vissza a cimoldalra
2018-11-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61316)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4097)
Milyen zenét hallgatsz most? (25002)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11292)
A csapos közbeszól (95)

Balett-, és Táncművészet (5575)
Élő közvetítések (7511)
Opernglas, avagy operai távcső... (20163)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2993)
Kimernya? (2837)
Nagy koncertek emlékezete (35)
A nap képe (2107)
Lisztről emelkedetten (932)
Pantheon (2280)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1529)
Franz Schmidt (3222)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1155)
Miller Lajos (87)
Palcsó Sándor (229)
musical (180)
Gioacchino Rossini (1021)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Barmok (Janáček Jenůfája Malmőből)
Balázs Miklós, 2013-09-10 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Janáček Jenůfája Malmőből A magyar zenés dráma történetének talán legfájóbb hiánya, hogy nincs igazi realistája. Egy olyan operaszerző, aki korszerű hidat vonna az István király ómódi történelmi tablója és a Kékszakállú herceg vára iskolásan szimbolista misztériumjátékának országnyi nagy távolsága közé. Szeretett Erkel Ferencünk a XIX. században még egy olyan nemzedékhez tartozott, amely a végsőkig idealizált nemzeti hőseposzokban látta a daljáték legmagasabb rendű megnyilvánulását, ahol a „paraszt” éthoszát a vén Tiborc szikár alakja testesítette meg. Az „internacionalista” Sába királynője pedig csupán vigaszdíj, vagy szépségtapasz a komor magyar szíveknek, ha ugyan nem utáljuk azért, mert szerzője másik istenhez imádkozott. A derék cseheknek azonban megadatott, hogy Leoš Janáček személyében olyan csalhatatlan drámai affinitással bíró zeneszerzőjük legyen a századforduló után, aki merészen, határozottan tovább lépdel a Muszorgszkij vagy a veristák által megkezdett, de ki nem taposott úton. Egy olyan ösvényen, mely a legelvetemültebb emberi megnyilvánulások között kanyarog.

A magyar irodalom erős, vaskos modernizmusa a szókimondó Adyval és az éles szemű Móricz Zsigmonddal persze sok mindenért kárpótol, de ezért azt nem feledteti, hogy a múlt század első felének legjelesebb magyar muzsikusai valósággal irtóztak az operaszínpadtól. Lényegében Bartók is, Kodály is folytathatatlannak ítélte a posztromantikus tradíciót, de a realizmus, a naturalizmus esztétikája, a valóságábrázolásnak ez a kérlelhetetlenül őszinte, politikai tabukat döntögető módja ugyancsak túlhaladottnak tetszett a szemükben, akár a nemzeti sorstragédiák felismerhetetlenségig eltorzított, melldöngető, sírva-vígadó kifejezéskészlete. Dohnányi meg, lévén nagyjából egy Siegfried Wagner drámai érzékével és zenei tehetségével rendelkezett, alig tudott beleszólni a nagyok dolgába.

Bármennyire fájó, tény: a magyar operairodalom csak a ’60-as évek első felére jutott el oda (vagy egy lépéssel tovább), ahol Janáček darabjai révén a cseh zenés színház már a század elején elérkezett: 1962-ben mutatja be a budapesti Operaház Petrovics C’est la guerre-jét, majd ’64 őszén Szokolay Vérnászát. Mindeközben régen „elzúgtak a forradalmak”, háborúk, vörös és fehér terror, meg minden, ami vele jár, a magyarok mégis úgy csüngtek a Vérnászon, mint érett körte az ágán. Móricz, aki az 1910-es évektől a leghívebben, s egyben legmeggyőzőbb művészi eszköztár birtokában tudta ábrázolni a lecsúszó, a fejlett civilizációtól elszigetelődő vidéket, régen a holtak között volt már. Kodály Háryja vagy Székelyfonója pedig olyan korszerűtlen, „ingyombingyom” népiség-felfogást képviseltek, hogy bárgyú meseoperákként vagy egyszerű népdalfeldolgozás-fűzérekként billegnek a kánon peremén.

Ezért van az, hogy a Jenůfára ma úgy tekintünk, mint valami totemállatra. Mert ez az opera olyan mélyre ereszkedik a társadalom legsötétebb, mégis legelevenebb mélységeiben, amelybe a kényes „Musiktheater” berkeiben előtte nem volt szokásos ereszkedni. De mi tudjuk, merre vezet ez az út, mert Móriczot, Illyést, Tamási Áront olvasva magunk is bejártuk, sőt, megéltük. Tudtuk, milyen a „Tardi helyzet” meg a „Cifra nyomorúság”, a hárommillió koldus országa. Csak nem énekeltük meg. A létezés margójára szorított, lelkileg megnyomorított magyar parasztság, a jobbágyi lét ábrázolása megmaradt a szikkadt, dallamtalan betűhalmazok és papírfűzött kis kötetetek, meg az agyonhallgatott szociográfiák homályában. Csiky Gergely pántlikás népszínműveit, ezt az buta, közhelyes, giccsen nevelt zsánert rég a múltnak adtuk ugyan, de restelltük, amit a helyébe tettünk. Volt miért. Nekünk is megvolt a magunk mostoha Buryjánéja, Szennyesnének hívták. A csehek nem szégyellték idejekorán operaszínpadra vezényelni ugyanazokat az animálissá lefokozott, a vegetatív ösztönélet szintjére térdepeltetett alakokat, amiről mi is tudtuk, hogy ott les a határszéli falvainkban, az elzárt tanyák mélyén, a nagyvárosok piszkos szegletén. „Az Isten háta mögött”, ahol a „puszták népe” húzza meg magát.

Magam azért is szeretem leginkább a Jenůfát, mert nehéz elrontani. Ha úgy tetszik, rendezői szempontból hálátlan opera, másfelől – ha a féltehetségű rendezőket is beengedem –, nagyon is hálás, mert nem lehet mellényúlni vele. Még a közmondásosan antitalentum Vidnyánszky is megbirkózott a darabbal annak idején, s nem tudott nagy kárt tenni benne. Szép sikerre vitte. (Mondom: ha akart, se tudott volna.) Kis ház, rozsdált malom, vagy viskó a színpadtér közepén, pár szakadt vagy ósdi ruházatú mellékszereplő és kórista – nincs ezen mit nem érteni, nincs ezen mit absztrahálni, túlgondolni, beleérezni. Persze be lehet rendezni a darabot egy ’80-as évekbeli brnói lakótelepre, de ettől semmi sem változik. S biztos akad egyszer olyan együgyű koponya, aki a záró képben pufók puttó-angyalként visszahozza a halott csecsemőt, amint áldását hinti a bicskázás és a „ha ló nincs, jó a szamár is” attitűdjében fogant dicstelen frigyre. De a lényeget nem lehet kilúgozni ebből a darabból: az elembertelenedett ember küzdelmét, akit a reménytelen szegénység és a bigott társadalmi korlátok az emberi lét legszélére löktek, s aki onnan próbál a megmaradt büszkeségébe fogódzva visszakapaszkodni az elfogadott közösségi létbe. Ahol a legkisebb sérelemre előkerül a kiskés a dévaj legény zsebéből, s egy újszülöttet vízbe fojtani kisebb bűn, mint leányanyaként tengődni. (Hol van még a „lánynak szülni dicsőség…” ocsmány, gyomorforgató szlogenje?) Ahol a kiszolgáltatottság és a nélkülözés szülte tehetetlen düh egy perc alatt fordul át vérfagyasztó aljasságba, s ahol csak idő és alkalom kérdése, és az ostoba dac visszafordíthatatlan tragédiába torkollik.

Amennyire nehéz a Jenůfát elrontani, legalább ennyire komplikált jól előadni. Mindenekelőtt a zenéje véget; felkészült zenekar és komoly énektudással rendelkező művészek kellenek hozzá. Malmőben – ahol láthatóan akkor is virágzik a zenei élet, ha épp nincs Eurovíziós Dalverseny –, 2011-ben gyakorlatilag minden adott volt egy kompakt produkcióhoz: egy kreatív, fiatal és ambiciózus brit rendezőnő, Orpha Phelan, egy szép reményekkel kecsegtető, ugyancsak ifjú cseh dirigens, Marko Ivanović, valamint stabil énektudással rendelkező társulat együttműködésével. Egyszóval: egy igazi jó csapat verbuválódott össze. A zenekar gyengéi – a vékony, olykor erőtlen vonóskar és a bátortalan rezek –, többnyire jól hallhatóak ugyan, de kétség sem fér hozzá, tisztességesen bepróbált, kiforrott előadással van dolgunk. Ivanović üzembiztosan irányít, nem sietteti, nem forszírozza, ehelyett szabatosan kiemeli a drámai csúcspontokat. Janáček szereplői persze realisztikusabbak, mint Smetana önfeledten polkázó díszparasztjai, de így sem okvetlenül kell a Jenůfa szólamait mészárszékre hajtott vágóállatok bőgését imitáló Wagner-énekesekre bízni.

A címszerepet vállaló Erika Sunnegårdh például csak annyira predesztinálják a vokális kvalitásai, ami még éppen megfér a szólam keretei között. Alkatilag tökéletesen adekvát a szerepre, vizuálisan és színészileg is makulátlan illúziót kelt, hangilag azonban el kell mennie egészen az adottságai korlátaiig. Megteszi. A második felvonás nagymonológjában ki is rajzolódnak ezek a torlaszok: a hangszín nem szép, a mélyek sokszor halványak, a váltóhangok problémásak, a magasságok fénytelenek, fáradtak, ám amit színészileg hozzá tud tenni a vokális produkcióhoz, az messzemenően kompenzálja a matéria deficitjeit. Például olyan ártatlan-nagy szemekkel tud nézni, amit csak a ma született borjú tudhat. A két tenorista közül – Joachim Bäckström (Števa), Daniel Frank (Laca) – előbbi rendelkezik szebb hanggal és jobb, biztosabb énektudással, utóbbi inkább csak tulokszerűen kifejező, karakteres színpadi jelenlétével és egy jól eltalált „az egész világ csókolja meg a seggemet” arckifejezéssel marad emlékezetes. A rutinos Gitta-Maria Sjöberg mint Sekrestyésné az előadás leghitelesebb szerepformálásával ajándékoz meg minket, hangilag ugyan csak a tisztes középszerhez sorolnánk, azonban egy perc leforgása alatt képes mindenre elszánt, zord mostohaanyává átlényegülni. A visszafogottan szofisztikált színrevitel nagy kockázatokat nem vállal, a színpadképek többnyire nem késztetnek a darab újragondolására; a zárásként bemutatott panel-tömbházsor váza és tervei csak egy közepesen invenciózus ötletelés szükségtelen végterméke lehet – az üzenetet értjük, de sok vizet nem zavar. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy e darab egy az európai középmezőnyt kevéssel meghaladó kiállításban is milyen elementáris erővel képes hatni, s a Jenůfát egy felkavaró, megkerülhetetlen, megismételhetetlen remekműként tudja bemutatni.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

"Orgonahangverseny"

18:00 : Budapest
Corvin Művelődési Ház - Erzsébetligeti Színház

Adventre hangolva
Ünnepi koncert a Honvéd Férfikarral

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Megyesi Zoltán (tenor), Viviane Hagner, Alexander Janiczek (hegedű), Rafael Rosenfeld (cselló), Pivon Gabriella (fuvola), Heinz Holliger (oboa), Reto Bieri, Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott), Szőke Zoltán (kürt), Simon Izabella, Várjon Dénes (zongora)
A Zeneakadémia Vonószenekara
Vezényel: Heinz Holliger
kamara.hu – a Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja
Üveggyöngyjáték
LIGETI: Hat bagatell
BEETHOVEN: B-dúr klarinéttrió, op. 11
HAYDN: 25. (G-dúr) zongoratrió, Hob. XV:25
HEINZ HOLLIGER: Rechant
BARTÓK: Divertimento, BB 118

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Vigh Andrea (hárfa), Klukon Edit, Ránki Dezső (zongora), Drahos Béla (fuvola), Szatmári Zsolt (klarinét)
Accord Quartet
Debussy-est a szerző halálának 100. évfordulójára
DEBUSSY: Egy faun délutánja
DEBUSSY: Szonáta fuvolára, brácsára és hárfára
DEBUSSY: Két tánc
DEBUSSY: Fehéren és feketén
DEBUSSY: Lindaraja
DEBUSSY: Hat antik felirat
DEBUSSY: Kis szvit

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt
Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
koncertmester: Simon Standage
Vezényel: Vashegyi György
MOZART: C-dúr („Jupiter”) szimfónia K. 551
MOZART: c-moll mise, K. 427
19:00 : Pécs
Kodály Központ

Giovanni Guzzo (hegedű)
Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Howard Williams
BERNSTEIN: Candide − nyitány
BERNSTEIN: Szerenád – Platón: A lakoma című műve nyomán
ELGAR: II. szimfónia
A mai nap
született:
1942 • Daniel Barenboim, karmester, zongorista
elhunyt:
1787 • Christoph Willibald Gluck, zeneszerző (sz. 1714)
1963 • Reiner Frigyes, karmester (sz. 1888)