vissza a cimoldalra
2018-05-26
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60802)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3983)
Társművészetek (1254)
Momus társalgó (6334)
Milyen zenét hallgatsz most? (24996)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11275)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (9289)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2529)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (713)
Élő közvetítések (7196)
Opera, operett, dalciklus, librettók, szövegkönyvek, versek (580)
A nap képe (2056)
Momus-játék (5490)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2732)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (844)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1407)
Franz Schmidt (3127)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4274)
Simándy József - az örök tenor (536)
Kolonits Klára (1066)
Jonas Kaufmann (2255)
Operett, mint színpadi műfaj (3604)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Barmok (Janáček Jenůfája Malmőből)
Balázs Miklós, 2013-09-10 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Janáček Jenůfája Malmőből A magyar zenés dráma történetének talán legfájóbb hiánya, hogy nincs igazi realistája. Egy olyan operaszerző, aki korszerű hidat vonna az István király ómódi történelmi tablója és a Kékszakállú herceg vára iskolásan szimbolista misztériumjátékának országnyi nagy távolsága közé. Szeretett Erkel Ferencünk a XIX. században még egy olyan nemzedékhez tartozott, amely a végsőkig idealizált nemzeti hőseposzokban látta a daljáték legmagasabb rendű megnyilvánulását, ahol a „paraszt” éthoszát a vén Tiborc szikár alakja testesítette meg. Az „internacionalista” Sába királynője pedig csupán vigaszdíj, vagy szépségtapasz a komor magyar szíveknek, ha ugyan nem utáljuk azért, mert szerzője másik istenhez imádkozott. A derék cseheknek azonban megadatott, hogy Leoš Janáček személyében olyan csalhatatlan drámai affinitással bíró zeneszerzőjük legyen a századforduló után, aki merészen, határozottan tovább lépdel a Muszorgszkij vagy a veristák által megkezdett, de ki nem taposott úton. Egy olyan ösvényen, mely a legelvetemültebb emberi megnyilvánulások között kanyarog.

A magyar irodalom erős, vaskos modernizmusa a szókimondó Adyval és az éles szemű Móricz Zsigmonddal persze sok mindenért kárpótol, de ezért azt nem feledteti, hogy a múlt század első felének legjelesebb magyar muzsikusai valósággal irtóztak az operaszínpadtól. Lényegében Bartók is, Kodály is folytathatatlannak ítélte a posztromantikus tradíciót, de a realizmus, a naturalizmus esztétikája, a valóságábrázolásnak ez a kérlelhetetlenül őszinte, politikai tabukat döntögető módja ugyancsak túlhaladottnak tetszett a szemükben, akár a nemzeti sorstragédiák felismerhetetlenségig eltorzított, melldöngető, sírva-vígadó kifejezéskészlete. Dohnányi meg, lévén nagyjából egy Siegfried Wagner drámai érzékével és zenei tehetségével rendelkezett, alig tudott beleszólni a nagyok dolgába.

Bármennyire fájó, tény: a magyar operairodalom csak a ’60-as évek első felére jutott el oda (vagy egy lépéssel tovább), ahol Janáček darabjai révén a cseh zenés színház már a század elején elérkezett: 1962-ben mutatja be a budapesti Operaház Petrovics C’est la guerre-jét, majd ’64 őszén Szokolay Vérnászát. Mindeközben régen „elzúgtak a forradalmak”, háborúk, vörös és fehér terror, meg minden, ami vele jár, a magyarok mégis úgy csüngtek a Vérnászon, mint érett körte az ágán. Móricz, aki az 1910-es évektől a leghívebben, s egyben legmeggyőzőbb művészi eszköztár birtokában tudta ábrázolni a lecsúszó, a fejlett civilizációtól elszigetelődő vidéket, régen a holtak között volt már. Kodály Háryja vagy Székelyfonója pedig olyan korszerűtlen, „ingyombingyom” népiség-felfogást képviseltek, hogy bárgyú meseoperákként vagy egyszerű népdalfeldolgozás-fűzérekként billegnek a kánon peremén.

Ezért van az, hogy a Jenůfára ma úgy tekintünk, mint valami totemállatra. Mert ez az opera olyan mélyre ereszkedik a társadalom legsötétebb, mégis legelevenebb mélységeiben, amelybe a kényes „Musiktheater” berkeiben előtte nem volt szokásos ereszkedni. De mi tudjuk, merre vezet ez az út, mert Móriczot, Illyést, Tamási Áront olvasva magunk is bejártuk, sőt, megéltük. Tudtuk, milyen a „Tardi helyzet” meg a „Cifra nyomorúság”, a hárommillió koldus országa. Csak nem énekeltük meg. A létezés margójára szorított, lelkileg megnyomorított magyar parasztság, a jobbágyi lét ábrázolása megmaradt a szikkadt, dallamtalan betűhalmazok és papírfűzött kis kötetetek, meg az agyonhallgatott szociográfiák homályában. Csiky Gergely pántlikás népszínműveit, ezt az buta, közhelyes, giccsen nevelt zsánert rég a múltnak adtuk ugyan, de restelltük, amit a helyébe tettünk. Volt miért. Nekünk is megvolt a magunk mostoha Buryjánéja, Szennyesnének hívták. A csehek nem szégyellték idejekorán operaszínpadra vezényelni ugyanazokat az animálissá lefokozott, a vegetatív ösztönélet szintjére térdepeltetett alakokat, amiről mi is tudtuk, hogy ott les a határszéli falvainkban, az elzárt tanyák mélyén, a nagyvárosok piszkos szegletén. „Az Isten háta mögött”, ahol a „puszták népe” húzza meg magát.

Magam azért is szeretem leginkább a Jenůfát, mert nehéz elrontani. Ha úgy tetszik, rendezői szempontból hálátlan opera, másfelől – ha a féltehetségű rendezőket is beengedem –, nagyon is hálás, mert nem lehet mellényúlni vele. Még a közmondásosan antitalentum Vidnyánszky is megbirkózott a darabbal annak idején, s nem tudott nagy kárt tenni benne. Szép sikerre vitte. (Mondom: ha akart, se tudott volna.) Kis ház, rozsdált malom, vagy viskó a színpadtér közepén, pár szakadt vagy ósdi ruházatú mellékszereplő és kórista – nincs ezen mit nem érteni, nincs ezen mit absztrahálni, túlgondolni, beleérezni. Persze be lehet rendezni a darabot egy ’80-as évekbeli brnói lakótelepre, de ettől semmi sem változik. S biztos akad egyszer olyan együgyű koponya, aki a záró képben pufók puttó-angyalként visszahozza a halott csecsemőt, amint áldását hinti a bicskázás és a „ha ló nincs, jó a szamár is” attitűdjében fogant dicstelen frigyre. De a lényeget nem lehet kilúgozni ebből a darabból: az elembertelenedett ember küzdelmét, akit a reménytelen szegénység és a bigott társadalmi korlátok az emberi lét legszélére löktek, s aki onnan próbál a megmaradt büszkeségébe fogódzva visszakapaszkodni az elfogadott közösségi létbe. Ahol a legkisebb sérelemre előkerül a kiskés a dévaj legény zsebéből, s egy újszülöttet vízbe fojtani kisebb bűn, mint leányanyaként tengődni. (Hol van még a „lánynak szülni dicsőség…” ocsmány, gyomorforgató szlogenje?) Ahol a kiszolgáltatottság és a nélkülözés szülte tehetetlen düh egy perc alatt fordul át vérfagyasztó aljasságba, s ahol csak idő és alkalom kérdése, és az ostoba dac visszafordíthatatlan tragédiába torkollik.

Amennyire nehéz a Jenůfát elrontani, legalább ennyire komplikált jól előadni. Mindenekelőtt a zenéje véget; felkészült zenekar és komoly énektudással rendelkező művészek kellenek hozzá. Malmőben – ahol láthatóan akkor is virágzik a zenei élet, ha épp nincs Eurovíziós Dalverseny –, 2011-ben gyakorlatilag minden adott volt egy kompakt produkcióhoz: egy kreatív, fiatal és ambiciózus brit rendezőnő, Orpha Phelan, egy szép reményekkel kecsegtető, ugyancsak ifjú cseh dirigens, Marko Ivanović, valamint stabil énektudással rendelkező társulat együttműködésével. Egyszóval: egy igazi jó csapat verbuválódott össze. A zenekar gyengéi – a vékony, olykor erőtlen vonóskar és a bátortalan rezek –, többnyire jól hallhatóak ugyan, de kétség sem fér hozzá, tisztességesen bepróbált, kiforrott előadással van dolgunk. Ivanović üzembiztosan irányít, nem sietteti, nem forszírozza, ehelyett szabatosan kiemeli a drámai csúcspontokat. Janáček szereplői persze realisztikusabbak, mint Smetana önfeledten polkázó díszparasztjai, de így sem okvetlenül kell a Jenůfa szólamait mészárszékre hajtott vágóállatok bőgését imitáló Wagner-énekesekre bízni.

A címszerepet vállaló Erika Sunnegårdh például csak annyira predesztinálják a vokális kvalitásai, ami még éppen megfér a szólam keretei között. Alkatilag tökéletesen adekvát a szerepre, vizuálisan és színészileg is makulátlan illúziót kelt, hangilag azonban el kell mennie egészen az adottságai korlátaiig. Megteszi. A második felvonás nagymonológjában ki is rajzolódnak ezek a torlaszok: a hangszín nem szép, a mélyek sokszor halványak, a váltóhangok problémásak, a magasságok fénytelenek, fáradtak, ám amit színészileg hozzá tud tenni a vokális produkcióhoz, az messzemenően kompenzálja a matéria deficitjeit. Például olyan ártatlan-nagy szemekkel tud nézni, amit csak a ma született borjú tudhat. A két tenorista közül – Joachim Bäckström (Števa), Daniel Frank (Laca) – előbbi rendelkezik szebb hanggal és jobb, biztosabb énektudással, utóbbi inkább csak tulokszerűen kifejező, karakteres színpadi jelenlétével és egy jól eltalált „az egész világ csókolja meg a seggemet” arckifejezéssel marad emlékezetes. A rutinos Gitta-Maria Sjöberg mint Sekrestyésné az előadás leghitelesebb szerepformálásával ajándékoz meg minket, hangilag ugyan csak a tisztes középszerhez sorolnánk, azonban egy perc leforgása alatt képes mindenre elszánt, zord mostohaanyává átlényegülni. A visszafogottan szofisztikált színrevitel nagy kockázatokat nem vállal, a színpadképek többnyire nem késztetnek a darab újragondolására; a zárásként bemutatott panel-tömbházsor váza és tervei csak egy közepesen invenciózus ötletelés szükségtelen végterméke lehet – az üzenetet értjük, de sok vizet nem zavar. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy e darab egy az európai középmezőnyt kevéssel meghaladó kiállításban is milyen elementáris erővel képes hatni, s a Jenůfát egy felkavaró, megkerülhetetlen, megismételhetetlen remekműként tudja bemutatni.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Mikolaj Warszynski (zongora)
LISZT: Zarándokévek, 2. év (Itália) – 2. Il Penseroso
LISZT: Három koncertetűd – 3. Un sospiro
LSIZT: Két koncertetűd – 2. Gnomenreigen
LISZT: Liebesträume (Három noktürn) – 3. Oh Lieb, so lang du lieben kannst
LISZT: 2. ballada
LISZT: Zarándokévek, 2. év (Itália) – 6. 123. Petrarca-szonett
LISZT: 10. magyar rapszódia
LISZT: 1. legenda – Assisi Szent Ferenc a madaraknak prédikál
LISZT: 12. magyar rapszódia

11:00 : Budapest
Olasz Kultúrintézet

MÁV Szimfonikus Zenekar
Közreműködik és vezényel: Baráti Kristóf
BEETHOVEN: Hegedűverseny
DVOŘÁK: VIII. szimfónia

17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Drahos Evelin (ének)
Harazdy Miklós (zongora)
J.S. BACH: Ich folge dir gleichfalls - ária a János passióból, BWV 245
HÄNDEL: Tornami a vagheggiar - részlet az Alcina című operából
PURCELL: Hark, the Ech'ing Air - részlet a Tündérkirálynő című operából
MOZART: Exultate, jubilate, K. 165 - Alleluja!
LISZT: In Liebeslust, S. 318
KODÁLY: Várj meg madaram, Op.14, No.3
PUCCINI: Quando m'en vo' soletta - részlet a Bohémélet című operából
DONIZETTI: Regnava nel silenzio - részlet a Lammermoori Lucia című operából

17:00 : Budapest
Olasz Kultúrintézet

MÁV Szimfonikus Zenekar művészei
BOISMORTIER: Szonáta Op. 40 No. 5
MENDELSSOHN: Oktett Op. 20
BOISMORTIER: Szonáta Op. 40 No. 6
MENDELSSOHN: C-dúr szimfónia No. 13

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

Kruppa Bálint tanítványai
"Házimuzsika a Zeneakadémián"

18:30 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Az Indiana University rézfúvós kvintettje és a Zeneakadémia diákjai
DUKAS: La Péri - Fanfár
ROLAND BARETT: Three Frames
ANTHONY PLOG: 2. Mozaik rézfúvós kvintettre
DUKE ELLINGTON: It Don’t Mean A Thing If It Ain’t Got That Swing (David Kosmyna átirata)
HIDAS: Signal

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Artemis Quartett:
Vineta Sareika, Anthea Kreston (hegedű), Gregor Sigl (brácsa), Eckart Runge (cselló)
MENDELSSOHN: 3. (D-dúr) vonósnégyes, Op.44/1
SOSZTAKOVICS: 5. (B-dúr) vonósnégyes, Op.92
SCHUMANN: A-dúr vonósnégyes, Op.41/3

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Kölcsey Kórus
Arte Semplice Kamarakórus
Vezényel: Duffek Ildikó
"Duffek Ildikó karvezetés DLA zárókoncertje"
WEELKES: The Nightingale, the Organ of Delight
WILBYE: Come Shepheard Swaynes
WEELKES: On the Plaines Fairie Traines
FARMER: Faire Phyllis I saw sitting all alone
BENNET: Weepe O Mine Eyes
MORLEY: April is in My Mistris Face
ORBÁN GYÖRGY: Come Away
JEAN BELMONT: The Passionate Shepherd to His Love
BRITTEN: Öt virágének, Op.47 – 4. The Evening Primrose
ARCADELT: Il bianco e dolce cigno
MONTEVERDI: Cor mio, mentre vi miro (a 4. madrigálkötetből)
CLAUSETTI: L’ombra dei boschi d’Aser
CLAUSETTI: Saltavan ninfe
KODÁLY: Négy olasz madrigál – 1. Chi vuol veder, 2. Fior scoloriti, 3. Chi d’amor sente
KOCSÁR MIKLÓS: Négy madrigál – 1. Alkonyi dal, 2. Elfojtódás
VAJDA JÁNOS: Álmok – 1. Álom pávákkal, 2. Szélnóta
PETROVICS: Hervadáskor
TÓTH PÉTER: Magyar madrigálok – 9. Elmehetsz már, 10. Magas hegyről foly le a víz, 12. Bordal (asszonycsúfoló)

19:00 : Budapest
Belvárosi Szent Mihály Templom

"Organ & Choir"
A mai nap
született:
1926 • Miles Davis, jazz-muzsikus († 1991)
1938 • Teresa Stratas, énekes
elhunyt:
1999 • Paul Sacher, karmester (sz. 1906)