Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Ilyen nincs, avagy … szerelem első hallásra – Kolonits Klára: Bel canto reloaded

2014-12-29 11:06:02 - zéta -

Kolonits Klára Kolonits Klára
Bel Canto Reloaded
Rossini-, Bellini-, Donizetti- és Verdi-áriák, jelenetek

Schöck Atala, Varga Donát, Gábor Géza – ének
Á la cARTE choir
Hungarian Studio Orchestra
vez. Dinyés Dániel

KKDD-2014

Egy hete nem jön ki a lejátszómból Kolonits Klára új lemeze. Azóta folyamatosan próbálom leírni, amit hallok. A tevékenység kétirányú: először írok egy oldalt, majd újraolvasva, hideg fejjel kihúzok belőle egy nagy rakás szuperlatívuszt, mert ennyi azért mégiscsak túlzás, elég lesz a fele is. Utána visszakapcsolom a CD-játszót és ugyanezen lendülettel visszaírom a jelzőket, sőt még újabbakat is beletűzdelek, mert ez a legkevesebb. És közben egyre kevésbé értem az egészet…

Mert szép lassan egy évtizede pont e hasábokon tudósítottam a Nyájas Olvasót arról, hogy Kolonits Klára immár túl van a fachváltáson és Judith szólamában élőben is magabiztosan elhárított minden kétséget Bartók hősnőjét illetően. Ha akkor bárki azt mondja, hogy a jeles énekesnő egyszer majd koloratúr bravúráriákat énekel lemezre, igazam biztos tudatában harsányan kikacagom ezt a nyilvánvaló képtelenséget.

S most mégis itt forog a lejátszómban Kolonits első (magánkiadású) szólólemeze tele ilyesféle muzsikákkal, s én nem tudom, hogy akkor hallottam-e rosszul vagy most. A felvételt elképesztőnek hallom, lenyűgözött első pillantásra, azaz hallásra. Eddig úgy gondoltam/tapasztaltam, hogy az énekhang fejlődése egyirányú, de most ennek az ellenkezőjéről sikerült meggyőzetnem.

Az első ária kissé kilóg a sorból, Rosina áriája A sevillai borbélyból „csak” egyszerűen virtuóz. Persze a szoprán verziót halljuk. De egy igazán csúcsokra törő hang, mint amilyen Kolonitsé, csak az ária közepétől kezd tündökölni benne. Ráadásul a hangadásban most van valami távolságtartás, amit csak akkor értettem igazán meg, amikor már alaposan benne jártam a lemezben. Valami nemesi, valami fensőbbséges, valami királynői – Rosina csitris, laza és szemtelen huncutsága helyett.

De a következő részletekben ez a természetesen nemes hangadás, ami oly kevés szopránénekesnő sajátja, szinte önmagában meggyőz. Azért persze, nem ilyen egyszerű ez. Kolonits a CD-n jó ideig két hangulatot variál, s mindkettőt zseniálisan. Giulietta melankolikus áriájában Bellini operájából inkább a lírai színekkel operál, hatalmas legatókat énekel, könnyedén összefogva, szinte egy levegőre felépítve. Az ezt követő Linda di Chamounix-áriában a címszereplő könnyed virtuozitásával szédít el. A koloratúrák szinte maguktól peregnek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne cikázni oktávokon keresztül föl-le, ilyenkor önti el a hallgató agyát sokadszor a megválaszolhatatlan kérdés: hogy tudott ezzel a hanggal valaha Judith-ot énekelni?

A puritánok Elvirája előbb megint a líráé, lenyűgöz a kiegyenlítettségével és utána gyors részben megint csak az akadálytalan bravúrtechnika. Sokáig ellenálltam, de itt most le kell írni Ágai Karola nevét. Kolonits hangadása elképesztően emlékeztet néhai nagy drámai koloratúránkra, ebben az Ágaitól sosem hallott részletben olykor megtévesztően rá emlékeztetően indít el dallamíveket, fog meg egy-egy magasságot, formál meg egy decrescendo-t, építi föl az áriát. Csoda, de még messze nincs vége.

Persze Kolonits „visszairatkozása” a koloratúrszopránok kasztjába korántsem váratlan mostan, hiszen már két évvel az említett Kékszakállú után már ismét Donizetti világában bukkant elő, de az utóbbi időben mérhető minőségfejlődés a négy évvel ezelőtti ős-Bánk bánhoz képest is lenyűgöző.

A lemez folytatásaként tovább bővül a paletta két Verdi-operarészlettel. Az Odabella-ária fúriaszerű drámaiságával döbbent meg, s a lehetőséggel, hogy énekesnőnk számára reális perspektívát jelenthetnek a jövőben az efféle drámai koloratúrszerepek. De erre még a végén visszatérnék, lesz rá még jobb apropó. A lemezen sorban Giselda imája következik A lombardok I. felvonásából. Szinte minden hang összekötve, végtelen hosszú pianóban, az ember- és szituációábrázolás csodás iskolapéldájaként.

A Boleyn Annából egy kisebbfajta keresztmetszetet kapunk. Kolonits ebben a négy részletben bemutat mindent, amit a bel canto éneklés címén tudni lehet. A legfontosabbnak azt vélem, hogy azzal, hogy egy énekesnő beleássa magát a műfajba, nem szűkíti le a saját mozgásterét, mint gondolnánk, hanem pont ellenkezőleg. Kolonits számára a drámai ábrázolás egyre tágul a bel canto elemek egyre szélesebb (és bátrabb) felhasználásával, amire még évekkel korábban Ő sem volt teljesen készen. Erre a blokkra Lucrezia Borgia darabzáró cabalettájával teszi a fel a koronát Kolonits. Nem mondok, sokat, ha azt állítom, hogy az általam ismert lemezfelvételek bármelyikével állja az összehasonlítást.

De az igazi korona még hátravan, de erről egészen az utolsó trackig sejtelmem sem volt. Verdi Macbethjének 1847-es ősverziójából két évtizeddel később maga a Maestro dobta ki a Lady Trionfai! kezdetű cabalettáját. Erősen gyanítom, nem teszi meg, ha hallja Kolonits Klára előadásában. Ez az a jelenet, amikor először önti el a Lady agyát a mindent elárasztó mámor, a boldogság, hogy uralkodó lehet. Annál a pontnál vagyunk, amikor Macbeth rászánja magát Banquo megölésére, az asszony pedig már diadalt ül, fékevesztetten tébolyult és lelkes őrjöngést csap. Azt gondolom, hogy Verdi így is tervezte, de a hősnő akkori alakítói (és az általam eddig felvételen hallott más XX. századi előadók) ezt csak mérsékelt tébollyal tudták közvetíteni, ezért a komponista úgy vélte, hogy benne lehet a hiba és lecserélte a jelenetet az érdekes-izgalmas, de teljesen más irányba mutató „La luce langue” kezdetű áriára.

Kolonits pedig bevet apait-anyait, mindent, amit a műfaj megenged. A drámai hangsúlyokkal megteremti, a felfokozott tempóval, az ékesítések elképesztő sziporkáival, a háromvonalas f’-ekkel pedig végletekig kiemeli a Lady tébolyát. Ha létezik felfedezés, akkor számomra ez az. E három és félperces jelenettel Kolonits Klára operatörténelmet írt. Nem is tudom, ki volt az utolsó magyar énekes, aki hasonló helyzetbe tudott kerülni, de talán nem is lényeges.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.