Festmények és grafikák - nem csak zene híján (pár nap Hollandia)

Ilyenkor - meleg nyáron - viszonylag gyér a zenei kínálat. Hiába jutunk el már többedszer Hollandiába, mikor mi szabadságon vagyunk, valószínűleg a Concertgebouw zenekara is pihen. Úton-útfélen látjuk az elmúlt szezon remek hangversenyeinek plakát-nyomait, de csak a nyálunk csorog, azokról végérvényesen lemaradtunk. A következő szezon még sokkal több hirdetéséről pedig ne is beszéljünk, amikor azokra sor kerül, nekünk már megint otthon lesz nagyon sok dolgunk.

Nyári orgonahangerversenyek ugyan vannak itt is, (a "Sint-Nicolaasbasiliek" vagyis a Szent-Miklós bazilika orgonája híres,) de éppen pár napja volt az utolsó, és a következő idején már nem leszünk itt. Sajnálom, de talán olyan nagyon mégsem. Az ilyen matinék többnyire inkább turistacsalogató attrakciók szoktak lenni, lehet hogy amúgy is meggondolnám a kockázatot.

A Rijksmuseum viszont mindig nyitva van, és az ottani gazdag gyűjtemény még a hozzám hasonló zenebolondot is le tudja nyűgözni. (Tudták, hogy a holland nyelvben az "ij" valójában kettős betű? Az intézmény nevének kiejtése [ˈrɛi̯ksmyˌzeːjʏm], amiben könnyen felismerhető a némettel közös szó "reichs".) Ha csak a németalföldi festészet aranykorára vagyunk kíváncsiak, annak itt van minden fontos kincse. Szinte nem is érdemes általános érdeklődéssel betérni, mert egyszerűen agyonnyom a mennyiség. Ha viszont megpróbáljuk fókuszálni a figyelmünket és felállítunk egy előzetes tervet, számítsunk arra, hogy egyes képeket csak hétközben, közvetlenül nyitás után tudunk megnézni. Hétvégén az Éjjeli őrjáratot, vagy Vermeer 'Milkmaid'-jét hülye turisták hatalmas serege fényképezgeti a mobiltelefonjával. Esetleg kitartó küzdelem és némi pofátlanság árán tudom magam közelebb verekedni. Még megérteném, ha saját magát fotózná egy-egy híres festménnyel a háttérben, a fészbúkon népszerű az ilyen "selfie", mert rá lehet írni: nézd anya, itt voltunk...

De ha csak a kép kell emlékül, hát sokkal jobb minőségűeket találni a neten, és hogy ne kelljen sokat keresgélni, én is idebiggyesztem a legkedvesebbet...

Tényleg oda vagyok érte! Ez az a korszak, amikor már semmilyen gondot nem okozott felismerhető ember-alakot, vagy arcmást rajzolni. A reneszánsz végére már minden csontot és rárakott izmot ábrázoltak, bármilyen mozdulat közben, akármilyen szögből...

De ez a kép már másról szól. Minden mozdulatlan és visszafogott. A fény az ablakból a hátsó falra vetül és onnan szóródik szét. Nincs is más fényforrás, nincs szemből derítés, így a lány arca is félig árnyékban van. Nyilvánvaló, hogy a kép nem róla szól, ez nem portré. Nem néz büszkén a festőre, nem ő rendelte a képet. Nem is vesz rólunk tudomást, csak a kancsóból ömlő tejre figyel feszülten, így mi is kénytelenek vagyunk azt tenni. Minden fókusz és világosság arra a kevés csorduló tejre mutat, hogy az tényleg mozdulni, folyni látszik. Zseniális kép.

A félig, vagy teljesen árnyékkal takart arcról jut eszembe, Rembrandt sok-sok önarcképe közül is van itt néhány, például rögtön ez a fiatalkori...

Azt hiszem, ha a huszadik századi modern zenéről kellene beszélnem, itt kezdeném.

Megfoghatatlan, kideríthetetlen, hogy egy portrét mi tesz vidámmá, gondterheltté vagy fáradttá. Melyik az az ecsetvonás vagy szín, hol van az a ránc, ami huncut derűt kölcsönöz egy arcnak. A nagy kihívás ma már az, hogy kerülő utak és ürügyek nélkül, egy bármilyen konkrét arc hiányában is képesek legyünk megjeleníteni a fáradságot, vagy a derűt önmagát! Ha sikerül, már nem is kell, hogy legyen szeme, vagy mondjuk füle...

Érdemes hát fölmenni az Rijksmuseum emeletére is, mert a flamand képzőművészet a huszadik században sem veszített az erejéből. Ráadásul - számomra érthetetlen módon - egy nagyobb Mondrian előtt nem tulakodnak turistacsoportok! Közelebb tudok menni, kényelmesen el tudok helyezkedni a kép fókuszában. És nagyon-nagyon csodálkozom. Ezt tényleg nem érdemes fotózni, sőt az eddig látott akárhány reprodukciónak és illusztrációnak sincs sok értelme. Csak innen közelről látszik, hogy a híres kompozíció olajjal készült vászonra, markánsak az ecsetnyomok és a geometrikus alakzatok széle kézzel rajzolt, itt-ott feltűnően javított. Ez egy egészen más kép, és más Mondrian, mint amit korábban ismerni véltem.

A képzőművészet igenis közelebb vihet a zenéhez, mégis örültem - ha véletlenül és kalandosan is - de végül mégis sikerült zenei tapasztalatokat is begyűjtenünk.

Tanulságos nagyon, de a Hágai Képzőművészeti Egyetem diplomakiállítása éppen a következő hétvégén nyílt, és az ilyenekre mi itthon is igyekszünk elmenni. Annyi a különbség, hogy a Budapesti Képzőn szokásos tavaszi "kipakolást" nem szokták országszerte hirdetni. A "KABK" (vagyis Koninklijke Academie van Beeldende Kunsten) viszont rendszeresen megteszi, így mi Amsterdamban is értesültünk az eseményről, alig ötven kilométer pedig nem távolság. A fővárost is meg akartuk nézni, és visszafelé Leidenre is kíváncsiak voltunk, szóval szombaton kirándulunk.

Láttunk sok "félérett", sőt gyermeteg alkotást, de azért volt több figyelemreméltó holmi is, ráadásul igen gazdag volt a multimédiás, műfajok-közötti kínálat is.

Több zajkeltő mobil-szobrot is láttunk, többségük legfeljebb "érdekes", viszont volt egy, aminél hosszabb ideig leragadtam. Nem tudom mennyi jön át a telefonnal lőtt képről, de az alap egy elhasznált, szakadozott fémszita volt, amire stilizált szemeket és ajkat rajzoltak. A szita szélét a "művész" hozzádrótozta egy lassan forgó kilincshez. A szita-arc így fájdalmas grimaszokat vágott, el-eltorzult. A drótok pattogva beleakadtak ebbe és abba, pengett és "nyöszörgött" az egész szerkezet. A hang-effektek biztosan nem véletlen melléktermékei voltak a műnek, mindazok gondosan bele voltak tervezve, hiszen az egészet egy hangréssel ellátott rezonátor dobozra barkácsolták. Egyszerre volt komikus és félelmetes - szóval le voltam nyűgözve. Kár, hogy az egész már most, közvetlenül elkészültekor is csak egy szétesőben lévő tákolmány. Nem fogják sokfelé kiállítani és nem árverezik el dollármilliókért egy Sotheby's árverésen.

Aztán - szinte teljesen véletlenül - belebotlottunk egy másik zenei attrakcióba is. Ösztöndíjas honfitársunk, Birtalan Áron szintén a végzősök között mutatta be "Chant" című produkcióját - nevezhetnénk zenének, de tulajdonképpen határeset... Sötét szobában szigorúan 12 és nem több főből álló közönséget ültettek körbe, míg egy zenész kb. húsz percet dobolt. Nem lenne könnyű megmondani, hogy mi volt előre megírva belőle. Lehetett improvizáció is, melyet a vele szemközti falra vetített néhány egyszerű ábra inspirált. Talán az improvizáció "hőfokát", talán mást jelképeztek azok a hősugárzók, melyekben (szinkronban a kép-váltásokkal,) egyre több fűtőszálat kapcsoltak be.

Nem fájt, jó volt a dobszóló is - mondjuk úgy, hogy elégikus hangulatba kerültem tőle.
Az embernek eszébe jut letűnt ifjúsága, amikor a hetvenes évek elején a zongora lábának elfűrészelésén és más, hasonló zenei performanszokon törte a fejét az ifjú zeneszerzők színevirága - de úgy emlékszem ezeket aztán, valahogy lassan úgy kinőttük, mint a kamasz-pattanásokat.

Azt hiszem, én végül azért ragadtam a kortárs zene hívei között, mert nem sokkal ezután módom volt megismerni, és valamelyest felfogni olyan szerzők munkáit - akik a zene történelmének több száz éves eredményeit nem megtagadni igyekeztek, hanem integrálva meghaladták azokat.

Visszaúton jó volt a fiammal átbeszélni az eseményt. Ő lényegesen jobban élvezte, de hát könnyű neki; kívülálló zenebarátként az ő tisztánlátását nem homályosítja el holmi "szakértelem". Azt hiszem, neki van igaza: hagyni, sőt támogatni kell, hogy minden generáció elvégezhesse a maga kísérleteit és megküzdhessen a zenéje befogadásáért és megértéséért! Tény, hogy Birtalan Áron jól kérdez, a jó kérdések híján pedig nem létezhetnének azok a válaszok, amelyeket megadni ők még olyan nagyon ráérnek.