vissza a cimoldalra
2019-03-25
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11326)
A csapos közbeszól (95)

Momus-játék (5618)
Kimernya? (2987)
Balett-, és Táncművészet (5756)
Milyen zenét hallgatsz most? (25010)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3189)
Társművészetek (1298)
Erkel Színház (9809)
Bartók Béla szellemisége (278)
Bartók Béla (1881-1945) (209)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4466)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1618)
Franz Schmidt (3297)
Fiatal művészeink hazai és nemzetközi sikerei (329)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61589)
Pitti Katalin (824)
Melis György (254)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A vörös különítmény (A Nixon Kínában a Metből)
Balázs Miklós, 2013-01-30 [ Közvetítések ]
nyomtatóbarát változat

A Nixon Kínában a Metből JOHN ADAMS: Nixon in China

James Maddalena, Janis Kelly, Robert Brubaker, Kathleen Kim, Richard Paul Fink, Russell Braun
The Metropolitan Opera Orchestra, Chorus and Ballet
Conducted by John Adams
Directed by Peter Sellars

Warner / Nonesuch
Blu-ray + DVD
7559796088

Az amerikai operáról általában sem könnyű beszélni. A század középső harmadában ugyan felbuzgott egy utóromantikus, óvatosan modernista operaírói ambíció többekben, ekkor születtek a legismertebb amerikai operák: Howard Hanson: Merry Mount (1933), Aaron Copland: The Tender Land (1954), Samuel Barber Vanessa (1957); ezek a helyenként szép, de alapvetően mégiscsak erőtlen és álmosító munkák azonban nem bizonyultak tartós színpadi sikereknek. Ehhez a körhöz kapcsolódik az ugyancsak „fékezett habzású” Gian Carlo Menotti, az olasz származású amerikai zeneszerző, aki irigylendően hosszú karrierje során ugyan több mint kéttucat operát írt, de ezek közül csak egy-két jobb munkája ütötte át az ismertség falát. Nem így George Gershwin Porgy & Bess (1935) című nagyhatású, ingergazdag darabja, mely Scott Joplin Treemonishájához hasonlóan az afroamerikai kulturális összefüggések játékba hozásával és a friss „szüretelésű” jazzmuzsika beépítésével tudott új impulzust vinni a műfaj hagyományos keretei közé. Annak ellenére, hogy az európai klasszikus zene legnagyobb újítói, Bartók, Schönberg és Stravinsky is életük egy jelentős részében Amerikában életek és alkottak, az USA „őshonos” komponistái nehezen találták meg az amerikai opera saját, önálló útját. (Szorosan e tézishez kapcsolódik, hogy az amerikai közönség legendás konzervativizmusa ehhez nem kínált éppen zsíros táptalajt.)

Ahhoz, hogy az operakultúrában is megszólaljon „Amerika hangja”, jó néhány évnek el kellette telnie a New York-i Metropolitan, a chicagói Lyric Opera, vagy a San Franciscói Operaház felvirágoztatása után, melyek bár valósággal ontották magukból az énekes tehetségeket, jobbnál jobb zenekarokat neveltek és a legkiválóbb karmestereket gyűjtötték maguk köré, azonban amerikai szerzők darabjait csak ritkán tűzték műsorukra, még ritkábban prolongáltak, mert nem igazán találtak köztük olyan munkákat, melyek egy Mozart, Verdi vagy Puccini tehetségéhez mérhetőek lettek volna. A népszerűséghajhász Leonard Bernstein, bár cseppet sem volt önbizalom híján, inkább a Broadway teátrumai számára írt könnyed musicaleket és élvezte a West Side Story meg a Trouble in Tahiti világhírében való sütkérezést, de munkásságában az operáig nem, csupán az operettig jutott (Candide, 1956).

Világrengető változásra lett volna szükség, hogy a századközép közismert amerikai zeneszerzői rátaláljanak a modern opera műfajára, hiszen a nagy avantgardisták, mint a krakéler John Cage vagy a jámbor Elliot Carter csak nagy nehezen tudták rávenni magukat, hogy operát komponáljanak, s ha mégis megtették, darabjaik nemigen találkoztak a szélesebb publikum elvárásaival. Valójában azonban mégiscsak egy neoavantgárd irányzat hozott új színt, lehelt új életet a műfajba, méghozzá olyan úton indulva, amely gyökereiben nem a zenéből ered, hanem igényt formál egy általánosabb művészetesztétikai tendencia artikulálására, s amely legelőször az irodalomban, idővel a képzőművészetben és a zenében is megtalálta a maga kapcsolódási pontjait. Ez az irányzat a minimalizmus, a zeneszerző pedig Philip Glass. Az amerikai minimalista próza beszédmódja már a hatvanas évek közepétől egyre erőteljesebben jelen volt az USA kulturális diskurzusában, s vált egészen a huszadik század végéig meghatározó erejű, kanonikus irodalmi stílusiskolává. A zenei minimalizmus képviselői (Terry Riley, Michael Nyman és persze maga Glass mindenekelőtt) ezzel nagyjából egy időben alakították ki a mozgalom saját művészi eszközrendszerét. Jellemző, s a külföld érdeklődését is mindennél jobban illusztrálja, hogy Glass első operáját, az 1976-os keltezésű Einstein on the Beach-et nem az Egyesült Államokban, hanem Franciaországban mutatták be, a másodikat, az 1980-as Satyagrahát pedig Hollandiában. Ezek a darabok – hozzájuk emelve a többi kisebb-nagyobb Glass-operát – olyan utat járnak be az amerikai klasszikus zene históriájában, melyben egy önálló, eredeti hangot kínálnak az amerikai opera újrateremtéséhez, olyan irányt mutatnak, mely találkozik a közönség rokonszenvével, s melyet követni, melyhez csatlakozni lehet. Az úgynevezett posztminimalisták, mint Michael Torke, Ingram Marshall vagy John Adams később nyíltan építettek erre az irányzatra, s alakíthatták ki saját „zenei nyelvüket”.

Az 1947-es születésű Adams eddigi pályáján számos olyan művet komponált, mely tudatosan vet számot a minimalisa-repetitív iskola gazdag hagyományával. A népszerű Shaker Loops (1983) vagy az agyonjátszott Short Ride in a Fast Machine (1986) erre kiváló példák. Az utóbbi idők zajos sikerei közé tartozik a kétségkívül ragyogó Hegedűverseny (1993), illetve a szeptember 11-i áldozatok emlékére komponált On the Transmigration of Souls (2002). Ám sokan úgy gondolják, John Adams igazi terepe az operaszínpad. Hat operát írt eddig, de ezek közül általában csak a „két nagyról” szokás beszélni: Nixon in China (1987) – ez volt a szerző első kísérlete a műfajban –, és Doctor Atomic (2005) – ezek a dalművek szerepelnek jelenleg is a Metropolitan műsortervében.

A Nonesuch/Warner által most piacra dobott DVD/blu-ray lemez előbbinek egy 2011-es New York-i előadását tartalmazza, méghozzá a szerző vezényletével. A témaválasztás, mely Richard Nixon egykori amerikai elnök 1972-es, történelmi jelentőségű kínai látogatását dolgozza fel, első hallásra különösnek tűnhet, de a mű cselekményét megismerve már cseppet sem látszik furcsának – a politikai-történelmi tárgyú műalkotások pedig nagyon is jellemzőek a korra. A darab egyszerre komoly és patetikus, hőseit történelmi színpadon láttatva, ugyanakkor groteszk, ironikus és gúnyos is egyszersmind, amennyiben szereplőit, Richard Nixont és a First Ladyt, Pat Nixont, valamint Mao Ce-tungot és nejét, Csiang Csinget párba állítva, helyenként nevetségesen érzelgős és neurotikus figurákként festi le őket. E két alapvető megközelítés izgalmas kontrasztja adja a darab sajátos hajtóerejét.
Ugyancsak szokatlannak tetszik, hogy az előadói apparátust egy szaxofonkórussal, zongorával, kibővített ütős szekcióval és szintetizátorral dúsítja fel Adams, s egy olyan zenei nyelvet használ, melyet okkal bélyegezhetnénk eklektikusnak. Adams ezen ingadozó szemléletű stílusa korántsem az önálló hang hiányából fakad, ellenkezőleg, a szerző tudatosan igyekszik számot vetni a múlt és a jelenkor számára adott kifejezésrendszerével, művészi eszköztárával, skrupulusok nélkül merítve belőlük. A darab zenei ívének alaphangja természetesen a Glass útját járó repetíció, az egyszerű, könnyen érthető zenei panelek makacs, monoton ismételgetése, de jelen van benne Wagner zenedrámáinak nehézkes nyelvezete és sűrű zenekarkezelése, Strauss mesterkélt, könnyed keringői, Stravinsky komoly és áttetsző neoklasszicizmusa, és persze a jazz, illetőleg a Nixon fiatal éveit a cselekmény idejére tükrözni célzó big band hangzásvilága.

A jelen előadás rendezője az a legendás Peter Sellars, aki a valamikori houstoni ősbemutatót is színre vitte, s aki a fáma szerint maga javasolta az akkoriban még csupán a harmincas évei végét taposó, az opera műfajában járatlan Adamsnek, öntse zenés színdarab formájába Nixon kínai látogatásának krónikáját. Ugyancsak Sellars kérte fel Alice Goodman költőt (későbbi anglikán lelkészt), hogy készítsen operalibrettót a darabhoz, erősen sugallva, hogy a cselekményt szarkasztikusan és „antiheroikusan” mutassa be, amennyiben szerinte ez a nagy port kavart kínai látogatás csupán kampányfogás volt a vietnami háború kudarcait feledtetni igyekvő, a Szovjetunióval megbékíthetetlen politikát folytató, ám mégis dörzsölt, harcedzett „csataló” Nixon részéről, aki – szerinte – nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger javaslata nélkül még egy jelenléti ívet sem merne aláírni. Az események ezen egyoldalúan szatirikus-gunyoros olvasata nagyjából megfelelt az amerikai liberális értelmiség nyolcvanas évekbeli Nixon-képének, mely leginkább késő esti humoros paródiashow-k fő céltáblájaként tekintett a korábbi elnökre, ám ez az egyoldalú beállítás csupán részben valósult meg a darabban. Az opera, ideértve a kitűnő szövegkönyvet és az okos, sőt néhol kifejezetten bravúros zenei „megfogalmazást”, csak helyenként volt hajlandó megfelelni ennek az interpretációnak, mert, dacára minden nyersen szatirikus jelenetnek (mint pl. Mrs. Nixon eszmefuttatása az elefánt szimbolikájáról, A nők vörös különítménye című hátborzongató balettelőadás-jelenet, Mao és felesége keringője, vagy a harmadik felvonás szürreálisan egymásba fonódó duettjei, melyben ifjúságuk emlékeit elevenítik fel Richard és Pat Nixon) az operának van egy súlyos, terhes komolysága is, amit leghitelesebben Csou En-laj kínai miniszterelnök monológja hordoz a záró jelenetben: „I am old and cannot sleep forever like the young (…) How much of what we did was good? ”

Nem csupán Sellars személye kapcsolja össze a Met ezen előadását az ősbemutatóval, hanem a címszerepet éneklő James Maddalenáé is, aki a premieren harminchárom, ebben a produkcióban pedig ötvenhét évesen vállalta az amerikai elnök szerepét. (Megmosolyogtató, de Maddalena még ma is fiatalabb, mint Nixon a cselekmény idejében volt.) De sem ő, se az előadás többi szereplője nem nevezhető hangfenoménnek. Ám nincs szükség nagy hangokra, hogy ez a pompás darab valóban „működni”, élni, hatni tudjon – elég az avatott rendezés és a dirigens-zeneszerző kiváló zenei irányítása, hisz ennél autentikusabb előadás soha sehol nem készülhet a darabból. Ha mégis maradnának kérdéseink, az előadás szüneteiben Thomas Hampson interjúvolja meg a szerzőt, a rendezőt és a főszereplőket. Minden más magáért beszél, sőt kiált, ahogyan „Madame Mao” a középső felvonás végén: „We’ll teach these motherfuckers how to dance!”

Hírek
• A Bartók-Pásztory Díj idei kitüntetettjei
Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

18:00 : Budapest
Bartók Béla Emlékház

Falvay Attila (hegedű), Fülei Balázs (zongora)
BEETHOVEN: A-dúr szonáta hegedűre és zongorára, Op. 47 "Kreutzer szonáta"
BARTÓK: 1. rapszódia hegedűre és zongorára (1928)
DEBUSSY: Szonáta hegedűre és zongorára (1917)
BARTÓK: 2. szonáta hegedűre és zongorára (1922)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

„Tavaszi hangok”
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem japán és magyar hallgatóinak kamaraestje
MENDELSSOHN: 1. (d-moll) zongoratrió, op. 49 – 1. Molto Allegro ed agitato
Hagiwara Riku (cselló), Dósa Csenge (hegedű), Yamane Yui (zongora)
SÁNDOR LÁSZLÓ: Ha folyóvíz...
Goto Shuntaro (brácsa)
RACHMANINOV: a-moll étude-tableau, op. 39/6
CHOPIN: F-dúr etűd, op. 10/8
Yamane Yui (zongora)
FRANCK: A-dúr hegedű-zongora szonáta – 2. Allegro
Kondorosi Karolina (hegedű), Matsunaga Minami (zongora)
SOSZTAKOVICS: 2. (e-moll) zongoratrió, op. 67 – 2. Allegro con brio
Kono Saki (zongora), Mevsim Engin (hegedű), Blaskovics Bence (cselló)
GODARD: Suite de trois morceaux, op. 116 – 1. Allegretto, 3. Valse
Iwashita Haruka (fuvola), Kawamura Asuka (zongora)
LIGETI: Csellószonáta – 1. Dialogo. Adagio, rubato, cantabile, 2. Capriccio. Presto con slancio
Shimizu Yosuke (cselló)
LISZT: Traszcendens etűdök – 8. Wilde Jagd
BARTÓK: Szonatina, BB 69
Nashimoto Takumi (zongora)
TAKEMITSU: Small sky (chiisana-sora)
NAKADA: Sakura alley (sakura yoko-cho)
TAKATOMI NOBUNAGA: Smile (hoho-emi)
KÁLMÁN IMRE: Csárdáskirálynő – Szilvia belépője
Katoh Hiroko (ének), Yamagami Souhei (zongora)
MENDELSSOHN: 1. (d-moll) zongoratrió, op. 49 – 2. Andante con moto tranquillo, 3. Scherzo. Leggiero e vivace
Szabadi Vilmos (hegedű), Onczay Csaba (cselló), Falvai Sándor (zongora)
Művészeti vezető: Onczay Csaba, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzor emeritusa
Felkészítő tanárok: Bársony Péter, Dráfi Kálmán, Fülei Balázs, Kováts Péter, Meláth Andrea, Onczay Csaba, Sebők Erika

19:00 : Budapest
Erkel Színház

ALFANO: Zilah hercege
ELMARAD!

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Ivanyickaja Irina (zongora), Danyílova Galina (hegedű), Bartos Csaba (gordonka), Király Tibor, Winkler Balázs (trombita), Tóth Balázs (kürt), Király Boldizsár (harsona), Adamik Gábor (tuba)
Az est házigazdája: Tóth Endre zenetörténész
A verseket válogatta és előadja: Formán Bálint színművész
"Tavasz van gyönyörű! - Kamarakoncert József Attila verseivel"
HAYDN: g-moll trió, Hob. XV:1 (1766)
CSAJKOVSZKIJ: Nocturne gordonkára és zongorára
HÄNDEL: Tűzijáték szvit, HWV 351 – Nyitány
PURCELL: Szvit-összeállítás a szerző legismertebb műveiből
CSAJKOVSZKIJ: Az évszakok, op. 37/b, részletek - A. Goedicke átirata zongorástrióra - február (Karnevál), március (Csalogány), április (Hóvirág)
GRIEG: Szvit
GERSHWIN: 3 prelűd

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Louisa Staples (hegedű)
Horti Lilla (szoprán), Schöck Atala (alt), Boncsér Gergely (tenor), Hámori Szabolcs (basszus)
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bartók Béla Énekkara és Egyetemi Koncertzenekara
Hangképző: Juhász Bence
Koncertmester: Dúlfalvy Éva
Vezényel: Kovács László
"Az ELTE Zenei Együtteseinek ünnepi hangversenye"
Kovács László karmester 10 éve az együttes élén
CSAJKOVSZKIJ: D-dúr hegedűverseny, op. 35
ROSSINI: Stabat Mater

19:30 : Budapest
Nádor Terem

EAR Együttes
Gulyás Nagy György (brácsa), Kántor Balázs (gordonka), Klenyán Csaba (klarinét), Faragó Béla (szintetizátor)
Hangmérnök: Horváth István
Művészeti vezető: Sugár Miklós
LÁNG ISTVÁN: Cello sms
DECSÉNYI JÁNOS: Hazatérés
FARAGÓ BÉLA: Négyszólamú invenció
PINTÉR GYULA: Mandala Irregular II.
OLSVAY ENDRE: Hic et nunc
SZIGETI ISTVÁN: Tücsök Úrfi (2008)
SUGÁR MIKLÓS: Disclaryon
19:00 : Eger
Gárdonyi Géza Színház

Operát az Operából! – Belföldi turné
"Puccini Itáliája" operagála

19:00 : Szatmárnémeti
Északi Színház

Operát az Operából! – Turné
PUCCINI: Bohémélet
A mai nap
született:
1699 • Johann Adolph Hasse, zeneszerző († 1783)
1867 • Arturo Toscanini, karmester († 1957)
1881 • Bartók Béla, zeneszerző, népzenekutató († 1945)
1910 • Magda Olivero, énekes († 2014)
elhunyt:
1918 • Claude Debussy, zeneszerző (sz. 1862)