vissza a cimoldalra
2019-05-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11348)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (10112)
Kimernya? (3066)
Birgit Nilsson (41)
Operett, mint színpadi műfaj (3917)
Élő közvetítések (7872)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3251)
Bende Zsolt (153)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61688)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1665)
Lisztről emelkedetten (951)
Franz Schmidt (3336)
Carl Maria von Weber (130)
Opera, operett, dalciklus, librettók, szövegkönyvek, versek (598)
Edita Gruberova (3081)
Kedvenc magyar operaelőadók (1113)
Kiss B. Atilla (198)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Öreg teremőr szerelme – A trubadúr Salzburgból (H.L.-nak)
Operatikus, 2014-08-22 [ Közvetítések ]
nyomtatóbarát változat

A trubadúr Salzburgból Temetni jöttem Domingót, nem dicsérni!

Közben azonban rádöbbentem: mást temetni sokkal időszerűbb.

Egyenesben lehetett látni-hallani A trubadúrt Salzburgból a Medici Tévén, s még most is meg lehet keresni. Európa egyik legrangosabb operafesztiválja, élőben. Amíg várok a kezdésre, a művön merengek. Karajan régi Trubadúrjain. 1962: Bastianini, Leontyne Price, Simionato és mindenek fölött Corelli. Aztán 1978: Cappuccilli, Kabaivanska, Cossotto és hát Domingo. Az elsőről csak hangfelvétel, a másodikról komplett film is van. Az elsőből talán Corelli fenomenális Strettájára emlékszem legszívesebben, a másodikból Domingo gyönyörűséges f-moll áriájára, amit több mint egyperces nyíltszíni tapssal és meleg ovációval ünnepelt a publikum. (A Stretta csak közepesre sikerült, a XX. század nagy drámai tenorja sosem tudta jól elénekelni ezt a harci indulót.) „Feledhetetlen, felülmúlhatatlan” – pattannak elő a hamis sablonjelzők. Én azonban könnyen felejtek, ha valami igazival, izgalmassal találkozok. Hát, a 2014-es salzburgi Trubadúr nem ilyen.

Alvis Hermanis rendező azt találta ki, hogy a darab egy régi képtárban játszódik. A festmények nagyjából a darab korában készültek. A gondolat persze különös, de hát az eredeti történet még sokkal bizarrabb, valamit kezdeni kell vele. Az ötlet – mint minden hasonló - ellentmondásokat vet föl, ám rendezőnk ezeken nagyvonalú lustasággal lép át. Nyomban a nyitóképben feszengeni kezdünk.

Ferrando, mint tárlatvezető meséli el a látogatóknak az ősi, véres történetet, s ettől nyomban odavész az elbeszélés legnyugtalanítóbb vonatkozása, hogy ez az idős katona részese volt mindannak, amit elmesél. Jelen volt, személyesen átélte. Odavész áriájának titkos sugalma, amit nem mond ki, csak éreztet: felelősséget érez a történtekért, hogy ő maga sem akadályozta meg a tragédiát. Ezért aztán az ő bosszújának motivációja a legerősebb.

Az rendben volna, hogy Leonóra egyszerű kék formaruhás teremőr, aki hercegnőnek képzeli magát, s a régi festmények világába álmodja magát, s az beleillik a Trubadúr-öntőformába az is, hogy Luna egy öregedő kolléga, aki reménytelenül szerelmes fiatal kolléganőjébe. Érteni véljük, hogy a múlt bűvöletében élő munkatársak időnként beöltöznek és régi történeteket játszanak el. Ám ahogy a halad előre a történet, a mai galéria kényszerzubbonya egyre jobban feszül a történeten, egyre nehezebb megfeleléseket találni. A rendező egyre inkább megfeledkezik eredeti koncepciójáról, hősei elveszítik múzeumi ruhájukat-identitásukat és csak puccos középkori kosztümjeikben ágálnak. A legkiábrándítóbb talán a Máglyaária, amelyet Azucena, mint tréfás kedvű idegenvezető, komikus sztoriként mesél el.

A Bécsi Filharmonikusok gyönyörű hangzással szólnak, ám az amúgy jónevű Daniele Gatti képtelen egybentartani a színpadot és az árkot. (A képek közötti szünetekben egyébként premier plánban alszik s néha mintha vezénylés közben sem lenne teljesen ébren.) Ennyi lötyögést, szétmenést még negyedosztályú vidéki házban is ritkán hall az ember. A tenor kihagy egy-két frázist, a bariton (amúgy szintén tenor) csak hozzávetőlegesen énekli a szöveget, rendre hadovál. Szinte hallom, hogy ordít szegény Karajan a sírjában: „Schweinerei!”, s azon tűnődöm, a társaság vajon mivel töltötte a próbaidőszakot?

Az énekesekben sem sok örömöt talál az ember. Riccardo Zanellato tartalmas basszus, de semmi végzetszerűt nem hordoz. És nem is elég öreg, pedig a Trubadúrban alapvető jelentőségű, hogy Azucena és Ferrando egy generációval idősebb, mint a többiek.

Francesco Meli, Salzburg olasz főtenorja erőteljes, képzett orgánummal és teljesen jelentéktelen személyiséggel rendelkezik. Bűvészkedik ugyan valamit a dinamikával, de érzelmeket nem közvetít, következésképp fogalmilag lehetetlen vele együttérezni. Ez minden szerepben kínos, ám különösen szívfájdító Manricónál, ennél az imádnivaló kétlelkű legénynél, aki költő is meg hadvezér egy személyben, fiú és szerelmes, aki nem tud dönteni a két nő, anyja, és jegyese között, akinek egész életét végigkíséri a kínzó kérdés: „Ki vagyok én? – E chi son io?” És meghal anélkül, hogy megtudná a választ... Ennél szomorúbb sorsot nem tudok elképzelni, és annál fölháborítóbbat sem, ha egy művészt ez hidegen hagy, nem érinti meg. Sajnos ő éppen ilyen énekes.

A kanadai Marie-Nicole Lemieux hangja elég nagy Azucenához, ám a rendezés előállította méltatlan helyzetből sablonjai segítségével próbál kievickélni.

A nagy Anna Netrebko mára túl nagy lett. A súlygyarapodással együtt női, és főleg művésznői vonzerejének egy részét is elveszítette. Immár igazi jelmeztervezői feladat előnyös ruhát tervezni neki. Ezt főleg azon a színpadon fájdalmas látni, ahol néhány éve karcsún, ellenállhatatlanul korszakos Traviátával írta be nevét örökre a darab előadástörténetébe és Salzburg históriájába. A hang mára nagyjából megfelel Leonóra igényeinek, a figura viszont körülbelül annyival jelentéktelenebb, sablonosabb és bizonytalanabb Violettánál, amennyivel Hermanis tehetségtelenebb Willy Deckernél. Erről a terebélyesedő alkatról könnyebben elhiszem, hogy lovagokról álmodozó jegyszedőlány, mint a Sargasto palota úrnője. A IV. felvonásban azonban Netrebko gondol egyet, és áriáját (egyébként egy halom értelmetlenül összehányt festmény tetején) váratlanul ihletetten és összefogottan énekli le, s nyomban ismét az igazi Trubadúrt halljuk. Csinosabb ruhát is kapott erre jelenetre vagy a művészi erő szépítette meg, s ezért látjuk nyomban vonzónak? Utána a duettben Luna spagettipántos ruhára vetkőzteti a pufók szépséget, Netrebko még egy csalicsókot is megenged Domingónak, helyreáll a komikus alaphangulat.

No de ott van Placido Domingo, aki alig tudja elénekelni Lunát. (Egy korábbi berlini előadáson gikszereket is fogott az áriájában. Az „Il balen dl suo sorriso” valóban nagyon magas baritonszólam, de azért egy volt tenornak illene megoldani!) Most is ráírják a honlapon a klipre, hogy beteg, egészen pontosan „suffers”, azaz szenved, s ez végig jól hallatszik is. Kifullad a lélegzete, a szöveget össze-vissza zagyválja. A teste tiltakozik már az éneklés ellen, de nem hisz neki. Mégis „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, ha az ajtó megől ez az ősz bárd emelkedik. Szólója után őszinte taps csendül, sokan miatta vettek jegyet. Mondjuk: 5 Depardieu?

Jóval több annál, és bonyolultabb is. Domingo világos, átélhető, szeretnivaló figurát formál: egy öregedő férfiembert, aki még vágyik a fiatal nő szerelmére. Csakhogy eljárt felette az idő. Régen döglöttek utána a csajok. Alakja, arcéle még idézi az egykori hódításokat, de már nem ő korunk hőse. Luna, a gróf nem látja magát reálisan. Ugyanolyan téveszmék rabja, mint Domingo, az énekes, aki szintúgy kiöregedett. Nevessünk rajta vagy bosszankodjunk? Netán szánjuk? „Fáj az Istent roncsokban látni”? Érzelmeinket nehéz kibogozni. Különösen, hogy mi magunk is öregszünk, szaporodik fogunkban az idegen anyag, miközben továbbra is hősileg gondolkodunk magunkról, akár baritonná lett tenorunk. A rendezés egyik szép leleménye, hogy szerelmes áriáját Luna-Domingo Ferrandónak énekli, azaz neki vall gyötrő érzéseiről - ezúttal gikszer nélkül.

Ugyanakkor Domingo nyakasságának van alapja. Átélésével, alakításának egységességével, ihletettségével ugyanis oly mértékig fölötte áll az egész mai operabagázsnak, hogy az elkeserítő. Másfelől hősének sorsa egybevág az ő személyes, művészi tragédiájával, az ember egyszerre sír és nevet. Domingo rögeszméje a színpad, Lunáé a szerelem. Mindkettő szenved, mindkettő téved. Mi meg egyik pillanatban imádkozunk, hogy ne gyötörje már magát s minket ezzel az énekléssel, ne rombolja tovább saját nimbuszát. De látjuk közben azt is, hogy az összes többi hajítófát sem ér, mégiscsak őt néznénk mindétig, érte nézzük a Trubadúrt napestig. A szerelmes szívű öreg teremőrért.

Különös egy műfaj, különös egy művész, titkos, követhetetlen utak. De hisz éppen erről szól A trubadúr.

P.s.: A tévéközvetítés utáni előadásokat Domingo lemondta.

A trubadúr Salzburgból

Műsorajánló
Mai ajánlat:
13:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Falvai Anna (zongora)
Falvai Anna zongora DLA zárókoncertje
HAYDN: f-moll variációk, Hob. XVII:6
CHOPIN: 2. (b-moll) scherzo, op. 31
SZKRJABIN: 10. zongoraszonáta, op. 70
SCHUMANN: Bécsi karnevál, op. 26

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Nakagawa Makoto (zongora)
Nakagawa Makoto zongora diplomakoncertje
J.S. BACH: Das wohltemperierte Klavier, 1. kötet – esz-moll prelúdium és fúga, BWV 853
BEETHOVEN: 26. (Esz-dúr) zongoraszonáta, op. 81a („Les Adieux”)
LISZT: Zarándokévek, 2. év: Itália – 7. Dante-szonáta
RACHMANINOV: 2. (b-moll) zongoraszonáta, op. 36 (1931-es, átdolgozott változat)

19:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: A Nyugat lánya

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Érdi Tamás (zongora)
Bevezetőt mond: Bolla Milán
CHOPIN: cisz-moll Fantaisie Impromptu, op. posth. 66
Desz-dúr prelűd, op. 28/15, (Esőcsepp-prelűd)
g-moll ballada, op. 23
Berceuse, op. 57
Asz-dúr polonéz, op. 53
c-moll noktürn, Brown index, 108
Andante spianato és Grand Polonaise brillante, op. 22, Esz-dúr

19:00 : Budapest
Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ

Szilvágyi Sándor (gitár), Szerekován János (tenor)
Budafoki Dohnányi Zenekar
Vezényel: Yaniv Attar
SCHUMANN – BALOGH MÁTÉ: Dichterliebe – Metamorphosen
RODRIGO: Con cierto de Aranjuez
DVOŘÁK: IX. szimfónia

19:00 : Budapest
BMC, Koncertterem

Novus String Quartet:
Kim Jaeyoung, Kim Young-Uk (hegedű), Kim Kyuhyun (brácsa), Moon Woongwhee (cselló)
SCHUBERT: c-moll „Quartettsatz” vonósnégyes No. 12, D 703
BERG: Lírikus szvit
DVOŘÁK: G-dúr vonósnégyes, No. 13, Op. 106

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Henning Kraggerud (hegedű)
Concerto Budapest
Vezényel: Nikolaj Szeps-Znaider
WAGNER: Trisztán és Izolda – Előjáték és Izolda szerelmi halála
BRUCH: 1. (g-moll) hegedűverseny, op. 26
BEETHOVEN: 3. (Esz-dúr) szimfónia, op. 55 („Eroica”)

20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Orgonaestek Virágh Andrással (operaénekesekkel és hangszeres művészekkel)
19:00 : Szombathely
Bartók Terem

Fejérvári Zoltán (zongora)
Savaria Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Madaras Gergely
BEETHOVEN: II. (B-dúr) zongoraverseny, op. 19
MAHLER: I. szimfónia, D-dúr “Titán”
A mai nap
történt:
1918 • A kékszakállú herceg vára bemutatója (Budapest)
1948 • A Koldusopera bemutatója (Cambridge)
született:
1922 • Kórodi András, karmester († 1986)
1960 • Paul McCreesh, karmester