Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Verdi 200

2013-10-10 10:53:59 - szerk -

Giuseppe Verdi Kevesen emelkedtek oly mélyről oly magasra, mint Giuseppe Verdi. De valószínűleg ezért is említette meg minden korabeli forrás, hogy haláláig megmaradt egyszerű gazdálkodó parasztnak, a szó legszebb értelmében. Sant’Agata-i birtokán személyesen ellenőrizte a gazdálkodást, tervszerűen irányította a földjén zajló munkálatokat a vetéstől a betakarításig. Feljegyezték róla, hogy a pazarlás és emberi butaság mindig éktelen dühre gerjesztette. Híres, elismert és gazdag komponistaként is megmaradt mindvégig józan gondolkodású, egyszerű embernek.

Valószínűleg ez lehet az oka páratlan fejlődésének is. Talán nem volt még egy zeneszerző, aki – igaz, hosszú idő adatott meg neki – ennyi változáson ment volna keresztül. Ha egymás mellé tesszük az Obertót, a Macbeth-et, az Aidát és a Falstaffot, akkor mintha négy különböző olasz komponista művét hallgatnánk. 28 operáját sorbarakva gyönyörűen végigkövethetjük műveinek és kompozíciós technikájának szép, szabályos „egyedfejlődését”. Kitaróan rakosgatta egymás mellé a téglákat. Nem ragadt le a bevált kliséknél, nem kápráztatta el bármily zajos siker, mindig újra és újra továbbment az előző művénél, ment a maga által megszabott úton. Igazi földművesként ügyelt arra, hogy a komponáláskor is mindig józanul takarítsa be a „terményt”, hogy a következő alkotásnál biztos alapról indulhasson. Nem részegítette meg a siker, mint oly sok kortársát.

Amit pedig kapott a Sorstól, azt mind visszaosztotta nekünk. Amikor az Itália-szerte dúló általános elszegényedés miatt tömeges volt az elvándorlás, egyik levelében szerény örömmel jegyezte me, hogy az ő falujából nem ment el senki. Nem tette hozzá a lényeget: azért, mert ő mindenkinek megélhetést tudott biztosítani. Nem képzelte magát Istennek, egyedül az elveihez volt hű és álhatatos. Nem hajhászta a gyors sikert, egy későbbi ítélőszéket tartott fontosnak, ahogy – immár idősen – fogalmazott egy levelében: „A történelem mondja meg majd később, melyik kor jó és melyik rossz.”

Majd ezt a levelet ars poeticának is beillő tanáccsal zárta: „Akár jól van ez így, akár rosszul, ezer gond között is maradj egészséges és kedved hosszú időn keresztül jó legyen.” [levél Silvio Arrivabene grófhoz 1884. jún.10-én]

- zéta -

Giuseppe Verdi Már felnőtt voltam, amikor egyszer csak ráébredtem az operára. Gyerekként hiába volt bérletem, az operaházi kakasülőn egy oszlop mögé szólt a jegyem, a zenéhez pedig éretlen voltam. Később is csak a bugyuta sztorikat, a haláluk után hosszan éneklő szopránokat, a modorosan ágáló tenorokat vettem észre. Már képzett fülű zenetanárnak számítottam, amikor még mindig nem érintett meg a műfaj, igaz, jobbára távol is tartottam magam tőle.

Aztán elég volt egyetlen egyszer találkozni egy teljes előadással. Végre egyszer nem fél szemmel, végre nem áttételesen, nem rádióból és nem részletekben. Egyetlen-egyszer kellett érdeklődő figyelemmel végigülni egy estét az Erkel színházban.

Igaz, valószínűleg pontosan abba az előadásba sikerült belefutnom, ami akkor és nekem a legjobb és legfontosabb lehetett.
Egy Rigoletto volt az, és minden unalomig ismert – szinte primitíven egyszerű – slágere rendkívüli módon hatott rám. Mert a helyükre kerülve azonnal értelmet kaptak.

Tingli-tangli tánczene az eleje? Az hát! Tökéletes zenei képe az udvari léhaságnak – de a felszín alatt már ekkor forr a dráma. Gilda áriája együgyű, iskolás szekvencia? Persze, hogy az, de hát milyen legyen egy elzárva nevelkedett leány fejében és szívében az első nagy kettős előtt...

A legfontosabb felismerésem az volt, amikor rájöttem, hogy itt mennyire fontosak a recitatívók, a zenei átkötések, a harmonizálás, az egész kötőszövet. Legyen akármilyen kurta-furcsa a librettó önmagában, egyetlen kulcsszó és egyetlen harmóniafordulat, a dráma azonnal működni és hatni kezd.

Nem egy zenés körítéssel kiszínezett történetet mesél. Nem jelmezes-táncos látványosságot ad elő és nem közönségesen szórakoztat. Egyetlen rövid perc alatt képes láttatni a „helyzetet”, a résztvevők lelki-állapotától kezdve, a közöttük lévő kapcsolatokon keresztül a várt, remélt vagy félt jövőig.

És ez az amiben máig Verdit érzem a legnagyobbnak, talán ez hatásának legfontosabb titka: a legkevesebb szóval a legtöbbet mondani.

- dni -

Giuseppe Verdi Ugyanazokkal a csaholó kutyákkal küzdött, mint a mi Erkelünk, s ugyanazokat a marásokat szenvedte el. Évtizedes harcot vívott a Habsburg elnyomók pribékjeivel, akiknek cenzúrája harapósabb volt bárkiénél, ollójuk kíméletlen a legtisztább remekművekkel is. A zenetörténeti kézikönyvek szerint Giuseppe Verdi új alapokra helyezte az operaéneklés és -játszás mikéntjét, és egyáltalán: friss földbe ültette át az olasz zenés színház kultúráját. De ez a föld „pártos honfivérrel” ázott, mert a zeneszerző neve összefonódott a szabadságáért küzdő, egységéért háborúba rohanó Itália legjobbjainak hősi küzdelmeivel. Az ifjú Verdi sikerei nem csupán művészi sikerek, de politikai fellángolások, szabadsághős-tettek: a közönség érti a Nabucco, A legnanói csata, A lombárdok hazafias mondanivalóját és felismeri Verdiben saját céljainak ékesszóló előharcosát. Nemzetegyesítő művészként látják, mert kiáll az olasz trikolór, a garibaldista szabadságharcosok küzdelmei mellett és nyíltan állást foglal az osztrák abszolutizmus harapófogója ellen. Az Ernani egyik szereplőjének nevét Carlóról Pióra változtatja, utalva ezzel a IX. Pius pápa politikai foglyoknak nyújtott amnesztiájára, majd megéli, hogy a cenzorok összeszaladjanak a Rigoletto körül és elhallgattatással fenyegessék, Azután összeszorított fogakkal tűri, hogy ugyanazok a hóhérok csaknem ellehetetlenítik Az álarcosbál megjelenését és bemutatását. Olcsó kompromisszumokra kényszerítik, de ez csak erősíti a szabadság eszményébe vetett hitét. Mert 1948 márciusának közepén Pest után Milanóban is felrobban a puskaporos hordó, de a forradalmi hév nem tarthat sokáig. Verdi „Harsan a trombita” címmel még himnuszt is ír a felkelőknek, melyet úgy emlegetnek: az olasz Marseillaise. Sőt, mikor a Habsburg restauráció pillérei ismét recsegni kezdenek, az ’50-es évek végén Az álarcosbálért kapott tiszteletdíjból maga vásárol puskákat és saját költségén fegyverzi fel szülőfaluját, Bussetót. Azután gyűjtést szervez a háborús özvegyek és árvák, a sebesült veteránok megsegítésére, kórházat és menhelyet alapít és tart fenn, utat, hidat, csatornát építtet és képviselőnek jelölteti magát a torinói parlamentbe. Verdi, az olasz „Hídember”, a ma embere számára is a par excellence politikus művész példáját kínálja egy olyan nemes eszmékkel díszes korból, amikor a közszabadságért, a jogegyenlőségért harcolni még tiszta honfiúi kötelesség, s nem – mint manapság – megmosolygott, bárgyú tett volt. Ezt üzeni a kétszáz éve született zeneszerző a jelenkor burjánzó elvtelenségének, a nemzeti mezbe bújtatott himpellérek országlásának és velük szembeni gyáva és cinkos megalkuvásának.

Balázs Miklós






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.