Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

Tanári (William Butt Bach-lemezéről)

2013-04-15 08:16:42 Balázs Miklós

William Butt, Bach Cello Suites William Butt

Bach J.S.: Cello Suites
2 CD
Warner Classics
825646542277

Azt mondják, a mikrofon nem hazudik. Neki nem is kell, arra ott van a keverőpult, azt éppen erre találták ki. Hogy hazudjon, lódítson, füllentsen szemérmetlenül. Ha „lecsúszik” egy hang, azt mondja a hangmérnök: majd „fölhúzzuk”, ne aggódj. Ha félresiklik, semmi gond, bevágjuk a jót a reprízből. Túl száraz az akusztika? Rákapcsoljuk a „zengetőt”. Nem elég snájdig a dinamika? Csak pár gombnyomás és úgy emelkedik fff-ra a ppp, mint a parancsolat. A fülünk már megszokta az ilyen kegyes csalásokat, annyi lemezt hallgatunk, hogy már természetesnek vesszük, hogy a kompresszor működik és teszi a dolgát – sőt, talán el is várjuk.

A koncert persze teljesen más. Az esetleges rossz hangzást betudjuk annak, hogy nem jó helyen ülünk, sokan köhögnek körülöttünk, talán a zengőkamrák beállítása sem optimális és így tovább. Az ún. koncertfelvétel így afféle hibrid. Élő is meg nem is. Élőben rögzíteni persze mindig kockázatos, de sokszor megéri, mert nemcsak olcsóbb, de néha a hangverseny éltető feszültséggel terhes, ihlető légkörét is sikerül megörökíteni. A keverőpult persze ott van a „vonal” végén és, mint mindig, végzi a feladatát, de ez ellen úgysem tehetünk semmit.

Johann Sebastian Bach szólógordonka-szvitjeit lemezre venni minden csellistanövendék álma-vágya, ami rendjén való, ám a tény, hogy mára minden féltehetségű csellista valóra is válthatta az álmát, az már nem akkora élmény. Talán nem is annyira nagy baj, hogy nincsenek már lemezboltok, mert nem kell kerülgetni a sok egyszeri gordonkás leány és fiatalúr unalmas hangicsálásának legújabb plasztik-lenyomatát, melynek valamely kisebb-nagyobb kiadó valami rejtélyes okból esélyt adott.

William Butt angol gordonkaművész nem mai legény, de nem is épp matuzsálem; mivel még saját Wikipedia-szócikke sincs (ahogyan Facebook-profilja sem), így csupán weboldalának erősen hiányos biográfiájából táplálkozhatom. Az, hogy a Royal Irish Academy of Music tanára, nekem nem sokat mond… legfeljebb azt, hogy tanít. Gondolom, csellójátékot. Mindenesetre megpróbálkozik azzal a bravúrral, amivel talán csak kevesen mernének, jelesül, hogy a Bach-szviteket élőben rögzítse, közönség előtt, méghozzá az illusztris St John’s Smith Square-ben, Londonban. Nem ez az úzus, ezt lássuk be. Kényelmesebb egy jól befűtött rádióstúdióba bevackolni és akár húszadszorra is újrakezdeni egy-egy tételt, ha valami nem az igazi – a láncdohányos hangmérnök kolléga meg küldi rá a naftát az üveg mögött. De Butt nem ezen az úton halad, ő vállalja a kockázatot. És nem csupán az élő előadás rizikóját, hanem az utómunkák – meglehet, látszólagos – hiányáét is. Mert ezen a dupla CD-n alig érzem nyomát a keverőpult jótékony „make-upjának”. Mintha a legelső sorban ülnénk, s mintha minden közvetlenül a szemünk-fülünk előtt zajlana, annyira nyers és „egyenes” a hang. Meg lehet szokni pár tétel után, természetesen, de nem könnyű: a hangzás erős, kemény és direkt, mondhatni tolakodó – mintha semminemű szolgálati gépállat sem állna a húrok és hallójárataim közé. Pedig áll. Van keverőpult is nyilván, s van lejátszó, erősítő, kábelek, hangfalak, szobaakusztika, csak mintha kikapcsolták volna őket.

Butt pedig tanárian játszik. De ezúttal a tanári kifejezést nem a mesteri szinonimájaként használom. Ahogy Butt csellózik, abban van valami remetei szigor, valami merev, klasszikus, visszahúzódó, magányos rigorózusság. Úgy hiszem, Butt jó tanár lehet, olyan, aki mindig tudja, mikor lapogassa hátba a növendéket, s mikor suhintsa meg a nádpálcát; más szóval: éppen így képzelek el egy gordonkatanárt. Aki megtanít a hangszeren játszani, elmondja, megmutatja, mit miért és hogyan tedd, de arra nem, hogyan legyél önálló muzsikusegyéniség, hogyan hívd elő azt a belső embert, melyből a saját művészeted fakad, ami hasonlíthatatlanul te vagy. Mindent tud a hangszerről, de nem kérkedik vele, nem használja azokat a szokásos manírokat, melyeket számos mai csellistától hallani, nem él olyan közkedvelt, hatáskereső eszközökkel, melyekkel a legtöbb pályatársa. Pedig széles a spektrum a bájgúnár dzsigoló Zuill Balileytől a puritán Truls Mørkig, hisz százféleképpen lehet jól csellózni. Előbbi attól olyan népszerű, hogy nem restelli a legvadabb romantikus szenvedélyt keverni mindenbe, amihez csak hozzáér, utóbbit azért halmozzák el szuperlatívuszokkal az ítészek, mert szinte aszkétikus önfegyelemmel és példás precizitással játszik – a cinkos mosolyú bel ami, Gautier Capuçon meg valahol a kettő között pilinckázik...

Butt nem illik a sorba. Nem találom a fogást rajta. Nem érzem elég egyéninek, elég karakteresnek, sem elég karcosnak, sem elég kifinomultnak, sem elég ravasznak, sem elég virtuóznak. Nem érzem, hogy valami mondanivalója lenne; mintha csak biflázná a szöveget, de megérteni, magáévá tenni nem célja, pusztán fölmondani a leckét. Semmi önálló lelemény, invenció. S mintha egy szökelléssel átkerült volna a katedra túloldalára. Akit hallunk, egy diák, nem is tanár, s ügyetlen, rossz hangsúlyokkal próbál el-elkülönböző arcot kölcsönözni a sorjázó tételeknek. De valahogy nem megy: a játéka sokszor unalmas, tartalmatlan, erőltetett. Pedig nem játszik rosszul, csak mintha már maga is unná az ezredszer is átismételt kötelező tananyagot. Talán nem hat rá elég ösztönzőleg a hangverseny légköre. Bach mester pedig ezt nemigen tűri. Jó, jó – mondja unottan –, megfelelt – azután hazamegy.
Gyér taps.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.