Bejelentkezés Regisztráció

Vidéken

Változatlan hőfokon - Vásáry Tamás és a Nemzeti Filharmonikusok Martonvásáron

2013-08-11 21:23:35 - szike -

Vásáry Tamás & Kokas Katalin 2013. augusztus 3.
Brunszvik-kastély parkja, Martonvásár

Beethoven: VIII. szimfónia F-dúr, op. 93
Beethoven: F-dúr románc
Beethoven: G-dúr románc
Beethoven: V. szimfónia c-moll "Sors", op. 67

Vezényel: Vásáry Tamás
Közreműködik: Kokas Katalin (hegedű)

Martonvásáron a Nemzeti Filharmonikus Zenekar minden nyáron három koncerttel tiszteleg Beethoven emléke és művészete előtt. Ehhez itt minden külsőség adott, a pódiumon Pásztor János kivilágított Beethoven szobra néz farkasszemet az est karmesterével. Ez alkalommal a szobor egy másik ünnepeltre tekintett, olyas valakire, aki hetven éve közvetíti zenéjét.

Isten éltesse a nyolcvan esztendős Vásáry Tamást, aki a kerek születésnapját – ha minden igaz – épp e cikk megjelenésének napján ünnepli!

Nem tudom, hogy milyen mértékben haladja meg egy koncertbeszámoló kereteit az a néhány mondat, mellyel méltatni szeretném a karmester eddigi pályáját. Ne ijedjen meg a kedves olvasó, nincs szó itt életrajzról, vagy annak rezüméjétől. Nyilván ezekben a napokban számos interjú megjelenik vele, sőt a Mester háromezer oldalas önéletrajzi írásából 1500 oldalnyi hamarosan kikerül a nyomdából.

Generációmnak Vásáry Tamást, a zongoraművészt a hetvenes évek elején lett alkalma megismerni. Jómagam már az első budapesti koncertjét hallottam 1973-ban, az 1956-os emigrálása utáni hazatértekor. Azon a zeneakadémiai szólóesten Chopin és Debussy összes prelűdjét eljátszotta. Korábban Vásáryt és Frankl Péter-t csak a legendákból ismertük. Kortársaik közül, akik kalandvágyból itt honmaradtak – Rados Ferencen kívül – senki nem volt rajongásunk tárgya. Az ominózus este, viszont meggyőzött, hogy volt élet a zongoratanszéken, nagy kedvenceim, a Kadosa tanítványok előtt is. Ennek az élménynek a hatására Frankl Péter és Vásáry Tamás zongoraestjeit egyaránt rendszeresen látogattam.

Vezényelni Vásáryt csak akkor hallottam először, amikor a ’90-es években kinevezték a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara élére, főzeneigazgatónak. Akkor kezdődtek a televízióban a Zenén túl címmel ismeretterjesztő előadásai. Szerintem lenyűgözők voltak, pedig aki ilyet vállal az nagyot kockáztat. Bernstein előadásai óta számos muzsikus feljogosítva érzi magát, hogy „beszéljen” a zenéről gyerekeknek, vagy laikusoknak. Vannak néhányan, akik elképesztő butaságokat képesek mondani, sőt egyesek fájdalmasan alacsony értékű világlátást árulnak el magukról, ami persze egy kiváló hangszeres esetében, borzasztó illúzió romboló . Vásáry viszont kora gyerekkora óta értelmesen olvas, folyamatosan verseket ír, filozófiával, ezotériával elmélyülten foglakozik, és ez mind beépült személyiségébe. Személyesen nem ismerem, de azt hiszem jó ember, a zenekar tagjai láthatóan szeretik, lelkesen játszanak „neki”.

A laudáció után térjünk át az augusztus 3-i koncertre, ami a 8. szimfóniával kezdődött. Az 1812-ben keletkezett darabot a szerző kortársai nem tartották egyenrangúnak a többi szimfóniával. Beethoven maga igen, e sorok írója pedig, maximálisan osztja a szerző véleményét. Nála ez egy korszak lezárása, a „klasszikus szimfónia” vége. Nosztalgiázik, vagy odamondogat a kortársszerzőknek, nem tudom . A tréfás lassútételt – emlékezvén a régi szép időkre – scherzo helyett menüett követi. A zárótétel is inkább az 1. és 2. szimfónia világa, mint az Eroicával kezdődő időszaké.

Hagyományos koncerten két szimfónia közé valamilyen versenyművet szoktak beiktatni. Beethoven szerzői estjein ebben nem könnyű változatosnak lenni, összesen írt öt zongoraversenyt, egy hegedűversenyt és a hármasversenyt. Ezen kívül van zenekarra és hegűre az a két románc, melyek ezen az estén is felcsendültek: a ritkán játszott G-dúr, valamint a népszerű F-dúr.

Nem csak a közönség örült, a zenekar is láthatóan jó barátként fogadta az est szólistáját Kokas Katalint. Ezen a szinten nyilván mindenki jó, és hogy kinek ki és miért tetszik, az egy külön tanulmány tárgya lehetne. Nekem az ő játéka mindig „bejön”, szerintem maga Beethoven sem fanyalgott volna, ha hallja ezt a produkciót.

Amin Kokas Katalin játszott, az egy felbecsülhetetlen értékű, valószínűleg 1697-ből való, eredeti Stradivarius hegedű. Lenyűgöző volt, elmondhatatlanul szépen szólt. Az előadás alatt eszembe jutott az a sokak által ismert beszélgetés, mely egy rajongó idősebb hölgy, és Yasha Heifetz között zajlott, a kiváló hegedűs egyik hangversenye után. A hölgy el volt ragadtatva, hogy Heifetz hegedűjének milyen csodálatos a hangja. Erre a művész odatette a hangszert a füléhez, vagy tíz másodpercig ott tartotta, majd megszólalt: „Én nem hallok semmit…”.

A „versenyművek” után befejezésül Beethoven egyik legnépszerűbb művét, az 5. szimfóniát vezényelte Vásáry Tamás. Lehet, hogy a „Sors”, és a 80 esztendő között kellene valami összefüggést keresnünk, de gyanítom, hogy az eredmény csak erőltetett belemagyarázás lenne. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy 33 fokos melegben, Vásáry frakkban, kotta nélkül olyan energiákat adott át az NFZ muzsikusainak, és hoztak létre együtt értékes zenei produkciót, hogy az egy harminc éves karmesternek is becsületére vált volna. Szép volt ez az 5. szimfónia (sőt az egész este), és hát ilyen a zenész sors: a karmester az ünnepelt, és mi kapjuk tőle az ajándékot…






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.