Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Muszáj hallani – A h-moll mise és Philippe Herreweghe

2015-01-26 16:53:23 Varga Péter

Philippe Herreweghe 2015. január 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bach: h-moll mise
Dorothee Mields, Margot Oitzinger - szoprán
Damien Guillon - kontratenor
Thomas Hobbs - tenor
Peter Kooy - basszus

Collegium Vocale Gent Kórus és Zenekar
vez.: Philippe Herreweghe

*

„Véleményem szerint ma már túlságosan sok a régizenei koncert a világban” – olvashatjuk Herreweghe szavait a Műpa magazinban. Annak azért örül, hogy ismét itt lehet a Művészetek Palotájában, de az is tény, az ottani hangversenyterem koncertjei, - amelyen szerencsére a legnagyobb neveket (így őt is) gyakran üdvözölhetjük, alig fedik le azt a hatalmas zenei örökséget, amit ma a „régi” jelzővel illethetünk. És hogy abból mennyi a sok? Lehet, hogy tényleg egészségesebb volna több mai, vagy tegnapi zene?

Persze ilyen nagy nevekkel, nagy zeneszerzők nagyra tartott alkotásaiból érdemes hangversenyeket rendezni, hiszen most is abszolút telt ház volt. Bach H-moll miséje amolyan „muszáj meghallgatni” mű, pláne éppen Herreweghe vezényletével. A két évvel ezelőtt általa vezényelt Máté-passiónál jobbat elképzelni sem nagyon lehet, és nyilvánvaló volt, a misével sem fog megbicsaklani.

A h-moll mise rengeteg kérdést vet fel, amelyek legfontosabbika, miért íródott? És ha nem tudunk erre kielégítő választ adni, ebből adódik a következő, számított-e Bach arra, hogy valaha is előadják. Azért fontos ez, mert a Máté-passió előadási kérdéseihez mégiscsak támpontot az, hogy néhányszor megszólalt a Tamás templomban.

A sokelőadós régizenei koncertek ideje úgy tűnik végképp lejárt, bár ebben a kérdésben a régiek nem voltak vaskalaposak. Ha volt lehetőség, annyi zenészt, énekest alkalmaztak, amennyit csak elértek, amennyit meg tudtak fizetni. A h-moll mise a maga sok négy-öt és kétszer négyszólamú, polifón kórustételével teoretikusan is behatárolja az előadók létszámát. Nincs tehát semmi baj a 3+3 hegedűs, két brácsás, két csellós nagybőgős vonóskarral felálló zenekarral és a 3+3+4+4+4 felállású kórussal sem.

De való ez a Müpa hangversenytermébe? A Kyrie rám nem hatott azzal a megragadó erővel, ahogy elvártam volna, valahogy ütősebb kezdést reméltem. Mindenesetre jó ideig tartott a hiányérzetem, még ha tudtam is, idővel hozzászokom a hangzásviszonyokhoz.

A Domine deus-Qui tollis táján kezdetem észrevenni, többet is hallok, mint a tisztán professzionális hangmegszólaltatást. Gondolom, az előadóknak is eltart egy ideig, míg beéneklik, belejátsszák magukat egy ekkora térbe, és hogy ekkorra kezdtem nem csak elismerni, meg is szeretni őket.

Addig is, a II. szoprán által előadott Laudamus te ária néhány hangja hallhatatlan maradt számomra. Nem feltételezem, hogy Margot Oitzingernek egyáltalán nem sikerült kiénekelnie őket, de az egyébként nagyon kulturáltan éneklő Peter Kooy végig nagyon halknak tűnt. Pedig nem lehetetlen beénekelni a teret, ezt a kicsit kevésbé kulturált tenorista és a kitűnő kontratenor is bizonyította, és nem volt baj Dorothee Mields teljesítményével sem.

Herreweghe a végletekig élénk tempókat vett. A karakterizálási lehetőségeket kihasználta, de nem túlzott. Emlékezetes marad a Credo basszus negyedeinek kérlelhetetlen menetelése, vagy a Crucifixus éles felkiáltásai a kórusban. Szilárd volt az alap, szép a tökéletes pontos, tiszta megszólalás a zenekarban és a kórusban. Ezek különösen a tételzáró hangokon tűntek ki nagyon pregnánsan. (Bosszantó, hogy a nézőtér notórius köhögői nem tudták azt a néhány másodpercet kivárni, amíg ezek igazán kifutottak, csöndbe vesztek volna.)

Néhány évtizeddel ezelőtt egy-egy János-passió, Máté-passió, h-moll mise előadás különleges, ünnepi alkalomnak számított, amelyeket akkor és ott muszáj volt hallani. Manapság a sok-sok nagyon képzett régizenésznek, és akár zseniálisnak mondaható karmester egyéniségnek köszönhetően koncertturnék mindennapos repertoárdarabjai lettek. Ez alapvetően jó, másrészt ott és éppen úgy szólalnak meg, ahogy agy adott koncertterem, a hangversenyrendezés lehetőségei megengedik.

Így van ez egy mégoly tehetséges zenész, mint Herreweghe esetében is. Úgy érzem, az általában véve tagadhatatlanul nagyon magas színvonalú és megragadó előadásban most picivel több volt az olyan momentum, amely a fentiekből következően csökkentette az élmény erejét.

Philippe Herreweghe
© Posztós János, Művészetek Palotája






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.