(Kedves tanárom Lamm Györgyné emlékére)

Szívbéli kedves operaénekesem volt B. Nagy János. Mint a kedvencekkel általában, elfogult voltam vele szemben, sőt most is az vagyok. Persze elfogultságnak mondhatjuk-e, ha egy énekes hangszíne, énekmódja, színpadi lénye rendre szíven üt? Talán nem ez a legjobb szó rá.

Sok szerepében láttam őt elsősorban az Erkel Színház színpadán. Meghatározó volt a Simon Boccanegra bemutatója Giuseppe Patanéval, Miller Lajossal, Kincses Veronikával, Begányi Ferenccel, ebből később lemez is lett. De láttam-hallottam őt Henriként A köpenyben, Turriddunak a Parasztbecsületben, a Rigoletto hercegeként, A trubadúr és az Otelló címszerepében. Sajnos nem láttam A végzet hatalmában és az Andrea Chenierben, a Turandotban és az Aidában.

Pályája vége felé rengeteg előadást lemondott. Des Grieux szerepében ekkor hallottam Szegeden. Ez volt az a produkció, amelynek premierjén az első felvonásban kisétált a színről, nem merte elénekelni a szerepet, amely addig élete egyik nagy sikere volt. A Manon Lescaux főpróbáján kitűnő volt, az előadások terheit azonban már nem bírták az idegei. Később elénekelte a szerepet, de a III. felvonás végének H-ját kihagyta.

Canióként is majdnem láttam. Volt jegyünk az Erkel Színházba, amikor először énekelte volna együtt a Parasztbecsület és a Bajazzók főszerepét. Ám a bejáratnál kis cédula várt bennünket, hogy a két opera megbetegedések miatt elmarad, helyette a Tosca ment, Sass Sylviával és vele. Nagyszerű előadás volt, Sass olaszul, B. Nagy magyarul. A szopránnak a Tosca imáját, a tenornak a Levéláriát kellett ismételnie. A Bajazzókban így csak most találkoztam össze vele végre a youtube-on, egy 1994-es Margit-szigeti előadás csaknem egészét tette föl valaki.

Én ilyen jó Caniót még nem láttam-hallottam! Hallottam nagyobb szabásút, bravúrosabbat, szívszaggatóbbat, de canióbbat még soha!

Először is B. Nagy éneklése ebben az előadásban énektechnikai mestermű! A hangja mindvégig tántoríthatatlanul ugyanabban a pozícióban szól, fényesen, telten, átütő erővel. A közép és a mélyebb regiszterekben néha enyhén sötétebb tónust kap, de sem vidámság, sem indulat, sem kétségbeesés ki nem mozdítja. Különösen teszik ez nekem Canio esetében, amely kimeríthetetlen lehetőséget ad a ripacséráira. (Gondolom ebben fontos szerepe volt a vezénylő Oberfrank Gézának is.) Persze jól értem szegény tenorokat, akik állandóan ifjú hősöket, epekedő szerelmeseket kénytelen alakítani, csoda, hogy ki vannak éhezve egy kis jóízű bohóckodásra?

B. Nagy János nem bohóckodik, hanem bohócot játszik. Fehér öltönyben, piros díszzsebkendővel, gomblyukában virággal nyakkendő nélküli inggel világos szalmakalapban lép színre, karját szélesre tárja, arcán az a hatalmasan széles vigyor, amelynél szélesebbre egyetlen más tenor sem képes. (Hódolatom a jelmeztervezőnek, a nevét sajnos nem találom.) Laza mozdulatokkal, hanyagul érkezik. Csupa kedély, lelkesen bratyizik a falusi néppel, ám mintha egy hajszálnyit túl laza lenne. A kórus alatt kedvtelve mustrálja Neddát, jól le is smárolja, szenvedélyesen, birtoklón.

Belépőjét kirobbanó erővel harsogja. Éles a váltás, amikor ez egyik paraszt tréfásan megjegyzi: vigyázz, hogy el ne csábítsák a feleségedet! Ariosójának elején („Un tal gioco”) először megdermed, a hang ugyanaz marad, de a hangütés vészjóslóvá válik. Majd egy kis emelvényre pattan és finom túlzással, széles mozdulatokkal játssza el színpadbeli szerepét, a megcsalt férjet („il teatro”). Tónusa és mimikája már a színpadról szóló rész végén elkomorodik, megelőlegezve a szenvedélyes életvallomást („la vita”), amelyet egy hatalmasan kitartott magas B-vel koronáz meg. A tartott hang végén szemében-hangjában gyűlölettel ragadja meg a tréfálkozó parasztember grabancát (az illetékes kórustag tenorkolléga megretten mind az indulattól, mind a fantasztikus magas hangtól, pedig B. Nagy középtermetű, átlagos testalkatú férfi volt), a színpad közepén, egyedül fejezi be a frázist, majd gyorsan ismét mosolyra rándul az arca, mintha szégyellné kitárulkozását.

A jelenet alig több mint 6 perc, ám hangban-játékban máris előttünk áll az öregedő színigazgató plasztikus portréja: közepes tehetségű ember, aki kicsit képmutató, labilis és nagyon hirtelen hangulatváltásokra képes. Napnál világosabb, hogy Nedda Canio életének csúcsteljesítménye, pontosan tisztában van vele, hogy ha elveszíti, elveszít mindent. Nehéz eldönteni, hogy nevessünk rajta, vagy féljünk tőle. Ezzel B. Nagy tökéletesen előkészíti a commedia dell’ arte jelenetet, amelyben sokáig nem tudjuk eldönteni, megjátssza vagy megéli a féltékenységet. Őrjöngő, második áriáját nagy szenvedéllyel, de példásan kontrollált hangadással énekli, az ábrázolás soha nem zökkenti ki a dallamvonalat, egyetlen artikulálatlan hangja sincs. (A szerep nagy slágere, a „Ridi Pagliacco” eddig sajnos elérhetetlen.)

Canio utolsó, prózai mondatát B. Nagy túlzott pátosszal, modorosan mondja el: ez a Canio miközben a két gyilkossággal lezárja a sorsát, nem mulasztja el hatásosan eljátszani élete legnagyobb szerepét sem. (A végzetes jelenetsort sokszor fogja majd elmesélni a börtönben. ) Nedda mellé rogy, fájdalommal néz a halott arcba, szinte halljuk Otello szavait: „Un bacio, un bacio, un altro bacio!” Csakhogy itt nem egy nagy, hanem egy kis lélek pusztulásának vagyunk tanúi. Egy nagyon nagy énekes tolmácsolásában, akinek alakítása épp attól ráz meg bennünket, hogy olyan pontosan közvetíti a hős formátumát.