vissza a cimoldalra
2019-11-17
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11450)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (10362)
Opernglas, avagy operai távcső... (20352)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1802)
Franz Schmidt (3455)
Vincenzo Bellini (478)
Élő közvetítések (8243)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4608)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1362)
Palcsó Sándor (268)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3504)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (998)
Kimernya? (3282)
Kedvenc magyar operaelőadók (1148)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4457)
Simándy József - az örök tenor (633)
Pantheon (2445)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Öcsénk, Kaufmannrico, avagy a megjelenített rémálmok – Verdi: Il trovatore
Operatikus, 2013-07-08 [ Közvetítések ]
nyomtatóbarát változat

Kaufmann, Manistina München, Bayerische Staatsoper
Verdi: Il trovatore

Conte di Luna Alexey Markov
Leonora Anja Harteros
Azucena Elena Manistina
Manrico Jonas Kaufmann
Ferrando Kwangchul Youn
Bayerisches Staatsorchester
Chor der Bayerischen Staatsoper
vez. Paolo Carignani

Izgalmas felütést adott Jonas Kaufmann első Trubadúrjának pár nappal korábbi budapesti fellépése. Napjaink legkeresettebb tenorja leszerepelt az Operaházban - legalábbis –ppp- beszámolója szerint. Aki a tévéközvetítést látta – mint én is – nem értette a fanyalgást. Viszont nem voltam rest fölhívni az estet a Házban hallgató énekes barátomat, aki megerősítette, hogy ott, különösen a Grál elbeszélésben, a tenor hangja fénytelennek, gyöngének hatott.

A müncheni Trubadúr premierjét a múlt héten a Bajor Rádió élőben adta, s ezek után az ellentábor nemes egyszerűséggel annyit mondott, hogy Kaufmann ugyanúgy megbukott a szerepben, ahogy Manrico az operában. Ez természetesen költői túlzás, de feltűnő volt, hogy a tapsversenyt a szoprán nyerte. Pedig Kaufmannak München nem „Nagy messze táj – In fernem Land”, hisz ebben a városban nőtt föl és itt él. Szóval valami csak lehet a mi fiúnkkal

Ilyen előzmények után készültünk a tévéközvetítésre, mármint a Bayerische Staatsoper saját tévéközvetítésre július 5-dikén. Münchenben ugyanis gondoltak egy merészet és nagyot, és mostantól fogva minden bemutatójukat szép sorban tévén mutatják meg a világnak. Az operaház honlapján már most is láthatók a futó produkciók 7-10 perces trailerei, a közreműködők nyilatkozataival, előadásrészletekkel. Jó kis összefoglalók, képet lehet alkotni belőlük a produkciókról. Ja, és a facebookon intenzíven reklámozzák őket. Szóval a bajorok kifejlesztettek valami egyedit, s ebben az operavilág előtt járnak. Muszáj figyelni rájuk. Ráadásul ezekből az összefoglalókból egyértelműen kitűnik, hogy Münchenben nem aggályoskodnak különösképpen az előadási stílus kérdéseiben: mindegyik produkció vizuálisan izgalmas, friss szellemű, jelmezes koncertnek nyoma sincs. Ez igaz a mostani Trubadúrra is, bár a 10 perces trailer izgalmasabb, mint a 120 perces előadás.

Olivier Pynek, a rendezőnek erős a fantáziája, de bizonytalan az ízlése. Valahová a XX. század egyik polgárháborújába helyezte az előadást. A tér elvont, bár rendszeresen fölmerül néhány konkrét helyszín is: egy kis szoba ággyal, szűk börtöncella, a múlt színtereként pedig egy havas erdőrészlet. A jelmezek többsége a fekete és a sötétszürke árnyalataiban játszik, csak néha bukkan föl a fehér. A díszlet is fekete, a forgón négyoldalú torony, minden oldalán más képrészlet. Azucena és Manrico mintha utazó cirkuszi társulat tagjai lennének. Erre utal Manrico első, szürke kockás mellénye és a cigánykórus beállítása. De mintha Py nem bízna az asszociáció erejében: a szünet vége felé legnagyobb megrökönyödésünkre Azucena lép a színre és pár statiszta segítségével egy ládában kettéfűrészeli, majd összeragasztja Kaufmannt. Ha a cirkusz-gondolatnak nincsenek érdekes következményei a zenedrámában, magában, mi értelme a szünetben erőlködni vele?

Py másik leleménye, hogy Leonóra vak. Az első jelenetben fekete szemüveggel jelenik meg, aztán a darab jó részét végigtapogatózza. Gondolom, a tercettből jött az ihlet, ahol a lány elsőre összetéveszti a két férfit. A vakság agyonüti a komponista által kigondolt színpadi hatást: éjjel van, árnyas kert, mindenki izgatott, a tévedés adódik. Másfelől Verdi itt világosan utal a végkifejletre: Leonóra azért téved, mert Luna termetre, mozgásra - nagyon hasonlít Manricóra! A vakságnak később semmi értelme, többször szövegellenes („Mersz-e a szemembe nézni?”), és legyengíti a figurát, hisz a magatehetetlen nő így nem lehet cselekvő részese, csak elszenvedője az eseményeknek.

Py fő eszköze, hogy mindent megjelenít, amiről csak szót ejtenek. Az előzetesben nagy ötletnek látszott, hogy egy mezítelen, idős táncosnő képében színre lép Azucena anyja. De aztán túl sokszor süti el a rendező a poént, s erőltetetté és erőtlenné válik. A nyitójelenetben, Ferrando elbeszélése alatt tételesen eljátsszák a máglyát, a gyerekrablást, miegyebet. Leonóra áriája alatt félmeztelen férfiak párbaját élvezhetjük, egyikük kutyafejű, a másik bikamaszkot visel. Érdekesnek tűnik, különösen, hogy a lány áriájának második felében testközelből simogathatja a kutyafejűt. Azucena és Manrico nagy kettősének középrészében („Mal reggendo”) viszont már mulatságos, ahogy ugyanez a két harcos imitálja Manrico és Luna párviadalát. Többek között azért, mert azt az első felvonásban láttuk, és nem is így zajlott le. Beszédes ugyanakkor, hogy Azucena befekszik fia mellé az ágyba. Lunának a táborban mondott szavaira ” In braccio al mio rival – Az ellenségem karjaiban van” két emelettel följebb valóban látjuk Leonorát és Manricót ölelkezni. Hatásosak a tömegjelenetek és a világítás is, szinte az egész darabot félsötétben látjuk. Az utolsó jelenet azonban leleplezi a rendezőt. A szűk kis cellában énekelt Ai nostri monti kettőssel és a záró tercettel nem tud mit kezdeni, hősei csak fetrengenek. Most, hogy nem vetheti be kisded táncosait, bábuit, s egyéb csecsebecséit, tehetetlennek bizonyul. Ott van a színpadon Azucena anyja, de nem csinál semmit. Ferrando ebben a változatban Luna testőrparancsnoka. Amikor a gróf kimondja a halált Manricóra, ő lép hozzá és hátulról átvágja a torkát, a férfi a nyílt színen szenved ki. Ha azonban így történik, akkor Azucena leleplezése után („Megölted az öcsédet”) Lunának oda kellene ugrania haldokló fivéréhez.

Anja Harteros A rendezés vizuálisan nagyon érdekes, sok jó ötlet, ám némi végiggondolatlanság, és időnként szájbarágás jellemzi. Legfőbb problémája, hogy a figurákat nem alkotta meg. Legfeltűnőbb Luna színtelensége. Persze ebbe besegített Alekszej Markov is, akinek markáns baritonja torkosan szól, színében idegenség, de semmi lidérces messze fény. A hang, miként az alkat is, valahogy személytelen. Nincsenek igazi indulatai, így aztán ellágyulása is jelentőségét veszti. Ráadásul a tévéközvetítés napján több gikszert is megfogott (a premieren nem). Szerencsére nem a legkényesebb helyeken, de hömpölygő áriáját inkább az óvatosság jellemezte, mint az átütő erő. Honfitársa Elena Masintina biztos, erős lírai mezzóval rendelkezik. Mind a sötét tónust, mind a borzongató mélységeket nélkülözi. Megnyugtatón énekli a cigányasszonyt – pedig mit nem adnánk érte, hogy fölzaklatóan énekelje! Persze úgy nehéz, ha aggályosan vigyáz nehogy viszonyba kerüljön szereplőtársaival. A legszörnyűbb Manricóval szembeni hidegsége: hát még a fejét sem simogatta meg egyetlen egyszer sem!

Persze a Trubadúr szerepei nagyon nehéz szerepek, s nem abban az értelemben, ahogy minden igaz operaszerep nehéz, még csak nem is énektechnikai vagy pszichológiai értelemben. Alig akad ugyanis még a zenés drámai színpadon mű, ahol az emberi létezés irracionalitása ilyen erővel, komplexitással és természetességgel lenne megjelenítve. Márpedig ha valami, az erre való képesség veszett ki leginkább az operajátszásból. A trubadúrt ma a világon alig lehet kiosztani, a MET közvetítése is ezt igazolta. Ott van például a nagyszerű Anja Harteros. A hang talán egy fél számmal könnyebb mint Leonóra szerepében ideális volna, de az éneklés mintaszerű. A tónus nagyon szép, az alakítás hiteles. A vakságot is példás ízléssel játssza, a figura törékeny, de van tartása. Csak épp nem bűvöl el az elején, nem ragad el a végén, ezért aztán meg se siratjuk. Nem is a formátum az, ami hiányzik belőle, hanem a végső dolgok tudása. Persze mindebben szörnyű felelőssége van Paolo Carignaninak. A dirigens megcsúfolta Carlos Kleiber egykori pulpitusát! Mintha pálca helyett sodrófa lett volna a kezében, amely csak arra alkalmas, hogy egyre nyújtsa a zenét, mint a tésztát. Képtelen volt egy-egy jelenetnek megadni a zenei karakterét, és természetes tempóarányokat teremteni. Nem érti, mi az értelme annak, hogy Adagióra Allegro következik, hogy a szám közepén nem lassítunk bele, hogy attól nem lesz jobb, ha a valóban szenzációsan hangzó zenekart minél hosszabban halljuk zengeni. Ez a karmester méltatlan a vállalkozás nagyságához.

Bizonyos voltam benne, hogy Jonas Kaufmann, azzal a szenvedő arcával és gyönyörűségesen szomorú tónusával, isteni Manrico lesz. De azért meglepett, hogy a néhai Fodor Géza tollára való zenedrámai komplexitással alkotta meg a figurát. Manricót mindig délceg hősnek ábrázolják, Kaufmann viszont egy esendő fiatalembert állít elénk, akinek lenne ereje, de valahogy nem tudja azt érvényesíteni. A II. felvonásban szinte tönkreteszik a kétségek. Azucena elbeszélése ezúttal duettként hangzik el, amelyben ugyan Manrico keveset énekel, de anyjával együtt teljesen végigéli a borzalmakat. A Mal reggendo kezdetű arioso minden Manrico próbaköve. Itt dől el, hogy hetyke tenorral, vagy művésszel van dolgunk. Kaufmann hosszú frázisokban elhalkulva, majd kitörve osztja meg velünk iszonyú kétségeit. Amikor magába száll, akkor is tele van bizonytalansággal. Mindkét fő jelentében, itt, és majd a Stretta előtt is szinte megváltás neki a hír, amit hoznak, s ami egyértelművé teszi számára, mit kell cselekednie. Először szerelmesét, másodszor anyját akarja megmenteni - mindkettő csak pillanatokra sikerül neki. Manrico szerepének csúcspontja a nagy f-moll ária és a stretta. (Bár számtalan Trubadúrt hallunk, ahol a csúcspont technikai okok miatt elmarad…) Nos, erre a produkcióra ez fokozottan érvényes. A jelenet most egy dologról szól: Manrico tudja, mi a sorsfeladata, de úgy érzi, képtelen megfelelni neki, és az nem is lelkesíti őt. Itt válik legvilágosabbá Kaufmann milyen pontosan végiggondolta milyen is az ő Manricója, amely csak az ő hangján szólalhat meg, sőt a hangjából következik, ebből a bársonyosan baritonális, melankolikus tenorból, amely azonban teljesen törésmentesen szárnyal föl, piano és forte között sem vált színt. Egy interjúban a tenor kulcsnak az Ah si ben mio-t nevezte. Ezt ő nem a vár fokán, hanem a hálószobában énekli. Előtte nagyon hangsúlyosan küldi el Ruizt a saját helyettesítésére. Néhány perc bensőséges boldogságot szeretne lopni magának a döntő csata előtt, de lelke nyugtalan. Kaufmann eminens dallamformálással hosszú frázisokkal tárja fel előttünk lelke háborúságát. A változatos dinamikát nem technikai csillogásként használja, hanem annak érzékeltetésére hogyan hullámzik benne remény és reménytelenség. Néhány pillanatra erőt merít szerelméből, majd rádöbben hogy ez az erő kevés. Soha komplexebb jellemrajzot ebben az áriában nem hallottam! Mindettől most nagy hangsúlyt kap a gyakran kihagyott duettino, amelyet azonban egymástól távol énekelnek, Leonóra ez emeleten, Manrico a földszinten. A híres Stretta az előadás legérdekesebb mozzanata. Az első versszakot Manrico magába roskadva egy székre rogyva énekli. A második versszak háttere egy lángoló kereszt. Ezt a férfit nem lelkesíti a harc. Világos számára, milyen feladatot rótt rá a sors, de ez a feladat agyonnyomja. ( Ez a Manrico talán hitelesebb is H-dúrba transzponálva, mint az eredeti diadalmas, fényesebb C-dúrban.) Álmomban sem gondoltam volna, hogy a Trubadúr teljes tematikája, összes problémája belesűríthető ebbe a zeneileg amúgy nem túl komplex számba! Kaufmann Manricójában együtt van minden, ami a többiek alakításaiból olyan fájdalmasan hiányzik: hősét saját húsából és véréből alkotja meg. Ezáltal lesz a trubadúr a mi személyes ismerősünk, ezért érezzük szerelmét, tévedéseit, szerelmét sajátunknak, saját titkos öcsénk lesz, akiért reszketünk, akinek drukkolunk, s akiért, amikor eléri a végzete tényleg megszakad a szívünk. Manricóról egyébként a legjobb jellemzést jópár éve a szegedi Dóm téren hallottam, Bojko Cvetanovtól, a bolgár tenortól: „Itt van ez a fiatalember, lovag is, és dalnok, őrlődik a két nő, anyja és szerelme között, miközben egész életét végigkíséri a kérdés, ’Ki vagyok én? – E chi son io?’. És meghal anélkül, hogy megtudná.” Manrico tragikumát még soha nem éreztem olyan megrázónak, mint ebben az előadásban.

(Nem tudom, Kaufmann hangja élőben mekkorát szól. Elképzelhetőnek tartom, hogy időnként kevésnek hat a Házban. Információt kértem Münchenben élő – egyébként Kaufmann rajongó operabarátomtól – aki csak jelképes válaszra volt hajlandó: „Nyílt sebben tapogatsz az ujjiddal” – írta. Bizonyára nem a volumen a tenor fő erőssége. Mással nehéz magyarázni, miért kapott a premieren nagyobb ovációt Harteros. De megformáltság, érdekesség, érvényesség, igényesség szempontjából ennek a Manricónak a közelebbi múlt és a jelen sztártenorja, például Cura vagy Alvarez a közelébe sem érnek. Ha lehet, még nagyobb izgalommal várjuk tőle az ősszel Alvarót.)

Ami a tévéközvetítést illeti: egyelőre New York messze van Münchentől. Többször láttunk olyan képeket, amikor a kameraman még kereste a megfelelő kivágást. Egy félhomályban játszódó jelenetben nem sikerül megtalálni élességet. Amikor a fekete díszletbe befordul Azucena és Manrico fehér szobája, az teljesen kiég, ráadásul hosszú másodpercek telnek el, mire állítanak az íriszen, és látunk valamit. Mintha a rendező most látná először a darabot, vagy ócska kontrollmonitorja lenne. Ha a Staatsoper saját tévéje közvetít, az ilyen problémákat előre egyeztetni kell, hovatovább az sem elképzelhetetlen, hogy a kényesebb jelenetekben a tévéközvetítésre alternatív világítást csináljanak. A metropolitanes közvetítésen soha nem láttam ilyen technikai hibákat (mellesleg ilyen érdekes rendezést se…). Ám legalább ilyen lényegi különbség, hogy ott a közelik és totálok, a kameramozgások sokszor adnak pluszjelentést a színpadon történteknek. De a Bajor Állami Operaház kezdeményezése fölvillanyozó. Remélhetőleg a magyar operajátszásra és főleg az operanézésre is megtermékenyítőleg hat majd.

Trubadur - München

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:30 : Budapest
Duna Palota

Duna Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Deák András
Műsorvezető: Zelinka Tamás
"London híres muzsikus vendégei"
HANDEL: Tűzijáték-szvit / Vízizene (részletek)
HAYDN: 104. (D-dúr) szimfónia („London”) – 4. tétel
MENDELSSOHN: Hebridák – nyitány, op.26
BRAHMS: 6. Magyar tánc
DVOŘÁK: 8. (G-dúr) szimfónia, op.88 (tétel)

11:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Budafoki Dohnányi Zenekar
Magyaráz és vezényel: Hollerung Gábor
"Megérthető zene"
Sorsok ütközése
VERDI: Rigoletto – 4. felvonás

11:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Alasdair Beatson, Várjon Dénes (zongora), Karasszon Eszter (cselló), Homoki Gábor (brácsa), Kaczander Orsolya (fuvola), Klenyán Csaba (klarinét), Molnár Anna (ének)
Kuss Quartet: Jana Kuss, Oliver Wille (hegedű), William Coleman (brácsa), Mikayel Hakhnazaryan (cselló)
Vezényel: Keller András
A fesztivál művészeti vezetői: Simon Izabella és Várjon Dénes
kamara.hu - Utas és holdvilág
kamara.hu/5 - Hold
A Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja
WEBERN: Zongoraötös
SCHÖNBERG: Pierrot lunaire, op. 21

11:00 : Budapest
Erkel Színház

MOZART: A varázsfuvola

11:00 : Budapest
Müpa, Fesztiválszínház

Falvay Attila (hegedű), Kántor Balázs (cselló), Horváth Béla (oboa),
Bokor Pál (fagott)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Műsorvezető és házigazda: Dinyés Dániel
Zenemánia - Ifjúsági bérlet 1.
Versenyművek
CARL PHILIPP EMANUEL BACH: a-moll csellóverseny I. tétel
MOZART:Fagottverseny II.tétel
HUMMEL: Bevezetés, téma és variációk op. 102 oboára és zenekarra
HAYDN: Sinfonia Concertante III.tétel
ismétlés: 15:00

15:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Orgonalátogatás haladóknak
Szabó Balázs zenés orgonatörténeti sorozata/1
A barokk fénykor – Bach, Händel
Előad és orgonán játszik: Szabó Balázs

18:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szutrély Katalin, Perencz Béla
Szent István Király Oratóriumkórus
Zuglói Filharmónia - Szent István Király Szimfonikus Zenekar
Vezényel:
Záborszky Kálmán
VERDI: Quattro pezzi sacri
WAGNER: A walkür - a III. felvonás zárójelenete

18:00 : Budapest
BMC Koncertterem

Egri & Pertis Zongoraduó
Sárik Péter Trió
Egri Mónika, Pertis Attila (zongora)
Sárik Péter (zongora), Fonay Tibor (nagybőgő), Gálfi Attila (ütőhangszerek)
Áthallások | Ha Beethoven dzsesszelt volna
BEETHOVEN: Für Elise
PETER PETROF: If Beethoven playing Jazz
J.S. BACH – EARL WILD: Sarabande „Hommage à Poulenc“
POULENC: Szonáta (1918)
PIAZZOLLA: Libertango
BEETHOVEN: Marmotte Op. 52 No. 7
BEETHOVEN: Molto vivace a 9. szimfóniából Op. 125
GRIEG: Rigaudon a Holberg-szvitből
George Gershwin: Három prelűd
GERSHWIN: By Strauss („The Show Is On“)
GERSHWIN: Kickin' The Clouds Away – improvizáció
BARTÓK: Bolgár ritmusban - Mikrokozmosz No.113
BARTÓK: Allegro barbaro
BEETHOVEN: Örömóda a 9. szimfóniából Op. 125

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Alasdair Beatson, Várjon Dénes, Simon Izabella (zongora), Keller András (hegedű), Jean-Guihen Queyras, Perényi Miklós, Rohmann Ditta (cselló), Ib Hausmann (klarinét), Kolonits Klára (ének)
A fesztivál művészeti vezetői: Simon Izabella és Várjon Dénes
kamara.hu - Utas és holdvilág
kamara.hu/6 - Éjfél
A Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja
SCHUBERT: a-moll („Arpeggione”) cselló-zongora szonáta, D. 821
BRAHMS: a-moll klarinéttrió, op. 114
WOLF: Um Mitternacht
WOLF: Verborgenheit
WOLF: Nimmersatte Liebe
DVOŘÁK: 3. (f-moll) zongoratrió, op.65
21: "Kóda" - kötetlen beszélgetés az előadókkal

19:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: A nyugat lánya

19:00 : Budapest
Marczibányi Téri Művelődési Központ

Dömötör Máté (zongora)
Szovák Kitti Mónika (gordonka)
"GRADUS AD PUBLICUM"
ANTON RUBINSTEIN: D-dúr szonáta zongorára és csellóra Op. 18, I. tétel
CHOPIN: c-moll Polonaise Op. 40 No. 2
CHOPIN: Fisz-dúr Nocturne Op. 15 No. 2
CHOPIN: b-moll Scherzo Op. 31
BARTÓK: Kis szvit
AGGHÁZY KÁROLY: Ländler-Impromptu
AGGHÁZY KÁROLY: Soirées Hongroises
LISZT: Tell Vilmos kápolnája
LISZT: Orage
LISZT: Honvágy
LISZT: Faust-keringő

19:00 : Budapest
Nádor Terem

Leclair Consort:
Paulik László (barokk hegedű), Ratkó Ágnes (csembaló), Krommer Lucia (viola da gamba)
Leclair, Duphly és Marais művei
A mai nap
született:
1923 • Eősze László, zenetörténész
1925 • Charles Mackerras, karmester († 2010)
elhunyt:
1959 • Heitor Villa-Lobos, zeneszerző (sz. 1887)