vissza a cimoldalra
2019-11-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11450)
A csapos közbeszól (95)

Társművészetek (1452)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4610)
Palcsó Sándor (270)
A Magyar Zenekarok helyzetéről (84)
Kimernya? (3297)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3509)
Élő közvetítések (8247)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2358)
Meg kell újítani az ének-zene oktatást! (137)
Erkel Színház (10374)
Pantheon (2446)
Kiss B. Atilla (202)
Operett, mint színpadi műfaj (4148)
High Fidelity - beállt a jégkorszak? (546)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1805)
Franz Schmidt (3456)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Abbado lakatlan szigete (Mahler Kilencedikje)
- zéta -, 2013-03-26 [ Szimfonikus művek ]
nyomtatóbarát változat

Mahler - Abbado MAHLER: Symphony No.9

Berliner Philharmoniker
Claudio Abbado

Universal / Deutsche Grammophon
00289 479 0561

Ha arra a bizonyos lakatlan szigetre életem mindössze egyetlen koncertjét vihetném magammal, akkor – magam számára is meglepő módon – nem tétováznék sokáig. Claudio Abbadónak a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar élén adott hangversenye lenne ott a tarisznyában, amit 2004 áprilisában hallottam a Zeneakadémián. Írtam is pár bizonytalan sort erről a Mahler Kilencedikről (article.php?artid=1827).
Többre akkor nem futotta, de az előadás kilenc sűrű év távlatából máig hatóan vastagon beégette magát az emlékezetembe. Foglalkoztat, itt van velem azóta is a mindennapokban.

Vajon mit tudott Abbado?

A koncert legelképesztőbb élménye a vége volt. A karmester úgy maradt az utolsó elhaló hangok után, mi is úgy maradtunk, némán, elmerengve a Zene keltette fantasztikus űrben, időtlenül hosszú ideig. Pár évvel később összefutottam valakivel, aki valamiért mérte az időt, és szerinte két és fél percig tartott ez a némaság a karmester, a hatalmas zenekar és a zsúfolásig telt Zeneakadémia szép összekapaszkodásában. Ezt a két és fél tömény percet, amíg élek, nem felejtem el.

A hatás létrejöttét akkor a saját közös érdemünknek tudtam be, magunknak, a közönségnek ugyanannyi szerepet tulajdonítva, mint a másik két közreműködő félnek. Azután – pár évvel később – Heiner Kolléga volt szíves felvilágosítani arról, hogy Abbado ugyanezt a „mutatványt” már 1986-ban, a Kongresszusi Központban is elsütötte. Sőt, a Berlini Filharmonikusok lemezéről írt recenziójában le is írta mindezt. (article.php?artid=495)

No, a Universal most újra piacra küldte ugyanezt a produkciót, Mahler Kilencedikjét Abbadóval és a Berliniekkel, s nagyon jól tették.

Vegyes érzésekkel, kissé rettegéssel és félelemmel tettem be a lejátszóba a CD-t. Mi lesz, ha összedől egy bálvány és kiderül, hogy üres légvárakat dédelgettem fakuló emlékeimben? (Ez így együtt olyannyira zavaros képsorozat, hogy pontosan fedi a valóságot.)
És a felvétel pontosan ugyanazt az érzetet keltette bennem, mint az a bizonyos zeneakadémiai koncert. Szinte láttam is magamat ott, a hátulsó bal oldalajtó mellett, a fal tövében ácsorogva szűk másfél óráig, merthogy a jegyek már hetekkel azelőtt elfogytak.

Mahler utolsó (befejezett) szimfóniája a komponista egész életművének az esszenciája. Benne van szinte minden, amit elért, meg az is, amit csak szeretett volna. Benne a küzdelmek, benne az örömök, sőt, még az összeurópai cafka-kékharisnya Alma okozta nyűgöket is megtaláljuk. Nem véletlen a szimfónia alcíme sem: „Búcsú”. Összegzés és távozás van ebben a zenében.

A téma nem volt idegen a komponistától. A ténylegesen kilencedik szimfóniája, a Dal a Földről utolsó tétele kimondva is erről szól. De sokkal korábbi művei is rendre a halál és az elválás fájdalmas gondolatiságát járják körül. Itt most nincs szöveg, csak harmónia és érzés. Tisztább is így. De valahogy mégis másabb a Kilencedik búcsúja, mint a korábbiaké.
Régóta ízlelgetem, miért is másabb? Ez a mű egyáltalán nem pesszimista, ehelyett átlengi valami csodálatos és mindent elöntő, földöntúli, kicsit rezignált derű. S van a sorok közt valami örökérvényűség. Még mélyebb és tartalmasabb, mint a korábbi – mély és tartalmas – Mahler-opusokban.

Abbado 1999-ben élő előadáson vezényelte a IX. szimfóniát a berlini Filharmónia nagytermében. Már az első pillanatoktól elképesztően megtalálta a hangot. Derűs és melankolikus életképek váltják egymást, a dirigens egy pillanatra sem ereszti el a hallgatót. Mostanra kezd az az érzés kialakulni, hogy annak idején a Zeneakadémián (is) mind a publikum, mind a nagy létszámú orkeszter csak tehetetlen bábúként engedelmeskedett a „varázsló” utasításainak.

A második tételhez a komponista odaírta „kissé ügyetlenül és nagyon durván”. A magyar nyelvben a „tramplin” kifejezés pontosabban ráillik arra, amit Abbado zenekara elő tudott csiholni a hangszerekből. Fantasztikus zsánerképek váltják egymást, akárcsak a harmadik tételben. Egyszer falun vagyunk, pillanatokkal később a nagyváros forgatagában, egyszer magányosan bolyongunk az erdőn, másszor benne vagyunk a tömeg sűrűjében.
És persze ott van az az elmondhatatlan-leírhatatlan utolsó tétel, „nagyon lassan és óvatosan”. Az egyre halkabb üveghangok persze még tovább és tovább halkulnak, s amikor azt hiszed, ennél nem lehet ezt már csöndesebben, akkor megmutatják. Az utolsó hangokat már nem is halljuk, csak sejtjük.
És Abbado berlini előadásában, úgy, mint Pesten, valahol megint eltűnik a pillanat, amikor tényleg vége. Még halljuk fülünkben az utolsó sejtelmes akkordot, még az utolsó utánit is felvizionáljuk, mert hátha szól. És utána jön az, amit a világfi John Cage úgy mondott találóan, persze nem ezzel a szimfóniával kapcsolatosan: „az üres értelem”. A csend. Abbado ragaszkodott hozzá, hogy a negyedik tétel, a negyedik track után legyen egy ötödik is. Nem úgy és nem annyi, mint a Zeneakadémián. A közönség a harminckilencedik másodpercig bírja, akkor kezd mocorogni, s tör ki a zajos ováció. Azt hiszem, Mahler egy ilyen előadás hallatán beírna a kottába utólag egy sor szünetet. Az értelmét.

Rengeteg lemez van forgalomban Abbadóval. Az összes Mahler-szimfóniát is kiadták már rég. Mégis azt gondolom, hogy ha Claudio Abbado arra a bizonyos lakatlan szigetre csak egyetlen zeneművet vihetne magával, akkor az Mahler IX. szimfóniája lenne.
Jól ellennénk ott, most már csak arra kell figyelnem, hogy közös szigetre kerüljünk.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Erkel Színház

GERSHWIN: Porgy és Bess

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Josef Špaček (hegedű)
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Csaba Péter
DVOŘÁK: Karnevál-nyitány, op. 92
DVOŘÁK: a-moll hegedűverseny, op. 53
DVOŘÁK: 8. (G-dúr) szimfónia, op. 88

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Váradi László (zongora)
BEETHOVEN: 13. (Esz-dúr) zongoraszonáta, op. 27/1
BEETHOVEN: 14. (cisz-moll) zongoraszonáta, op. 27/2 („Holdfény”)
MUSZORGSZKIJ: Egy kiállítás képei

19:30 : Budapest
Nádor Terem

Marczi Mariann (zongora), Lukács Péter (brácsa)
SCHUMANN: Adagio e Allegro
VIEUXTEMPS: B-dúr szonáta
SCHUMANN: Meseképek

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Elisabeth Leonskaja (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
DVOŘÁK: d-moll legenda, op. 59/1
DVOŘÁK: II. szláv tánc, op. 46/2
DVOŘÁK: Nem mondom el - kórus vegyes karra, op. 29, No. 3
BEETHOVEN: IV. (G-dúr) zongoraverseny, op. 58 (11.21-én és 23-án)
BEETHOVEN: V. (Esz-dúr, „Császár”) zongoraverseny, op. 73 (11.22-én)
DVOŘÁK: VII. (d-moll) szimfónia, op. 70
A mai nap
született:
1942 • Hamari Júlia, énekes
elhunyt:
1695 • Henry Purcell, zeneszerző (sz. kb. 1659)
1938 • Leopold Godowsky, zongoraművész (sz. 1870)