Egy introvertált előadóművész a Zeneakadémián - Jevgenyij Koroljov és a Concerto Budapest
2014. január 19. - Zeneakadémia
Beethoven: Nagy Fúga B-dúr Op. 133
Mozart: c–moll zongoraverseny K. 491.
J.S. Bach: d-moll zongoraverseny BWV 1052
Beethoven: 4. szimfónia B-dúr Op.60
Első alkalommal volt szerencsém olyan koncerten megjelenni, ahol Koroljov játszott. 2008-ig hírét sem hallottam az orosz származású zongoristának. Azóta tudom, hogy még az előző évezredben megismerhette őt fővárosunk közönsége, 2008-ban viszont, már úgy mutatta be őt a hazai média, mint minden idők egyik legnagyobb Bach játékosát. Sokszor idézték Ligeti György mondását, miszerint ha csak egy előadóval vihetné magával Bach billentyűs zenéjét egy lakatlan szigetre, akkor egyértelműen Koroljov Kunst der Fuge, illetve Goldberg változatok felvételét választaná.
Ezen információ birtokában persze jobban örültem volna, ha első személyes találkozásom az előadóval egy szólóest keretében történik, ám mivel ez a zenekari hangverseny is gyönyörű programot kínált, hát igyekeztem a három előadás valamelyikére bejutni. Végül az utolsóra, a vasárnap esti hangversenyre sikerült, amit utólag nagyon nem bántam meg. Eredetileg úgy volt, hogy Bach d-moll zongoraversenyével kezdenek, majd csak utána jön a Mozart koncert, végül Beethoven op. 131-es cisz-moll vonósnégyesének zenekari átiratát hallgathattuk volna. A szerzők nem változtak, csak két mű és a sorrend. Kronologikus felépítés helyett, két másik Beethoven darab foglalta keretbe a zongoraversenyeket.
A Concerto Budapest vonósai Keller András vezényletével, az egy tételes, a cisz mollhoz hasonlóan kései Beethoven kvartett, a Nagy Fúga zenekari átiratával próbáltak minket Koroljovra hangolni. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez volt a legjobb szerkesztési ötlet. Az elmúlt 190 évben e darab hallgatása közben már többen kétségbe vonták, hogy szerzője tökéletes mentális állapotban komponálta azt. Hogy okkal, vagy ok nélkül erről fölösleges bárminemű vitát újra nyitni, hiszen a zenetörténet egyik legnagyobb szerzőjének, egyik legjobb korszakában keletkezett őrjöngése ez, vitathatatlanul remekmű, amivel Beethoven vagy 100 évvel megelőzte korát. Bizony ez ma sem könnyen emészthető a hallgatóságnak. Úgy jártunk, mintha egy finom vacsora hosszú menüsorának első fogásaként mindjárt töltött káposztát tálaltak volna fel. Így nem kiéhezve, hanem telítettség érzettel vártuk a Mozart zongoraversenyt, és persze a szólistát.
Aki eddig sosem járt Koroljov koncerten, de vannak ismeretei az orosz iskoláról, az valószínűleg egy robosztus alkatú zongoristát várt, igen kiterjedt aurával. Ha nem olvastam volna korábban néhány beszámolót a „pálcika ember” hangversenyeiről, akkor biztosan csodálkozóba esem a látványtól. A vékony, kissé félszeg, 50 és 70 közötti, de alapvetően megállapíthatatlan korú (életrajzából tudjuk, hogy 1949-ben született), udvariasan tartózkodó férfit, megjelenése alapján tippeltem volna inkább matematika professzornak, vagy festőművésznek, de előadóművésznek semmi esetre sem. Jóindulatú kíváncsisággal vártam játékát, miközben aggódtam, mint mindig, ha orosz zongorista játszik Mozartot. Kellerben bíztam, aki Mozartot – Rados Ferenc és Végh Sándor tanítványaként – igazán anyanyelvi fokon kell, hogy „beszélje”. De bizalmatlan Koroljovval szemben sem voltam. Egyrészt nem gondolom, hogy Salzburg-Bécs- Budapest iskolái képviselik kizárólagosan a hiteles Mozartot. Másrészt viszont - noha kétségtelen, hogy még a legnagyobb orosz előadók közül is nem egynek gondot okoz(ott) az, hogyan közelítsenek Mozart zenéjéhez – Koroljov Moszkvában Oborin személyében olyan tanárhoz került, aki David Ojsztrah kamarapartnereként igen jó kapcsolatot ápolhatott Mozarttal.
Jevgenyij Koroljov persze már maga is adott számos nagysikerű Mozart hangversenyt, pár éve Budapesten is játszott két zongoraversenyt ugyanezekkel a partnerekkel. Akkor a K.466-os d-mollt és a 467-es C-dúrt. Feltűnő, hogy miközben a szerző huszonegynéhány zongoraversenye közül csak kettőt írt mollban, az előadó ezt a kettőt játssza, egyetlen dúr hangnemű mellett. A választás is lehet árulkodó a művész lelkivilágáról, állapotáról.
Ezen az estén a c-moll versenymű első tétele – lehet, hogy a Nagy Fúga utáni nehéz átállás miatt – még igen távol volt a tökéletestől.
A részletek ugyan rendben voltak, a kiváló (fa)fúvósok a triókban (is) igazán megmutatták magukat, a vonósokkal és a rezekkel sem volt gond, mégis maradt nem kevés hiányérzetem. Koroljov viszont már ebben a tételben bezongorázta magát a lelkembe. Ilyen minden manírtól mentes játékot nagyon ritkán lehet látni és hallani. Miként billent, hogyan kamarázik az persze mind nagyon fontos, de engem elsősorban az nyűgözött le – a lassú tételben aztán különösen – hogy miközben végig együtt rezdül a zenekarral, olyankor is befelé zongorázik. Csak a szerzővel foglalkozik, nem akar ő senkinek sem tetszeni. Se a muzsikus társaknak, se a csinos hölgyeknek, se közönség többi részének. A második és a harmadik tétel előadása, már összhatásában is közelített a kiválóhoz, amit a felújított Nagyterem közönsége - még szünetre sem sietvén - hosszan tartó tapssal véleményezett.
A második részben J. S. Bach d-moll zongoraversenyével meghallhattuk, hogyan gondolkodik kedvenc zeneszerzőjének versenyművéről a muzsikus. (Bár a Bach előtti zenét – több nyilatkozata szerint - még jobban szereti.) Talán a legnépszerűbb versenyműve Bachnak, eredetileg hegedűre íródott, de billentyűs hangszeren sokkal többször játsszák. Egyes zenetudósok szerint a zenei anyag valójában nem is Bachtól származik. Mindegy, ötven éve szeretem a darabot, akárkinek is köszönhetjük, nekem ez nagyon Bach. Itt Koroljov kopogós zongorázása, a zenekar vonósainak feszült koncentrálása egy nagyon szép, matt előadást eredményezett. Részünkről ez dicséret, nem szeretjük a politúrozást, amit ez a Bach (vagy nem Bach) sláger, egyébként sem viselne. A közönség ki tudott harcolni egy ráadást, az egyik Goldberg variációval örvendeztetett meg minket Koroljov. Egy variáció alapján korántsem biztos, hogy pont az ő „Goldbergjét” vinném magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre, de hogy egy elmélyült, ugyanakkor hihetetlenül szabad előadóról van szó, az már három ütem után kiderült.
Az este záró számát Beethoven 4. szimfóniáját - Keller András vezényletével – játszotta el a zenekar, szerintem egész jó színvonalon. Azt elismerem, hogy fiatal zenekarának a teljesítménye nem egyenletes, de ezúttal igazán jól teljesítettek. Keller András megmutathatta karmesteri képességit, a szimfóniában ő volt a főszereplő. Őt is túlzás volna extrovertált személyiségnek titulálni, de a Beethoven szimfóniákat többnyire igazán felszabadultan vezényli.