Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„A kórus egy embernevelő műhely” (Thész Gabriella)

2013-03-14 11:34:20 - zéta -

A legutóbbi Zene Világnapján szerkesztőségünk az évad muzsikusának választotta Thész Gabriellát. Interjúnkban pályáját követjük végig a szekszárdi általános iskolától a hírneves Milano Musicáig, és felidézzük a számára legfontosabb személyeket. Beszélgetésünkben persze minden szó volt munkahelye, a Magyar Rádió Gyermekkórusa körül forgott, melyet az elmúlt nyáron elhagyni kényszerült.

Thész Gabriella    -Hogyan lesz az emberből egy gyermekkórus vezetője?

   -Nem akartam kórusvezető lenni, bár nagyon szerettem az éneklést. Általános iskolai ének tanárnőm Papp Marika néni gyakran megkért, hogy vezényeljem az iskola kamarakórusát egy- egy kisebb szereplésen. Akkor még nem készültem kórusvezetőnek.

   -De zenésznek igen.

   -Így van, de ugyanakkor a tanári pálya is vonzott. Pécsre kerültem a konzervatóriumba zongora és oboa szakra. Agócsy László lánykarában énekelve egyre jobban megszerettem a kóruséneklést. Záróvizsgáztam oboából, és jelentkezetem a Zeneakadémiára zongora és karvezetés szakra.

   -A zongora megmaradt beteljesületlen szerelemnek?

   -Ó hát én Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel és Jandó Jenővel együtt felvételiztem. Nyilvánvaló volt, hogy sehol nem voltam hozzájuk képest. Viszont nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy a karvezetés szakra felvettek. Emlékszem, többször is elmentem megnézni, hogy a Király utacai bejáratnál lévő hirdetőtáblán tényleg az én nevem van-e kiírva a felvételt nyertek között… Csodálatos évek jöttek: mestereim voltak Szőnyi Erzsébet, Párkai István, Vásárhelyi Zoltán, Kroó György, Nagy Olivér , Pernye András, Ujfalussy József… De a zongorához is hű maradtam, mert zeneakadémiai tanulmányaimmal egy időben a Budapesti Tanárképző Intézet zongora tanszakán államvizsgát tettem. Az egykori Bartók-növendék, Sztankay Lajos volt a tanárom. Sőt, ez után még a Zenakadémián akkor újonnan indult csembaló tanszakon Sebestyén Jánosnál is tanultam 2 évig .

   -A család inspirált?

   -Olyan családból jöttem, ahol mindig szólt a zene. Szüleim nem voltak muzsikusok, édesanyámnak viszont abszolút hallása volt, és szépen zongorázott. Talán nem véletlen, hogy bátyámmal együtt mindketten a zenei pályát választottuk…

   -Elvégezted tehát a Zeneakadémiát…

   -Friss diplomával kerültem a nagymúltú Marczibányi Téri ének- zenei általános iskolába, ahol akkoriban már nagyszerű közismereti és zenei tanárok tanítottak.

   -Ott is volt már kórus?

   -Hogyne. Akkor tanított ott Mohayné Katanics Mária is, akinek kóruspróbáin ülve elleshettem, hogy hogyan kell gyerekekkel foglalkozni, gyermekkart felkészíteni, új művet betanítani, szereplést előkészíteni, vagy hogy mit is kell mondani a gyerekeknek közvetlenül a fellépés előtt…

   -Akkor még nagyon fontos volt nekünk a Kodály-módszer.

   -A „módszer” valójában zenei nevelési koncepció. Akkoriban még a hazánkba látogató állami vezetők feleségei is, no meg énektanárok a világ minden tájáról csodájára jártak az „éneklő iskolának”. Sajnos ez az iskolatípus, és a gyermekek szellemi-lelki neveléséhez oly fontos ének-zene oktatás ma eltűnőben van, pedig életre szóló lelki védelmet nyújt, és ahogy Kodály Zoltán hirdette: „embernevelő hatása” van. Kodály mondta azt is, hogy „az általános iskola célja a teljes embert megalapozni, a zene ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban.” Három éve tanítottam már, amikor zeneakadémiai gyakorló tanár lettem, és ekkor kaptam az első meghívást is Amerikába, a Boston melletti Kodály Intézetbe. Kinyílt számomra a világ!

   -Egy évig tartott?

   -Igen. Attól kezdve rendszeresen utaztam vendégtanárként hosszabb–rövidebb időkre. Tanítottam különböző egyetemeken, nyári tanfolyamokon Európában, Amerikában, Ausztráliában.. 1989 után a hosszabb meghívásoknak már nem tudtam eleget tenni, mert akkor már a Rádió Gyermekkórusánál voltam.

   -Ahova 1985-ben kerültél.

   -Így van. Igó Lenkét és engem 1985-ben hívtak oda, miután az alapító karnagyok, Csányi László és Botka Valéria nyugdíjba vonultak. Akkor Erkel Tibor és Kocsár Miklós voltak a Rádió zenei vezetői. A zökkenőmentes átadás- átvétel érdekében Reményi János az utolsó időben már egy fél évig együtt dolgozott a Csányi házaspárral, és felkészült arra, hogy átvegye tőlük az együttes vezetését.
Az én életem is szakmailag két szálon futott ettől kezdve: a tanítás és a vezénylés egyaránt jelen volt benne.

   -Örömmel mentél a Rádióba?

   -Vonzott az új feladat, a fantasztikus zenei lehetőség, de nagyon nehezen szakadtam el a régi iskolámtól és a gyerekektől. A rádiós munkával egy időben még két évig visszajártam tanítani a Marczibányi térre, csak ezután határoztam el végleg, hogy a Rádió Gyermekkórusát választom. De hiányzott a tanítás. Így hát nagyon örültem, amikor 1992-től a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében elkezdhettem karvezetést tanítani.

   -1985 után azért egyfajta stílusváltást is végre kellett hajtani a Gyermekkórus életében, igaz?

   -Reményi Jánostól az irányítása alatt eltöltött tíz évben nagyon sokat tanultam. Stílus- ismeretet, formálást, kottahűséget. Többek között azt, hogy a kórushangzás dinamikailag rendkívül érzékeny, és stílus szerint változó. A formálás és a tempó fontosságát, és azt, hogy másképpen ”szóljon” a kórus, ha Bartókot énekel, mint ha Palestrinát. Hogy stílusbeli jártasságot rögzítünk, és annak megfelelően formáljuk az adott művet. Hogy miképp fonódik össze a kórushangzásban a technika és az intonáció. Ma már tapasztalatból tudom, hogy a kórus egy jól megépítendő hangszer, amelyet minden nap gondozni, csiszolni kell.

Amikor 1995-ben átvettem a kórus művészeti vezetését, folytattam a Reményi János által elkezdett koncepciót. Nagyon fontos volt számomra továbbra is, hogy a Gyermekkórus repertoárján Bartók, Kodály, Bárdos és a mai magyar szerzők mellett a régi zene és az európai kortárs a cappella zene együttesen legyen jelen. Ebben az időben kezdtünk el foglalkozni intenzívebben a magyar, valamint az európai „elénekelhetetlenül nehéz” kortárs zenével, amely a későbbiekben nagyon sok meghívást, világpremiert, felejthetetlen élményt jelentett a Gyermekkórusnak és nekem. De fel kellett építeni egy új csapatot és egy hatékony működési rendszert. Dr. Nemes László Norbert, Barabás Edina, Novák Anikó és a kórustitkár Kocsis Erika személyében találtam meg a legmegfelelőbb munkatársakat.

Folyamatosan kerestük a legjobb, leghatékonyabb próbarendet, ki kellett alakítanunk egy a rádiós elvárásokhoz alkalmazkodó széles repertoárt.
A stúdió-munka és a rádiós élő adások komoly zenei és lelki fegyelmet, összpontosítást követeltek karnagyoktól és gyerekektől egyaránt.
Nekem csodálatos munkatársaim voltak, az én erőm bennük rejlett.

Thész Gabriella és Luciano Berio Hadd meséljek el egy megható történetet.
2000-ben a Milano Musica Festival az akkor 70 éves Luciano Berio-t ünnepelte. A koncert második részében elhangzó kettős gyermekkarra, zenekarra, női szólóra írt Ofanim című kompozícióját ő maga vezényelte. Csodálatos élmény volt vele dolgozni! A főpróba szünetében a gyerekek a milánói konzervatórium nagytermében szétszóródva, mintegy pihenésképpen, énekelgetni kezdtek. Az egyik Lassus-motettánál Maestro Berio észrevétlenül belépett a terembe. Szó nélkül leült, úgy hallgatta őket, majd odajött és megölelt. Aznap este, a róla szóló est végén kezébe fogta a mikrofont: „Hölgyeim és Uraim, ma délelőtt ezek a gyerekek egy csodával ajándékoztak meg”, és megkérdezte tőlem, hogy elénekelhetik-e a gyerekek most is azt a Lassus-motettát. Azt hittem elájulok: tőlem kérdezi ő, az ünnepelt, az őt ünneplő koncert végén? És akkor a gyerekek újból körbeállták a nézőteret, és megint felhangzott a motetta.

   -A kortárs zene az egyik specialitása lett a Rádió Gyermekkarának.

   -Ennek is története van: az első nagy kihívás még a 80-as évek végén jött. Reményi Jánost megkereste Eötvös Péter, mert Karlheinz Stockhausen a Milánói Scalában bemutatandó Montag aus Licht című operájához gyermekkart keresett. Vagy két évig dolgoztunk vele. Rendszeresen járt Magyarországra és írta az újabb és újabb részleteket nekünk, mert egyre jobban tetszett neki, hogy a szolmizáció segítségével képesek voltunk bármit megtanítani a gyerekeknek. Én a mai napig csakis szolmizálva tanítok mindent. Az együttesnek tehát specialitása lett a kortárs zene, jártuk a világ kortárszenei fesztiváljait, Néhány ezek közül:
Salzburgi Ünnepi Játékok, Flamand Fesztivál, Wien Modern, Velencei Biennale, Milano Musica. Vagy itthon: Tavaszi Fesztivál, Korunk Zenéje, Mini fesztivál.

Ezeken a nagy kihívást jelentő turnékon nemcsak az volt a fontos, hogy a kórus megbízhatóan tudja a műveket, hanem az is, hogy a rendkívüli feladatokhoz szükséges megfelelő körülmények is biztosítva legyenek. Kényelmes szállás, meleg étel, próbahely, biztosítások. Senki ne legyen beteg, ne legyen honvágya, de ha mégis előfordult, olyankor mindannyian egy kicsit anyukák, ápolónők is voltunk. Gergely Mária, a Gergely Arts vezetője mindenre gondolt. Emlékszem, amikor a velencei Frari templomban az egész napos zenekari próbán átfázott gyerekeknek egyszer csak váratlanul elővarázsolt egy hatalmas adag forró teát - miközben kint is folyamatosan zuhogott az eső.

Csak a Milano Musicán háromszor voltunk kint, legutoljára 2007-ben, mindegyik koncertünket a RAI élő egyenes adásban közvetítette. Legutóbb 2007-ben Giovanni Verrando a Fesztivál felkérésére írt négytételes kórusművének bemutatója mellett egy olyan Toshio Hosokawa-művet is elénekeltünk, amely szintén a Fesztivál kérésére hangzott el, és az is európai ősbemutató volt. A mű címe: Singing trees, Requiem Toru Takemitsu emlékére. És amelyben végig legalább 12, de helyenként 24 szólamot kellett megszólaltatni. A művet Bartók akusztikus skálájából kiindulva a szolmizáció segítségével tanítottuk meg.

Ugyanis a régi zenében és a népzenében rejlő aszimmetrikus metrum-érzet, a modális zene, a pentatonia mind nagyon fontos támasz, híd a kortárs zene felé is.

   -Volt egy remek helyettesed, de végül magadra maradtál.

Dr. Nemes László Norbert valójában nem helyettesem, hanem karnagytársam volt. Kanadában doktorált, és 1997-ben pályázattal ő nyerte el a társkarnagyi pozíciót. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Egymásnak tükröt tartottunk, amit ő csinált, abból tanultam én, és fordítva. Egymás próbáján ott ültünk, közösen alakítottuk ki a repertoárt úgy, hogy személyiségünk és a számunkra kedves művek összhangban legyenek a lehetőségekkel és a teljesítendő feladatokkal ugyanakkor legyen a repertoárnak egy ránk együttesen jellemző saját arculata.
Csodálatos időszak volt, de sajnos 2009-ben arra kényszerült, hogy elmenjen. Ez nagyon nehéz volt mindannyiunknak. Ez már abban a nehéz időszakban történt, ami 2006-ban kezdődött, amikortól a Rádió új vezetést kapott és a Rádió Zenei Együttesei (beleértve a Gyermekkart is) egyre nehezebb helyzetbe kerültek.

   -Az idei nyarat hogy élted meg?

   -Nagyon váratlanul értek az események.
Bizony bevallom, számomra a gyerekek elvesztése volt a legfájdalmasabb. Mert Ők voltak az én igazi, legcsodálatosabb munkatársaim. Amikor kiderült, hogy mi történt, a kórus tagjai és a szülők megható, megtisztelő és nagyon szép búcsúztatót szerveztek nekem.

   -Hogy lehet ezt feldolgozni?

   -Az ember, amikor arcul csapják, nem tudja felfogni, mi történt. Akkor rendültem meg leginkább, amikor két nappal később a Gyermekkórus tagjai, régiek és újak, ott álltak a kertemben, gyertyával a kezükben a nyár közepén, és énekeltek. Az nagyon nehéz volt. Kollégák, barátok, ismerősök telefonáltak, írtak, érdeklődtek döbbenten. És én mindenkinek azt mondtam, ami a papíromon áll: a munkaviszonyát felmondással megszüntetjük. Én nem vonultam nyugdíjba.

   -Most mivel foglalkozol?

   -Örömmel mondhatom, hogy sok szép feladatom van. Előadásokat tartok, tanítok és kórusokkal dolgozom itthon és külföldön.
Kocsis Zoltán felkérésére a 2012. decemberi Diótörő-előadásokra alakítottunk egy gyermekkart. Ennek nagyon örültem. Fölvettünk negyvenöt aranyos gyereket, huszonöt kisfiút és húsz lányt. Nagy öröm, és még nagyobb kihívás volt ez a szereplés, hiszen Kocsis Zoltánnak súlyos betegsége utáni első visszatérése volt ez az előadás. Nagyon igyekeztünk!! És már vannak további felkéréseink…

   -Menjünk még vissza a múltba! Mi motiválta a szülőket, hogy a Rádió Gyermekkórusába hozzák a gyereküket?

   -Sokan talán azért jelentkeztek a kórusba, mert az egész ország ismerte a Magyar Rádió Gyermekkórusát, régebben rendszeresen szerepeltek a rádióban és a televízióban is. Amikor aztán beléptek a kórusba, olyan életre szóló élményeknek lehettek részesei, amit ők saját maguk, egyéni munkájukkal egy közösség tagjaként hoztak létre, és amelyre ma is büszkén emlékeznek vissza. Ebben a kórusban tanulták meg a felelősséggel elvégzett rendszeres munkát és annak értékét.

   -Ha egy szólót kellett énekelni egy műben, abból nem volt konfliktus?

   -Aki megtanulja egy kórusban a másikat elfogadni és – ha nála jobb – tisztelni, akkor az egy nagyon jó dolog. A gyerekek mindig pontosan tudták, ki az első, a második, és ki az ötvenedik.

   -A szülők részéről sem?

   -Azok a szülők, akik komolyan figyelemmel kísérték és ismerték az egész kórust, ezt szintén tudták.

   -Hány gyerek ment át a kezeden a Rádióban?

   -Évente 30-40 gyerek kerülhetett be, akik több évig voltak a kórusban, és én 27 évig voltam ott. Több, mint ezer gyerek.

Végezetül szeretném megköszönni ezt a megtisztelő elismerést, amely különösen jól esik, és amely egyben minden gyermek és felnőtt munkatársamnak is szól. És persze a családomnak. Mert szeretettel és türelemmel állnak mellettem...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.