Bejelentkezés Regisztráció

Filmek

A Téma, avagy Mesék Barcelonából – Offenbach: Hoffmann meséi

2014-05-04 22:41:28 - zéta -

Offenbach: Hoffmann meséi Offenbach: Hoffmann meséi

Hoffmann – Michael Spyres
Olympia – Kathleen Kim
Antonia – Natalie Dessay
Giulietta – Tatiana Pavlovskaya
Lindorf/Coppélius/Docteur Miracle/Dapertutto – Laurent Naouri
Nicklausse/La Muse – Michèle Losier
Andrès/Cochenille/Frantz//Pitichinaccio – Francisco Vas
Crespel – Carlos Chausson
etc.

Symphony Orchestra & Chorus of the Gran Teatre del Liceu
vez. Stéphane Denève
Warner DVD 4636914 0

*

A zegzugos operairodalom különleges és megismételhetetlen gyöngyszeme a Hoffmann meséi. Különlegessége nem abban rejtőzik, hogy ez volt a francia operett megteremtőjének egyetlen operája, de még az sem, hogy ez egyben legutolsó műve is (olyannyira utolsó, hogy még rendesen befejezni sem tudta). Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Jacques Offenbach talán csak azért nem nyúlt korábban az opera műfajához, mert kereste A TÉMÁT. Utolsó opuszát számomra az teszi igazán különlegessé, hogy nemcsak megtalálta, hanem egészen csodálatos ötvözetben tudta tálalni. A világcsavargó életművész zseni, E.T.A. Hoffmann bizarr történeteiből fűzött fel egy estére valót, melyeket laza szállal, de biztos kézzel kötött össze Jules Barbie és Michel Carré színműve nyomán.

Offenbach pedig egész életében a habkönnyű kuplékból és valcerekből élt, ezek bűvöletében viszont megtanulta, hogy akár a valódi dráma kifejezői is lehetnek. Ahogy Rossini kitalálta a róla elnevezett crescendo-t, ő a szekvenciát használta fő hatáselemül, egy bizonyos zenei frázis egyre emelkedő, s folyamatosan gyorsuló ismétlésével kergeti a szenvedélyt az egekbe. De mindez nem olcsó hatáskeltés, mert minden taktus a dráma szolgálatában áll. Igen, kuplék és valcerek alkotják a tragédiát Offenbachnál. Nem is akármilyen mélységben.

Az élet és halál oly szervesen (többnyire riasztóan, de néha szellemesen) egybetartozó viszonyát kevés zeneműnek sikerült ennyire alaposan feldolgoznia. A derű, a fájdalom, a szerelem, az elmúlás, a boldogság és a sötét erők megmagyarázhatatlan egysége teszi e remekművet oly csodássá és felfoghatatlanná.

Az 1880-as ősbemutató óta sokezer feldolgozás – meglehetős szabadsággal és szabadossággal, hiszen befejezetlen műről van szó – keresi az opera titkát, s ha valamit mindig találnak is, megfejteni sosem lehet. Ettől megismételhetetlen a Hoffmann, mert nincs két egyforma előadás, mindegyikben felcsillan a remény, hogy most megnyílik, persze a végén rendre kiderül, hogy megint csak nem sikerült. De a remény tovább él, a néző sosem kel fel csalódottan, inkább megerősödik a hitben, hogy közel jár, hogy majd legközelebb. Szegedi barátaim mesélik, hogy a legutóbbi felújításon felbukkant egy hóbortos Hoffmann-rajongó francia vagy német, aki a dél-alföldi opera-fellegvárban már a nyolcvanadik felújításán esett túl. Nagyon meg tudom érteni szenvedélyét, a Hoffmann meséi olyan darab, amire akár egy életet is rá lehet áldozni. De nemcsak lehet, de érdemes is.

A Warner frissen megjelent DVD-je a manapság oly divatos koprodukció révén jött létre: Barcelona, Lyon és San Francisco fogott össze, hogy sikerre vigyék Offenbach remekét. A darab némileg eltér az idehaza játszottaktól, van, ami új benne (pl. a Múzsa két áriája), van ami hiányzik (pl. a Gyűrűária). És jóval több a filozófia is, de ez nem idegen a Hoffmanntól. A rendezésre Laurent Pelly választódott ki. És Pelly is tudott hozzátenni a történethez, nem is keveset.

A rendező a filmes világból jöhetett, századmásodpercre kidolgozott effektek, szokatlan és meghökkentő világítási megoldások, gyakori látványelemek sorjáznak egymásután lenyűgöző fegyelmezettséggel. Pelly ugyanis egy pillanatra sem hagyja ellazulni a nézőt. Ajtók nyílnak és záródnak, falak emelkednek és süllyednek, fények és árnyékok kusza, de szabályozott összjátéka, mint valami pokoli és megállíthatatlan drámai folyamat részeként alkotják az operát s egyben magát az életet. De van Pellyben valamicske még a cirkusz világából is. Mint egy botcsinálta bűvész, aki nem bírja ki, hogy ne mutassa meg csodás trükkjeinek a megoldását, rendezőnk időről időre felfedi kártyáit, ezzel rángatva vissza minket a földre: figyelj csak, hiszen ez csak színház, szemfényvesztés, nem más, ne vedd annyira komolyan az egészet!

Nagy előnye Pellynek, s szerencse nekünk, hogy nem elégszik meg a gépezet tökéletes működésével, nem kizárólag a látványelemekkel operál. Tudja, hogy a Hoffmann nemcsak elképesztő motorikusságával hat (mert ez is az egyik hajtóerő, lássuk be), a jelentős Hoffmann-produkciók állandó része a személyiségek küzdelme. Úgy tűnik, rendezőnk belátta a korlátok szabta határokat és rendezését ahhoz igazította, hogy melyik főszereplőjéből mit tud kihozni. De az is lehet, hogy ez a különös darab, amelyik – mint láttuk eddig is oly sokszor – minden este más arcát mutatja, megint önálló életre kélt.

2013 februárjában a katalán fővárosban az elmúlás került középpontba. De ezt nem tudjuk, nem is lehet függetleníteni Natalie Dessay Antonia-alakításától, különösen akkor, ha már az imént a személyiség szó leíródott. Fura kettősség: nem tudjuk levenni a szemünket Antoniáról, ugyanakkor a hangi megvalósítás helyenként kívánnivalókat hagy maga után. Más szavakkal is megközelíteném e paradoxont: Natalie Dessay nem énekli a szerepet, hanem megéli, alakítása az operaszínpad csúcsait veri, a műfaj egyik legnagyobb színésznője, még akkor is, ha Antonia szólama egyszerűen nem való neki. A karcsú, szubrettes hang felfeslik a roppant teher alatt és az énekesnő (aki megéli hősnőjét) szinte a valóságban is belehal a feladatba. Hátborzongató az egész, mert persze mazochista módon keresztülgyötri magát a szólamon, egyetlen taktusnyi lazítást nem engedve saját magának. Szem nem is marad szárazon, ahogy Dessay egyszerűen átlép saját korlátain. Nagyon is valóságos küzdelme olyannyira élővé válik, hogy egy pillanatra sem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól.

Amikor, szinte az utolsó pillanatok előtt aléltan hanyatlik apja, Crespel (Carlos Chausson megrendítő alakítását sem lehet szó nélkül hagyni) karjaiba, a barcelonai publikum olyan őrjöngésben tör ki, hogy nem könnyű, szinte lehetetlen folytatni. Ha létezik igazán megrázó operai halál, akkor az Natalie Dessayé – bár biztos kapok ezért a félmondatért: – ez akár felmentést is adhat a tökéletes zenei megfelelés alól.

Mindjárt utána a másik valóságos nőt kell említenünk, Miklóst. Ebben a verzióban az előadás úgy kezdődik, hogy elénk áll egy bombázóan csinos nő, egy szál áttetsző, átsejlő kombinében. A Múzsa ő, aki szemünk láttára „bújik bele” Miklós jelmezébe (kétségkívül trükkös megoldással), s majd az utolsó képben vissza az egész. Miklósként pedig jogosan játszhatja Hoffmann lelkiismeretét, s a védőangyal szerepét. Michèle Losier nemcsak elképesztően csinos nőnek, hanem éppoly hatásos férfinak, azaz Miklós szerepében, és ráadásul hangban is egyszerűen tökéletes.

A két hölgy után mindjárt egy urat kell dicsérően kiemelni, de nem a címszereplőt és nem a négyes baritonhőst, hanem a négyes karaktertenor-szerep alakítóját, Francisco Vast. A magyaros hangzású névvel dicsekvő fiatalember jó kiállású, délceg megjelenésű, ilyen alkattal az ember inkább hősszerelmesnek gondolná. De az énekes, úgy tűnik, pontosan tudja a helyét a világban: a Liceu társulati tagjaként a comprimario-szerepkör gazdája, aki széles, Monostatostól Spolettáig terjedő repertoárral dicsekedhet. Ferenc dalát bámulatra méltó ökonómiával, játék és hang csodálatos és felettébb elgondolkodtató egységében adta elő.

A címszerepet Michael Spyres hangban csalódást keltően, sápadtan és fénytelenül elvékonyodó, ugyan biztos magasságokkal hozza. Mindössze korrekt, ahogy pestiesen mondanánk, de színészi játéka lenyűgöző, a züllött alkoholista értelmiségi lét létező összes szimptómáját sikerrel vonultatja föl. Hasonlóan szürkének hat Laurent Naouri a négyes baritonszerepben. Alakítása teljes mértékben nélkülözi a démoniságot, de – a reakciókból ítélve – az ottani közönség így is kedvelte. Nekem nagyon színtelennek és mesterkéltnek hatott, lehet, hogy a hiba bennem van.

Olympiát Kathleen Kim a szerephez illő gépiességgel és szenvtelenséggel, minden különösebb plusz virtuozitás nélkül alakította, s vélhetően a kellően kiélt és züllött hatású megjelenése okán választódott ki Giulietta szerepére Tatiana Pavlovskaya. Ők nem tettek különösebben sokat hozzá a szerepükhöz – igaz, el sem vettek belőle. Mint ahogy a dirigens, Stéphane Denève jóvoltából sem gazdagodtunk sokat. Szolid, mértéktartó, kicsit halvérű előadás született volna, ha csak rajta áll.

A végén persze most is, már máskor, ott maradunk magunkban, mint Hoffmann, aki miután elvesztette szerelmeit, egyedül az emlékek tartják a hitet benne. Megpróbáljuk leszűrni az előadás különös filozófiáját, talán megint egy lépéssel közelebb jutottunk a megfejtéshez.

Vagy mégsem…






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.