mestert nem ezekért szeretjük. De egy „Festmarsch” amúgy is elhagyhatatlan ilyenkor, és a Liszt mű végül teljesen jó választásnak bizonyult. Bizonyára Kocsis hangszerelése miatt is kellő fénnyel, ünnepélyesen szólt, viszonylag rövid volt – és miért is kéne olyasmit várni tőle, ami nem feladata.
És aztán következett az igazi attrakció: a kék sarokban az orosz medve, Gyenyisz „Billentyűzúzó” Macujev! És egy teljesen közönséges, minden különleges átépítést, high-tech turbózást és tuningot nélkülöző Steinway.
Egy közönséges hangversenyzongora, amiből viszont most olyan hangok zengtek, amilyenekhez még csak hasonlót sem hallottam soha. Macujev versenyre kelt a teljes Nemzeti Filharmonikus Zenekarral és győzte! Ez a stílus természetesen nem csak erőnlét kérdése, a hangerőn kívül hosszan dicsérhetnénk általában a hangszín-gazdagságot, de a pontosságot, a virtuozitást is.
Macujev ugyanakkor tud extrém pianisszimókat is, más kérdés, hogy éppen ezek leplezik le, talán mégsem képes mindent eljátszani. Mert hogy a leghalkabb részekben is ugyanolyan határozottsággal, már-már agresszíven nyúl a hangszerhez. Ilyenkor sem enged meg magának bármilyen ellágyulást, maradéktalanul kontroll alatt tart mindent. Van ebben valami könyörtelen, kíméletlen és ijesztő, de hát manapság ilyen az orosz stílus. (Érdekes az összehasonlítás, Borisz Berezovszkij igen hasonló módon zongorázik…)
Gyenyisz Macujev már a ráadásoknál tart, amikor kénytelenül is a koncert előtt a MűPa lemezboltjában vásárolt CD-re gondolok. Janaček „Ködben”… Nos, azt a darabot például nem nagyon tudnám ennek a rokonszenves orosz fiatalembernek az előadásában elképzelni. Igaz, Schiff András pedig Rahmanyinov zongoraversenyt nem szokott műsorra tűzni. - És jól van ez így.
Schumann szimfónia a második félidőben. Jó lenne egyszer egy nálam felkészültebb elemzését meghallgatni – vagy olvasni, - miért tartják sokan közepesnek, második vonalbelinek ezeket a szimfóniákat. Amikor én találkozom velük, mindig nagyon élvezem, sőt kifejezetten figyelemre méltónak szoktam találni őket.
Különösen így, hogy Kocsis nagy kedvvel vezényelt, miközben a művet értelmezte, és bizonyos modorosságoktól megszabadította. Az első tételben csak az tűnt fel, hogy a kürtök nem próbálnak meg óvatos intonációval „vegyülni”. A második tételben a legtöbbször egyfajta „rajnai” hullámzást szoktak imitálni. Tulajdonképpen csak most, a Nemzeti Filharmonikusok előadásában lett számomra nyilvánvaló, hogy ez a felütéses ritmus inkább német tánc, mint „hömpölygés”, egy ländler. És ekkor értelmet nyert az a „népzenei ihletettség” amire némely koncert-kalauzok hivatkoznak. A többi tételt már úgy hallgattam végig, hogy a félreértett romantikus finomkodás helyett élveztem a zene rusztikus kedélyességét.
Valamiért aztán jó kedvem kerekedett, és ezt már az orgona alatti karzaton ülő csapatnyi jóember sem tudta elrontani, akik lelkesen megtapsolták az összes tételt, egyenként és külön.
A Tavaszi Fesztivál nyitó hangversenyén nyilván sokan lehetnek olyanok, akik egyébként ritkán járnak hangversenyre, és biztosan nem bérletesei a Nemzeti Filharmonikusoknak. Ki tudja, ha tetszik nekik, talán máskor is jönnek majd. Kocsis ezért nagylelkűen ráadást ad (ritkán szokott), mégpedig Brahms magyar táncot – mi mást. Így aztán mindenki megkapta, amire vágyott.
Én például egy olyan hangversenyt kaptam, ami úgy volt ünnepélyes megnyitó, hogy emellett jólesően nélkülözte a feszengő nagyképűséget. Felszabadult, kedélyes, és gazdag este volt, jól éreztem magam.