Bejelentkezés Regisztráció

Opera

A két elfeledett Foscari (De különösen az egyik)

2013-06-28 10:51:36 Operatikus

I due Lombardi, Cetra 1951 Verdi - I due Foscari

Maria Vitale, Carlo Bergonzi, Giangiacomo Guelfi, Pasquale Lombardo, etc.
RAI Ensemble, Milano
Carlo Maria Giulini

2-Warner Cetra 2564 661434

A színpadi művek néha siker és kudarc, ismertség és feledés különös útjait járják. S ez gyakran messzi köszönő viszonyban sincs a minőséggel. Verdi 1844-ben az Ernani márciusi nagy sikere után novemberre új operával készült el. A két Foscari is nemes alapanyagot használt föl, Byron drámáját, amiből Verdi állandó munkatársa, Francesco Maria Piave faragott librettót.

A Macbethről azt szokták gondolni, hogy azért arat kisebb sikert, mert túl sötét, alig akad benne világos szín. Nos, akkor ugyan mit hozhatnánk föl A két Foscari mentségére? Hisz itt még boszorkányok, meg bordal sincsenek. Nem is a sötétség a legnagyobb baj vele, hanem a drámai változatosság hiánya. Azzal kezdődik, hogy Jacopo Foscarit, a velencei doge fiát száműzni akarják, mert hazaárulással vádolják. Ő tagadja a vádakat. Felesége, Lucretia próbálja megmenteni, de ehhez nincs elég hatalma. Apja, Francesco szintén próbálja megmenteni, de neki meg túl sok a hatalma, hogy ezt megtehesse. Államfőként nem kivételezhet a fiával. Mármost a probléma az, hogy a három főszereplő státusa a darab alatt jottányit sem változik. Ráadásul nem is igen tehetnek a változásért.

Még a feleség a legaktívabb. A Cetra 1951-es felvételén a három énekes közül is Maria Vitale. Nomen est omen: a voce is drámai, erőteljes, bár legtöbbször kevésé differenciált. Gian Giacomo Guelfi markáns baritonhang. Jól is használja mindvégig, Vitaléval énekelt duettje a felvétel egyik legizgalmasabb részlete. Talán csak az igazi személyesség hiányzik belőle. Jól megmutatja az apa fájdalmát, csak azt nem érzem benne, hogy nekem akarná elmondani.

A 62 éves felvétel legfőbb érdekességének az ifjú Carlo Bergonzi ígérkezik, akinek ez az első teljes operalemeze. Különös, ahogy erénye kelt hiányérzetet. Bergonzi már 27 évesen is teljesen érett művész. Selymes a hangszíne, mintaszerűen formálja a dallamokat, megnyugtató ízléssel ábrázol szerelmet, fájdalmat, lemondást. Pedig a hallgató a feltörekvő ifjú zseninek olyan szívesen bocsátaná meg, ha egy kicsit ordítana, ha időnként szétfeszítené a tempókorlátokat, ha színpadias lenne. A nagy Bergonzi viszont már tojáshéjjal a fenekén is kiábrándítóan tökéletes, s ettől – mint szinte mindig – egy cseppet unalmas is. Nem beszélhetünk jobb vagy rosszabb korszakairól, beérésről, letisztulásról. Márpedig én szeretem, ha a zöld, az érett és a szárított almának más és más az íze. Lehet őt csodálni, hogy nyugdíjaskorban is milyen szép hangon és könnyedén énekelte Nemorinót. (Csak nagypapakorban megkísértett Otellójával vallott kudarcot, de az már nem számít.)
Ezen a felvételen ráadásul jól illik felfogásához druszája, Carlo Maria Giulini tükörsimára kivasalt hangzása. Giulini az a karmester, aki ott is egyensúlyt és összhangot képes teremteni, ahol fölborult a világ és süvölt a diszharmónia.

A két Foscari sorsa Magyarországon még hányatottabb, mint a darabbéli hősöké. 1850-ben ugyan bemutatta a darabot a Nemzeti Színház, megért 28 előadást, 1903-ben pedig a Budai Színkörben adták elő, de a magyar operaszínpadokon nem tudott gyökeret verni. 2001-ben Pál Tamás vezényletével előadták még koncertszerűen, de modern kori színpadi megvalósítása nem volt. Ugyanakkor Pozsonyban például a közelmúltban éveken át játszották. Aki kíváncsi rá, annak maradnak a lemezek, meg a DVD-k. És ez jól is van így.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.