Bejelentkezés Regisztráció

Vidéken

Az élvezet szabadsága - Kaposfest, 2013

2013-08-27 21:19:08 - szike -

Kaposfest, 2013 Kaposfest 2013. augusztus 13-19.

Elöljáróban elnézést kérek a kedves olvasótól. Tudom, hogy aki ilyen hosszúságú beszámolót ír, az egyéb bűnökre is képes. Azért mentségemre felhozom, hogy egy egyhetes fesztivál második felének (aug.16-tól) majd’ minden koncertélményét próbálom megosztani Önökkel.

Szerencsére a „második félidőben” a fesztivál szinte összes fellépőjét hallottam. Az gyorsan megállapítható volt, hogy az egyes produkciók értéke nem mozog túl változatos skálán. Hallhattunk nagyon jó előadást és hallhattunk egészen kiváló előadást. Persze a részletes beszámoló majd árnyalja a képet, de azért gondoltam ezt leszögezni, mert ha valakiről lentebb „rosszat” merészelek írni, az még mindig elég magas színvonalon nem volt nagyon jó.

A fesztivál részletes programfüzetéből, a fellépő előadók személyéből, a művészeti vezető Kokas Katalin, valamint „tettestársa” Kelemen Barnabás nyilatkozataiból egyaránt kiderül, hogy Kaposváron kiket látnak szívesen fellépőként. Hagyomány, hogy minden évben van egy-két nagy „öreg”, akik meghatározó személyiségei a hazai zenei életnek. Minősített többségben vannak a húsz és negyven közötti fiatal előadók. Rajtuk kívül fellép még két-három fiatalos lelkületű ötvenes. Kokas Katalin és Kelemen Barnabás maguk is abban az életkorban vannak, hogy a kortársaik közül, baráti és kamarapartneri körből is jócskán tudnak csemegézni.

A Kaposfest szempontjából (is) mindenképpen jó ötletnek bizonyult a Kelemen Kvartett létrehozása, mert a négy muzsikus (Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor és Kokas Dóra) szólistaként, vagy a legkülönbözőbb formációkban fel tud itt lépni, sőt adott esetben a vonósnégyes az alapját adja egy kamarazenekarnak.

A szervezők - beleértve fesztiváligazgatót, a csellista Bolyki Györgyöt - egytől egyig vonósok, akik abból a szempontból nem szűkkeblűek, hogy saját hangszerükből is a legkiválóbb kollégákkal tárgyalnak, de sztár allűrrel itt nem lehet pódiumhoz jutni.

Allűr nélküli nemzetközi sztár viszont, a fesztivál visszatérő vendége, a szőke tatár-orosz, de tíz éves kora óta Londonban élő, Alina Ibragimova, aki idén magával hozta a kvartettjét. A Chiaroscuro vonósnégyes tagjai (Alina Ibragimova-hegedű, Pablo Hernán Benedí-hegedű, Emilie Hörnlund-brácsa, Claire Thirion-cselló), négy különböző országból verbuválódtak. Mindannyian tanultak Londonban, onnan ismerik egymást. Mivel úgy tudom, Európa különböző részein élnek, nehéz elképzelni, hogyan oldják meg a próbákat. Bélhúros hangszereiket - ha klasszikus vonósnégyest játszanak - 430-ra hangolják. Fogalmam sincs, hogy miért pont 430-ra. Lehet, hogy a hangszerek diktálják, a húrok ennyire felhúzva „érzik jól magukat”. Noha nem általános, egyre elterjedtebb előadási mód, hogy a hegedűsök és a brácsás állnak, csak a csellista ül. Ők is így játszanak. A különböző koncerteken elhangzott Beethoven, Haydn és Schubert vonósnégyesek előadásának mindegyike az ideálishoz közelített. Hatalmas élmény volt, az egyszerűség, a világosság és a tisztaság apoteózisa. Más érzelmeket váltott ki, az egyik koncertjükön elhangzott Weber Klarinétötös (B-dúr), ahol a kvartett Matthew Hunttal játszott, és a klarinét „kedvéért” felhúzták a húrokat 440-re. A klarinétos – mint későbbi produkcióiból ugyancsak kiderült – zseniális, a vonósnégyesről pedig épp az imént áradoztam. Weber művét – noha van egy-két kellemes téltele – mivel elég strukturálatlan, barátilag minősítsük közepesnek. Szegény klarinétosok. Nem játszhatják minden kamarakoncerten a Mozart, vagy a Brahms kvintettet, esetleg a Kontrasztokat. Velük igazán figyelmes volt Carl Maria von Weber, amit időnként meg kell hálálni.


Chiaroscuro vonósnégyes

Eredetileg jó - bár nem túl eredeti - ötletnek látszott Vásáry Tamást beszéltetni Fischer Annie-ról. Szerintem ezen a ponton nem működött az a bizalmi elvre épülő szerkesztési mód, hogy mindenki azt játszik (vagy csinál, mond), amit akar, azt teljes értékű koncertté össze lehet majd szerkeszteni.

Vásáry Tamás, Fischer Annie-ról szóló estjének, a zenei részével nem volt semmi baj.
Akár a Mondschein szonátát, akár Brahmsot, akár az Allegro Barbarót játszotta „Így muzsikáltunk egykor mi!” jegyében, az emelte a fesztivál értékét. Mindez elmondható Vásáry összes itteni fellépéséről, ő kamarapartnerként ma is egészen kiváló.
Néhányan fanyalogtak Tunyogi Henriett balett produkciói miatt. Szerintem koreográfiái jók, magához a tánchoz, a kivitelezéshez – megvallom - vajmi keveset értek. Én már attól is meghatódom, ha egy csinos hölgy a feje fölé tudja emelni a lábát. Nekem tetszett, a zsörtölődőknek viszont adott volt a lehetőség, hogy csukott szemmel hallgassák a zenét. Igaz, akkor nem látták volna a feltűnően csinos és varázslatos mezzoszopránt, Anna Reinholdot, aki Vásáry zongorakíséretével elénekelte Liszt Loreley című dalát, gyönyörűen. Ha Vásáry általában jól beszél, és jól zenél, akkor mi volt a baj? Nem volt jó nézni, ahogy állt, sőt toporgott frakkjában a pódium elején. Belekapott ebbe, belekapott abba. Drukkolni kellett, hogy magyarul, vagy angolul befejezze az elkezdett történetet, miközben önmagának volt a szinkrontolmácsa. A sztorikat, hol az egyik nyelven kezdte, hol a másikon, időnként lefordította, de néha csak kapkodva próbálta elmondani, hogy a másik nyelven miről is beszélt. Szerintem ezt a műsorbetétet meg lehetett volna, sőt meg kellett volna rendezni! Vásáry, asztal mellé ülve, egy beszélgető partnerrel, aki adott esetben a tolmács feladatot is ellátja, be tudta volna tölteni a verbális szerepét is.

„Gyászos hangulatban” ismertem meg három fantasztikus orosz muzsikust. Pontosabban a zongorista hölgy Katija Skanavi félig görög. Társaságában a hegedűs Boris Brovtsyn, valamint a csellista Alexander Bouzlov, akik Rahmanyinov g-moll (elégikus) triójának előadói voltak, gondoskodtak arról, hogy már az egytételes mű után is egy életre megjegyezzük a nevüket.
Ahogy Thomas Dunfordét is. Az ifjú lantművész ezen az estén Lakatos György partnere volt. Az eredeti programban ez a duó nem szerepelt, de remekül egymásra találtak. A kiváló fagottos maga készített skót népdal átiratokat fagottra és lantra. Az eredeti mű szerzője Vaughan Williams, aki csellóra és zongorára „komponálta” ezeket a népdalokat. A meglepetés beugrás után az lett volna az igazi – igaz kellemetlen – meglepetés, ha a záró darab, Bartók Béla Divertimentója után – melyet a fesztivál vonósai (talán az összes) adtak elő, Kelemen Barnabás koncertmesteri vezetésével – elmaradt volna a tomboló siker. Ám ezen az estén, ezzel a darabbal, ebben az előadásban és ezelőtt a közönség előtt ez semmilyen módon nem következhetett be. A kiérdemelt, hosszantartó ováció nem marad el, szinten tartva, sőt fokozva a fesztiváli hangulatot.

A szombat délelőtti koncertről már szóltam, az esti hangversenyre tervezett Tabakova mű pedig átkerült másnapra. Schubert a-moll (Rosamunda) vonósnégyesének előadását Ibragimováékkal már összefoglalóan véleményeztem, amit ezen a ponton megerősítek.
A második részben J. Brahms két Brácsadalát , a mű értékével azonos színvonalú előadásban hallhattuk. Az énekesen Anna Reinholdon és a zongorista Vásáry Tamáson kívül egy nagyszerű angol játszott: Max Baillie, szerintem kitalálják: brácsán. Ám nem azon folytatta a nap záró produkciójában, Carl Philip Emanuel Bach, B-dúr csellóversenyében, ahol a csellószólót Nicolas Altstaedt játszotta. A szerény létszámú, ám minőségi zenekarban Baillie lett az első hegedűs, helyére a Kelemen Kvartett- és a fesztivál Jolly Jokere, Homoki Gábor ült be mélyhegedűn játszani. A versenymű üde, élettel teli előadása jó alkalom arra, hogy két újabb nélkülözhetetlen muzsikust bemutassak. A norvég nagybőgőművész, Knut Erik Sundquist a fesztivál egyik jellegzetes arca volt, és persze a zenekari darabokban valóban nélkülözhetetlen. Dinyés Soma csembaló kontinuója nélkül pedig számos előadás létre sem jönne. Hatalmas érték, hogy saját hangszerekkel rendelkezik, de az önmagában vajmi keveset érne, ha nem lenne jó muzsikus. Őt - lévén hazai művész - ismerjük arról az oldaláról, hogy nagyszerűen motiválja a tehetséges, ám kevéssé rutinos zenészpartnereit. Ugyanakkor, ha klasszisokkal játszik – ahogy itt is – akkor is abszolút egyenrangú.

Nagyon jól indult a vasárnap délelőtt, ám végül túl hosszúra sikeredett. Fazekas Gergely műismertetője után fél 12-kor kezdődött a délelőtti koncert. Az eredeti- és kópia hangszereken játszó Chiaroscuro kvartett a Haydn Esz-dúr vonósnégyes előadásával – mondanom sem kell - ugyanolyan érdekfeszítő volt, mint az előzőekben, a „moll” darabokkal. Őket követően Kokas Katalin és Kelemen Barnabás, Bartók 44 duójából adtak elő részleteket. Ezeket a „tan” darabokat az elmúlt évtizedben ők már igen sok koncerten játszották. Két alkalommal lemezre is vették. Ezúttal jó partnerek voltak ahhoz, hogy még újabb megvilágításba kerültek az egyes – a duókban megjelenő - népdalok Sebestyén Márta és egy általa hozott népzenész, Szabó János közreműködésével.

Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi Lakatos Béla viszont, lehet hogy rosszkor voltak rossz helyen. Mivel Ibragimovának másnap el kellett utazni, így Alfred Schnittke vonóstriója is ugyanerre a délelőttre került. (Eredetileg hétfőn lett volna.) Kathy-Horváthék improvizációja, a Homage á Bartók ezen a ponton, egy hosszú első rész után, még a trió előtt, nagyon nem jött át. Sőt a Schnittke trióra sem tudott a közönség az elején ráhangolódni. Alina Ibragimova (hegedű), Maxim Rysanov (brácsa) és Kokas Dóra (cselló) érezhetően elmélyülten foglalkoztak a darabbal. Ennek köszönhetően, a tartalmas mű tartalmas előadásával, bármennyire is telítődtünk előzőleg, azért szép lassan behálóztak, a második tétel alatt már visszatért a fesztiválhangulatunk. Persze estig volt mit kipihenni.
A csendes pihenő után 7-kor egy bolgár zeneszerző hölgy, Dobrinka Tabakova Szvit régi stílusban című művének volt a magyarországi bemutatója. A Rameau zenéjére rímelő darab brácsaszólistája Maxim Rysanov volt, a barokkos felállás további közreműködői: Aleksandra Kuls - hegedű, Homoki Gábor - hegedű, Bársony Péter - brácsa, Kokas Dóra - cselló Knut Erik Sundquist - nagybőgő, és Dinyés Soma-csembaló voltak. Ez a darab viszont nagyon jó helyre került, kitűnő felvezetése volt az estének. Utána Brahms a-moll trióját, a kiváló klarinétos Matthew Hunt, Nicolas Altstadt és José Gallardo előadásában élvezhettük. Ugyancsak José Gallardo társaságában még egyszer utoljára megcsodálhattuk Alina Ibragimova hegedűjátékát, Beethoven F-dúr (Tavaszi) szonátáját adták elő.

A második részben új hangszert „fedezhettünk” fel, a kürtöt. Schumann Adagió és Allegrójában Zempléni Szabolcs zongorista partnere Kati Skavani volt. Őket követően Szakcsi Lakatos Béla ült a zongorához, és a Kelemen kvartett is elfoglalta a helyét. Szakcsi improvizálásához Bartók Béla zenéje, azon belül a felcsendülő II. vonósnégyes adta az alaptémát. Az esti improvizációi – szemben a délelőttivel – kellemesek voltak, de zeneileg semmi pluszt nem adtak a vonósnégyeshez. Viszont a Kelemen Kvartett Bartóknak ezt vonósnégyesét is anyanyelvi fokon „beszéli”. Mivel Bartók fiatalkori kvartettje ebben a hovatovább világszínvonalú előadásban, számomra a nap tökéletes zenei lezárása volt, Szakcsi éjszakai improvizációira már nem mentem el. Most már sajnálom, mert másnap reggel többen igen jókat mondtak róla.

Számunkra sajnos a hétfő délelőtti hangverseny után bezárult a fesztivál. Délután haza kellett utaznunk, ezért kimaradt a késődélutáni, és az éjszakai koncert. Ám Vilde Franggal és José Gallardoval azért mégsem rossz kezdeni a napot! Öreg közhely, hogy nem minden csodagyerekből lesz „csodafelnőtt”, de Vilde maga volt a csoda. Mozart korában a hölgyek általában nem hegedültek, de az előadás alatt időnként az volt az érzésem, hogy Mozart 230 éve már a norvég hegedűs hölgynek komponálta ezt a szonátát. Gondolom, zongorista partnernek inkább magát képzelte volna, mint az érzékeny argentint, noha José az egész fesztiválon bizonyította, hogy nem csak remek kamarapartner, de az ő anyanyelve is a klasszika.

Meglepetés betéttel folytatták a délelőtti koncertet. Anna Reinhold Vivaldi áriákat énekelt, zenekari kísérettel. Sokunk számára az elmúlt húsz és felfedezése, hogy akkord hangszerekkel kiegészítve, egészen kis apparátussal milyen telt hangzást lehet produkálni a barokk zenei előadásokban. Ezúttal a kíséret alapját a Kelemen Kvartett adta. Ők egészültek ki egy bőgővel (Knut Erik Sundquist), egy lanttal (Thomas Dunford), és egy csembalóval (Dinyés Soma). A jelzőkből kifogytam, de az egész fesztiválnak otthont adó Szivárvány Kultúrpalotában, ebben a húsz percben úgy éreztem magam, mintha egy velencei színházban lennék a XVIII. században.

Mikor a közönség már kitombolta magát, Bősze Ádám műsorvezető – akinek a legjobb muzsikusokkal azonos az érdeme a fesztiválhangulat folyamatos szinten tartásában – felkonferálta a délelőtti záró számot. A K. 407-es, Esz-dúr kürt kvintettnek az érdekessége, hogy a vonósnégyesben a hegedű helyett a brácsát kettőzte Mozart. Alexander Bouzlov csellózott, Max Baillie mellé egy jeles hazai erő, Bársony Péter ült be brácsázni, Homoki Gábor pedig, előlépett „első” hegedűssé. Zempléni Szabolcsról eddig is tudtuk, hogy hangszerének élvonalbeli játékosa, de aki így játszik Mozartot, az annál sokkal több: az bizony muzsikus a javából. A többiek számára is Mozarttal zárult a fesztivál. Az éjszakai koncert utolsó darabja is – stílszerűen - a Kis éji zene volt. Nekem már a délelőtti koncert befejezése után a fülemben csengett a Szöktetés a szerájból záró kórusa „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés!”
Az idei fesztivál jelmondata volt „Az élvezet szabadsága.” Kissé merész, de nem ütjük le a magas labdát, nem tárgyasítjuk a módhatározót: szóval én nagyon élveztem!


Mozart: K.407-es kürt kvintett






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.