Bejelentkezés Regisztráció

Közvetítések

Ruszalkák I. – MET-operaközvetítés a Müpában

2014-02-14 22:33:58 - zéta -

Ruszalka, MET-operaközvetítés 2014. február 8.
Dvořák: Ruszalka

Ruszalka: Renée Fleming
Idegen hercegnő: Emily Magee
Boszorkány: Dolora Zajick
Herceg: Piotr Beczała
Vízi ember: John Relyea

a Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
vez.: Yannick Nézet-Séguin

Ez a tél vége, tavasz eleje a Ruszalka jegyében fog zajlani, már látom előre. Nincs is nagyon ellenemre elmerülni a cseh mester varázslatos tündérvilágában. Bár sok mindenre rátaláltam, még tovább kutatom a Ruszalka titkát: miért nyűgöz le, mivel bűvöl el? Persze, nem kell mindent érteni, de talán két hónap múlva okosabb leszek.

Antonin Dvořák 1901-es operabemutatóját diszkréten öleli körbe az 1900-as Puccini-opusz, a Tosca és Debussy csodája 1902-ből, a Pelléas és Melisande. És bármennyire három külön világ a három mű, valahogy csak nem akar kimenni a fejemből az az eretneknek tűnő gondolat, hogy a Ruszalkában sok minden benne van a Tosca kegyetlenségéből, durvaságából és szenvedélyéből, de még több a Pelléas és Melisande gyöngédségéből és titokzatosságából. Találunk még benne nem is oly keveset Wagnerből, sőt még Lisztből is egy csipetnyit, de a cseh komponista mindezt valami nagyon sajátságos egyéni, mondhatni dvořáki muzsikává tudta összegyúrni.

A darab igazi mondanivalói minden mese és tündérvilág ellenére nagyon emberiek: vágyak, szerelmek, féltékenységek, csalódások, kudarcok mentén mozognak. És sok minden szól a Ruszalkában a viszonyokról, még akkor is, ha ezen a MET-es vetítésen pont ez a háttérben maradt.

Otto Schenk klasszikus rendezése inkább csak a meséről és a tündérvilágról szólt. Talán nem is emlékszem még egy ilyen előadásra, ami ennyire képeskönyvszerű lett volna, mint ez a mostani Ruszalka. Otto Schenk ezt az előadást 1993-ban rendezte New Yorkban, azóta immár az ötödik sorozatban veszik elő, ez a szombati volt a 25. előadás. De ha nagyon pontosan akarunk lenni, ugyanezt a produkciót legalább egyszer már megrendezte. Méghozzá 1987-ben, itt a szomszédban, a bécsi Staatsoperben, ott is Günther Schneider-Siemssen valódi tündérkertként funkcionáló díszletei és Sylvia Strahammer csodás finomságú jelmezei segítették.

Olyannyira segítették, hogy szinte meg is rendezték a darabot Schenk helyett, vagy ha diszkrétebben akarunk fogalmazni, akkor mondhatjuk úgy, hogy olyan vágányra terelték az előadást, amelyről nem volt lehetőség letérni. Így, ha lelkünkben marad is némi hiányérzetünk a hősök egymás közti viszonyrendszeréről, szemünket nagyban kárpótolja a pazar látványvilág, amely alaposan rá is tesz Dvořák impresszionista színekben amúgy is gazdag muzsikájára. Ennek a varázslatos tündérvilágnak az egyetlen hátulütője az volt, hogy jelentősen letompította a darabban nagyon is benne lévő fájdalmat és keménységet, helyette valami álomszerű ködöt teremtett, ami ugyan elringat, elgyönyörködtetett, de leginkább elfedett. Elfedte a mű nagyon emberi, nagyon valóságos, nagyon tanulságos mivoltát.

A Metropolitan előadása kimondottan Renée Fleming emblematikus Ruszalka-alakítására épül. Fleming 1997-ben vette át a címszerepet, azóta egyedüli gazdája a szerepnek. A napokban ötvenöt esztendős énekesnő hallhatóan már túl van a zeniten, hangszíne jelentősen sápadtabb, mélységei haloványabbak, magasságai vékonyabbak. Ugyanakkor tud valami ritka dolgot: sugárzik. Minden mozdulata a boldog-boldogtalan sellőlány legmélyéről érkezik, öröme és vágyai elsöprőek, fájdalma és bánata megrendítőek. Nem szeretem alakításra azt a kifejezést használni, hogy eggyé nőtt a szereppel, de Fleming és a Ruszalka esetében ezzel a ritka jelenséggel állunk szemben, most sokkal inkább, mint az énekesnő egyéb szerepeinél.

Piotr Beczałának nincs szerencséje velem, vagy nekem nincs Beczałával, nem tudom eldönteni. A Herceg szerepében ugyanolyan egysíkúnak éreztem, mint Alfredjét a Scala évadnyitóján, vagy más korábbi szerepeiben. A szerelmes szenvedély csak langyosan pislákol benne, a hercegi „tartás” csak a felszínen van meg, de a zárójelenet fájdalma is nagyon „műanyag”. Pedig a hanganyag meglenne, a természettől fogva szlávos hangadása ebben a szerepben kifejezetten előnyére válna, de mégsem mozdít meg bennem semmit. Az is lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.

Dolora Zajick már 1993-ban ott volt a MET-premieren, Ježibaba olykor félelmetes és rettegett, máskor barátságos és szerethető figuráját nagy biztonsággal, erős karakterizáló képességgel és sok-sok humorral jelenítette meg. Persze, tegyük hozzá, hogy ez egy olyan furcsa szerep, amely az évek haladtával csak mélyül, azaz – énekesnőknél ritka az ilyen – jót tesz neki az életkor. (Zajick a Trubadúrban debütált a MET-ben, még Marton Éva, Pavarotti és Milnes kitüntető társaságában, bizony nem tegnap.)

Emily Magee az Idegen hercegnő ellenszenves szerepéből némileg indokolatlanul heroinát csinált. A Richard Strauss-specialistaként számon tartott énekesnő, talán a kellő rendezői instrukció híján az alak erőszakos mivoltát erősítette föl, míg a személyiség összetettebb oldalai rejtettek maradtak. Az alkotók szerint az Idegen hercegnő rafinált módon elcsábítja a Herceget, de esetünkben egyszerűen csak lesüvítette a fejét. Egyik sem szimpatikusabb útvonal a másiknál, de talán az eredeti megoldás hihetőbb.

John Relyea szép lassan a Metropolitan megkerülhetetlen énekesévé válik, eddig akármelyik szerepben láttam/hallottam, mindig meggyőzött, akár Bellini (A puritánok), akár Mozart (Figaro házassága), akár Verdi (Macbeth) volt műsoron. A Vízi ember szerepében grandiózus megjelenésével (persze ennek ötven százaléka a jelmeztervező érdeme) és súlyos basszbaritonjával egyaránt lenyűgözött. Nagyon tudatosan használja képességeit a drámai megszólalás érdekében. És még alig múlt negyven, basszusoknál kamaszkor.

Az előadás zenei vezetése a fiatal Yannick Nézet-Séguin kezében volt. Ahogy a Carmen és Don Carlos után föltettem magamban a kérdést, a Ruszalka után sem tudom még mindig, hogy mi predesztinálja a világ talán legelső operaházában való vezénylésre? Formálása elnagyolt, tempói mérsékeltek, dinamikai árnyalatai szegényesek. Persze korrektül tudja a szakmát, de talán ebben az árokban ennél többet illene felmutatni. A legrémesebb/röhejesebb, amikor a kamerának pózolva vezényel, de szerencsére nem őt kellett egész este nézni.

Ruszalka - MET-operaközvetítés a Müpában






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.