Tiszta zene (Joshua Bell és az Academy of St Martin in the Fields)

2013. április 4.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Academy of St Martin in the Fields
Joshua Bell (hegedű)

BEETHOVEN: Egmont-nyitány, op. 84
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny, op. 77
BEETHOVEN: V. (c-moll) szimfónia, op. 67

Különös, hogy Claudio Abbado egy héttel korábbi koncertjéhez hasonlóan a St Martin in the Fields kamarazenekar és Joshua Bell hangversenyén is kicserélődött a program. Beethoven maradt, de más művekkel, Bruch helyett Brahms került a programba, Mendelssohn pedig a ráadásba száműződött. Az eredeti műsor sem lett volna épp forradalmian újszerű, de a végleges annyira hagyományos, hogy már-már ritka, mint a fehér holló.

Nekem egyébként semmi bajom ezzel. Szívesen bejárom a jól ismert zenei ösvényeket újra meg újra, ha az idegenvezető tud valami újat, érdekeset mutatni az adott műről. Joshua Bell nem csak az est programjában szereplő műveknek adott szárnyakat, de az én napjaimat is bearanyozta, és az élmény sehogy sem akar halványulni.

Nem tudom másként aposztrofálni a produkciót, csak ahogy már a címben is tettem. Bevallom, jómagam általában vevő vagyok szokatlan megoldásokra, a hagyományostól eltérő zenei értelmezésekre, új ötletekre, ha hitelesnek érzem az előadást, ám most épp az volt frissítő erejű, hogy a három darab előadása alatt az örök érvényű szólalt meg tisztán, sallangmentesen, mégis intenzíven és szenvedélyesen. Olyan természetességgel volt jelen a művektől szinte függetlenül a zenélés szabadsága, mint ahogy a fürdőszobában dudorászunk, vagy ahogy gyermekünknek énekelünk. Az élményt persze elsősorban – nem győzöm elégszer hangsúlyozni – Joshua Bell személyisége, vezető ereje tette dúsgazdaggá. De el ne feledjem megemlíteni az együttes semmilyen máshoz nem hasonlítható hangszínét! Mert persze a nagyhírű zenekar a másik „személyiség”. Nézve, nem csupán hallgatva az egyes muzsikusokat, az az érzésem támadt, hogy hihetetlenül pozitív a közösség lénymagja, ha szabad ilyet mondanom.

A két Beethoven-művet Bell koncertmesteri pozícióból irányította. Ha kellett, pár ütem erejéig vonóját elválasztotta hangszerétől, és az irányításban segédkezett, majd ismét visszatért szólamához. A Brahms-hegedűverseny szólóját természetesen a pódium közepére lépve szólaltatta meg. Szenvedélyes, de minden ízében arányos, az együttes múltjához méltó, és azzal azonosulni tudó tolmácsolást hallottunk. A hatalmas versenymű nem vesztett erejéből a karcsú zenekari létszám, és az ennek megfelelő szellős hangzás ellenére sem. Már ekkor feltűnt, és később Beethoven c-moll szimfóniájában is igazolódott, hogy Bell tudatosan él a kamarazenei hangzás kontúrosabb, élesebb lehetőségeivel, ám eközben kissé visszafogja az erőteljesebb effektusokért felelős timpanit és rézfúvósokat, pont annak érdekében, hogy ne legyen tömören sötét az összhangzás. Nagy önuralom, belátás, urambocsá érettség kell ehhez, mondjuk, egy nagyromantikus lezárásnál. Bell azonban nem kötött kompromisszumot, csak muzsikált, zenekarával együtt.

A Beethoven-művek sem a gigászi hérosz hangján szólaltak meg (persze néha az is kell), hanem épp csak a XIX. századba csöppent klasszikus zeneművekként, lehántva róluk minden rárakódott ragacsos interpretációs hordalékot.

A friss levegő élménye volt ez, a tavaszi napsütésé, amire amúgy is várunk.