vissza a cimoldalra
2019-11-16
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11449)
A csapos közbeszól (95)

Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (996)
Kimernya? (3282)
Élő közvetítések (8238)
Kedvenc magyar operaelőadók (1148)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3503)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1801)
Franz Schmidt (3454)
Erkel Színház (10352)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4457)
Simándy József - az örök tenor (633)
Pantheon (2445)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (2944)
Plácido Domingo (919)
Balett-, és Táncművészet (5939)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4607)
Mi újság a ZAK-on és a hazai koncerttermekben? (300)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Barmok (Janáček Jenůfája Malmőből)
Balázs Miklós, 2013-09-10 [ Filmek ]
nyomtatóbarát változat

Janáček Jenůfája Malmőből A magyar zenés dráma történetének talán legfájóbb hiánya, hogy nincs igazi realistája. Egy olyan operaszerző, aki korszerű hidat vonna az István király ómódi történelmi tablója és a Kékszakállú herceg vára iskolásan szimbolista misztériumjátékának országnyi nagy távolsága közé. Szeretett Erkel Ferencünk a XIX. században még egy olyan nemzedékhez tartozott, amely a végsőkig idealizált nemzeti hőseposzokban látta a daljáték legmagasabb rendű megnyilvánulását, ahol a „paraszt” éthoszát a vén Tiborc szikár alakja testesítette meg. Az „internacionalista” Sába királynője pedig csupán vigaszdíj, vagy szépségtapasz a komor magyar szíveknek, ha ugyan nem utáljuk azért, mert szerzője másik istenhez imádkozott. A derék cseheknek azonban megadatott, hogy Leoš Janáček személyében olyan csalhatatlan drámai affinitással bíró zeneszerzőjük legyen a századforduló után, aki merészen, határozottan tovább lépdel a Muszorgszkij vagy a veristák által megkezdett, de ki nem taposott úton. Egy olyan ösvényen, mely a legelvetemültebb emberi megnyilvánulások között kanyarog.

A magyar irodalom erős, vaskos modernizmusa a szókimondó Adyval és az éles szemű Móricz Zsigmonddal persze sok mindenért kárpótol, de ezért azt nem feledteti, hogy a múlt század első felének legjelesebb magyar muzsikusai valósággal irtóztak az operaszínpadtól. Lényegében Bartók is, Kodály is folytathatatlannak ítélte a posztromantikus tradíciót, de a realizmus, a naturalizmus esztétikája, a valóságábrázolásnak ez a kérlelhetetlenül őszinte, politikai tabukat döntögető módja ugyancsak túlhaladottnak tetszett a szemükben, akár a nemzeti sorstragédiák felismerhetetlenségig eltorzított, melldöngető, sírva-vígadó kifejezéskészlete. Dohnányi meg, lévén nagyjából egy Siegfried Wagner drámai érzékével és zenei tehetségével rendelkezett, alig tudott beleszólni a nagyok dolgába.

Bármennyire fájó, tény: a magyar operairodalom csak a ’60-as évek első felére jutott el oda (vagy egy lépéssel tovább), ahol Janáček darabjai révén a cseh zenés színház már a század elején elérkezett: 1962-ben mutatja be a budapesti Operaház Petrovics C’est la guerre-jét, majd ’64 őszén Szokolay Vérnászát. Mindeközben régen „elzúgtak a forradalmak”, háborúk, vörös és fehér terror, meg minden, ami vele jár, a magyarok mégis úgy csüngtek a Vérnászon, mint érett körte az ágán. Móricz, aki az 1910-es évektől a leghívebben, s egyben legmeggyőzőbb művészi eszköztár birtokában tudta ábrázolni a lecsúszó, a fejlett civilizációtól elszigetelődő vidéket, régen a holtak között volt már. Kodály Háryja vagy Székelyfonója pedig olyan korszerűtlen, „ingyombingyom” népiség-felfogást képviseltek, hogy bárgyú meseoperákként vagy egyszerű népdalfeldolgozás-fűzérekként billegnek a kánon peremén.

Ezért van az, hogy a Jenůfára ma úgy tekintünk, mint valami totemállatra. Mert ez az opera olyan mélyre ereszkedik a társadalom legsötétebb, mégis legelevenebb mélységeiben, amelybe a kényes „Musiktheater” berkeiben előtte nem volt szokásos ereszkedni. De mi tudjuk, merre vezet ez az út, mert Móriczot, Illyést, Tamási Áront olvasva magunk is bejártuk, sőt, megéltük. Tudtuk, milyen a „Tardi helyzet” meg a „Cifra nyomorúság”, a hárommillió koldus országa. Csak nem énekeltük meg. A létezés margójára szorított, lelkileg megnyomorított magyar parasztság, a jobbágyi lét ábrázolása megmaradt a szikkadt, dallamtalan betűhalmazok és papírfűzött kis kötetetek, meg az agyonhallgatott szociográfiák homályában. Csiky Gergely pántlikás népszínműveit, ezt az buta, közhelyes, giccsen nevelt zsánert rég a múltnak adtuk ugyan, de restelltük, amit a helyébe tettünk. Volt miért. Nekünk is megvolt a magunk mostoha Buryjánéja, Szennyesnének hívták. A csehek nem szégyellték idejekorán operaszínpadra vezényelni ugyanazokat az animálissá lefokozott, a vegetatív ösztönélet szintjére térdepeltetett alakokat, amiről mi is tudtuk, hogy ott les a határszéli falvainkban, az elzárt tanyák mélyén, a nagyvárosok piszkos szegletén. „Az Isten háta mögött”, ahol a „puszták népe” húzza meg magát.

Magam azért is szeretem leginkább a Jenůfát, mert nehéz elrontani. Ha úgy tetszik, rendezői szempontból hálátlan opera, másfelől – ha a féltehetségű rendezőket is beengedem –, nagyon is hálás, mert nem lehet mellényúlni vele. Még a közmondásosan antitalentum Vidnyánszky is megbirkózott a darabbal annak idején, s nem tudott nagy kárt tenni benne. Szép sikerre vitte. (Mondom: ha akart, se tudott volna.) Kis ház, rozsdált malom, vagy viskó a színpadtér közepén, pár szakadt vagy ósdi ruházatú mellékszereplő és kórista – nincs ezen mit nem érteni, nincs ezen mit absztrahálni, túlgondolni, beleérezni. Persze be lehet rendezni a darabot egy ’80-as évekbeli brnói lakótelepre, de ettől semmi sem változik. S biztos akad egyszer olyan együgyű koponya, aki a záró képben pufók puttó-angyalként visszahozza a halott csecsemőt, amint áldását hinti a bicskázás és a „ha ló nincs, jó a szamár is” attitűdjében fogant dicstelen frigyre. De a lényeget nem lehet kilúgozni ebből a darabból: az elembertelenedett ember küzdelmét, akit a reménytelen szegénység és a bigott társadalmi korlátok az emberi lét legszélére löktek, s aki onnan próbál a megmaradt büszkeségébe fogódzva visszakapaszkodni az elfogadott közösségi létbe. Ahol a legkisebb sérelemre előkerül a kiskés a dévaj legény zsebéből, s egy újszülöttet vízbe fojtani kisebb bűn, mint leányanyaként tengődni. (Hol van még a „lánynak szülni dicsőség…” ocsmány, gyomorforgató szlogenje?) Ahol a kiszolgáltatottság és a nélkülözés szülte tehetetlen düh egy perc alatt fordul át vérfagyasztó aljasságba, s ahol csak idő és alkalom kérdése, és az ostoba dac visszafordíthatatlan tragédiába torkollik.

Amennyire nehéz a Jenůfát elrontani, legalább ennyire komplikált jól előadni. Mindenekelőtt a zenéje véget; felkészült zenekar és komoly énektudással rendelkező művészek kellenek hozzá. Malmőben – ahol láthatóan akkor is virágzik a zenei élet, ha épp nincs Eurovíziós Dalverseny –, 2011-ben gyakorlatilag minden adott volt egy kompakt produkcióhoz: egy kreatív, fiatal és ambiciózus brit rendezőnő, Orpha Phelan, egy szép reményekkel kecsegtető, ugyancsak ifjú cseh dirigens, Marko Ivanović, valamint stabil énektudással rendelkező társulat együttműködésével. Egyszóval: egy igazi jó csapat verbuválódott össze. A zenekar gyengéi – a vékony, olykor erőtlen vonóskar és a bátortalan rezek –, többnyire jól hallhatóak ugyan, de kétség sem fér hozzá, tisztességesen bepróbált, kiforrott előadással van dolgunk. Ivanović üzembiztosan irányít, nem sietteti, nem forszírozza, ehelyett szabatosan kiemeli a drámai csúcspontokat. Janáček szereplői persze realisztikusabbak, mint Smetana önfeledten polkázó díszparasztjai, de így sem okvetlenül kell a Jenůfa szólamait mészárszékre hajtott vágóállatok bőgését imitáló Wagner-énekesekre bízni.

A címszerepet vállaló Erika Sunnegårdh például csak annyira predesztinálják a vokális kvalitásai, ami még éppen megfér a szólam keretei között. Alkatilag tökéletesen adekvát a szerepre, vizuálisan és színészileg is makulátlan illúziót kelt, hangilag azonban el kell mennie egészen az adottságai korlátaiig. Megteszi. A második felvonás nagymonológjában ki is rajzolódnak ezek a torlaszok: a hangszín nem szép, a mélyek sokszor halványak, a váltóhangok problémásak, a magasságok fénytelenek, fáradtak, ám amit színészileg hozzá tud tenni a vokális produkcióhoz, az messzemenően kompenzálja a matéria deficitjeit. Például olyan ártatlan-nagy szemekkel tud nézni, amit csak a ma született borjú tudhat. A két tenorista közül – Joachim Bäckström (Števa), Daniel Frank (Laca) – előbbi rendelkezik szebb hanggal és jobb, biztosabb énektudással, utóbbi inkább csak tulokszerűen kifejező, karakteres színpadi jelenlétével és egy jól eltalált „az egész világ csókolja meg a seggemet” arckifejezéssel marad emlékezetes. A rutinos Gitta-Maria Sjöberg mint Sekrestyésné az előadás leghitelesebb szerepformálásával ajándékoz meg minket, hangilag ugyan csak a tisztes középszerhez sorolnánk, azonban egy perc leforgása alatt képes mindenre elszánt, zord mostohaanyává átlényegülni. A visszafogottan szofisztikált színrevitel nagy kockázatokat nem vállal, a színpadképek többnyire nem késztetnek a darab újragondolására; a zárásként bemutatott panel-tömbházsor váza és tervei csak egy közepesen invenciózus ötletelés szükségtelen végterméke lehet – az üzenetet értjük, de sok vizet nem zavar. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy e darab egy az európai középmezőnyt kevéssel meghaladó kiállításban is milyen elementáris erővel képes hatni, s a Jenůfát egy felkavaró, megkerülhetetlen, megismételhetetlen remekműként tudja bemutatni.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Novák Anikó (zongora)
LISZT: Resignazione
KODÁLY: Hét zongoradarab, op. 11 – 1. Lento
DEBUSSY: A boldog sziget
LISZT: Zarándokévek, Második év: Itália – 1. Sposalizio
J.S. BACH: e-moll toccata és fúga, BWV 914
LISZT: Költői és vallásos harmóniák – 1. Invocation
LISZT: Elfelejtett románc

11:00 : Budapest
Erkel Színház

MOZART: A varázsfuvola

11:30 : Budapest
BFZ Próbaterem

"Autizmusbarát kakaókoncertek"

14:30 : Budapest
BFZ Próbaterem

"Kakaókoncert"

16:30 : Budapest
BFZ Próbaterem

"Kakaókoncert"

17:00 : Budapest
Zeneakadémia, Kupolaterem

Ib Hausmann, Klenyán Csaba (klarinét), Alasdair Beatson, Várjon Dénes (zongora), Szűcs Máté (brácsa)
A fesztivál művészeti vezetői: Simon Izabella és Várjon Dénes
"kamara.hu – Utas és holdvilág"
kamara.hu/3 – fantázia
A Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja
MENDELSSOHN: Koncertdarab, op. 113
SCHUMANN: Fantáziadarabok, op. 73
KURTÁG: Hommage à R. Sch., op. 15d
MENDELSSOHN: Koncertdarab, op. 114

17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Tóth Dominika Lujza (klarinét), Tóth Anna (cselló)
Major Edit, Kontra Zoltán (zongora)
"Hangulatkoncert"
Bemutatkoznak a Szegedi Tudományegyetem hallgatói
WEBER: Grand duo concertante, op. 48 - I-II. tétel
BRAHMS: f-moll zongoraszonáta, op. 5 - III-IV. tétel
HONEGGER: Szonatina klarinétra és zongorára
FRÜHLING: a-moll trió, op. 40 - I. tétel
TOMASI: Concerto klarinétra és zenekarra - III. tétel
JOSEPH HOROWITZ: Szonatina klarinétra és zongorára - II-III. tétel

18:00 : Budapest
BMC Koncertterem

Balog Alexandra (zongora)
SCHUBERT: Drei Klavierstücke, D.946
KECSKÉS D. BALÁZS: Partita
BEETHOVEN: f-moll ‘Appassionata’ szonáta, Op. 57

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Elek Szilvia (csembaló)
Posvanecz Éva (hegedű), Szászvárosi Sándor (viola da gamba)
Elek Szilvia csembaló DLA zárókoncertje
BULYOVSZKY: b-moll szvit – ősbemutató
J.S. BACH: Musikalisches Opfer, BWV 1079 – Ricercar a 3
HERMANN: Divertissement pour clavecin – ősbemutató
HUSZÁR LAJOS: Szonáta csembalóra – második változat
RAMEAU: Pièces de clavecin en concert No. 5

19:00 : Budapest
Erkel Színház

VERDI: Rigoletto

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Henning Kraggerud, Keller András, Pilz János (hegedű), Jean-Guihen Queyras, Perényi Miklós (cselló), Szűcs Máté (brácsa), Várjon Dénes, Simon Izabella (zongora), Vigh Andrea (hárfa), Rácz Zoltán, Holló Aurél (ütőhangszerek)
Cantemus Kórus Nyíregyháza (vezényel: Szabó Dénes)
A fesztivál művészeti vezetői: Simon Izabella és Várjon Dénes
"kamara.hu - Utas és holdvilág"
kamara.hu/4 – Bolyongás
A Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja
J.S. BACH: A fúga művészete, BWV 1080 – részletek
MENDELSSOHN: 1. (d-moll) zongoratrió, op. 49
KODÁLY: Hegyi éjszakák I.
LISZT: 1. elégia
BARTÓK: 27 két- és háromszólamú kórusmű gyermek- és nőikarra, BB 111 – Ne hagyj itt!, Bolyongás
LISZT: 2. gyászgondola
KODÁLY: Esti dal
BARTÓK: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, BB 115

19:30 : Budapest
Magyar Tudományos Akadémia

Rajk Judit (alt)
Budapesti Vonósok
"Menny és Pokol"
JAN DISMAS ZELENKA: F-dúr ouverture és suite
JAN DISMAS ZELENKA: O Magnum Mysterium, ZWV 171
Alma redemptoris, ZWV 126
Christe eleison, ZWV 29
JANÁČEK: Idyla és Suite
DVOŘÁK: Bibliai dalok op. 99. No. 1-10.
19:00 : Gödöllő
Művészetek Háza

Eszenyi Zsombor (klarinét)
Gödöllői Szimfonikus Zenekar
Vezényel és a műsort ismerteti: Horváth Gábor
ROSSINI: Tolvaj szarka-nyitány
WEBER: f-moll klarinétverseny op. 73
PROKOFJEV: Rómeó és Júlia-válogatás
A mai nap
született:
1766 • Rodolphe Kreutzer, hegedűs († 1831)
1895 • Paul Hindemith, zeneszerző († 1963)
elhunyt:
1993 • Lucia Popp, énekes (sz. 1939)