vissza a cimoldalra
2018-11-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61316)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4097)
Milyen zenét hallgatsz most? (25002)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11292)
A csapos közbeszól (95)

Balett-, és Táncművészet (5575)
Élő közvetítések (7511)
Opernglas, avagy operai távcső... (20163)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2993)
Kimernya? (2837)
Nagy koncertek emlékezete (35)
A nap képe (2107)
Lisztről emelkedetten (932)
Pantheon (2280)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1529)
Franz Schmidt (3222)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1155)
Miller Lajos (87)
Palcsó Sándor (229)
musical (180)
Gioacchino Rossini (1021)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

A vörös különítmény (A Nixon Kínában a Metből)
Balázs Miklós, 2013-01-30 [ Közvetítések ]
nyomtatóbarát változat

A Nixon Kínában a Metből JOHN ADAMS: Nixon in China

James Maddalena, Janis Kelly, Robert Brubaker, Kathleen Kim, Richard Paul Fink, Russell Braun
The Metropolitan Opera Orchestra, Chorus and Ballet
Conducted by John Adams
Directed by Peter Sellars

Warner / Nonesuch
Blu-ray + DVD
7559796088

Az amerikai operáról általában sem könnyű beszélni. A század középső harmadában ugyan felbuzgott egy utóromantikus, óvatosan modernista operaírói ambíció többekben, ekkor születtek a legismertebb amerikai operák: Howard Hanson: Merry Mount (1933), Aaron Copland: The Tender Land (1954), Samuel Barber Vanessa (1957); ezek a helyenként szép, de alapvetően mégiscsak erőtlen és álmosító munkák azonban nem bizonyultak tartós színpadi sikereknek. Ehhez a körhöz kapcsolódik az ugyancsak „fékezett habzású” Gian Carlo Menotti, az olasz származású amerikai zeneszerző, aki irigylendően hosszú karrierje során ugyan több mint kéttucat operát írt, de ezek közül csak egy-két jobb munkája ütötte át az ismertség falát. Nem így George Gershwin Porgy & Bess (1935) című nagyhatású, ingergazdag darabja, mely Scott Joplin Treemonishájához hasonlóan az afroamerikai kulturális összefüggések játékba hozásával és a friss „szüretelésű” jazzmuzsika beépítésével tudott új impulzust vinni a műfaj hagyományos keretei közé. Annak ellenére, hogy az európai klasszikus zene legnagyobb újítói, Bartók, Schönberg és Stravinsky is életük egy jelentős részében Amerikában életek és alkottak, az USA „őshonos” komponistái nehezen találták meg az amerikai opera saját, önálló útját. (Szorosan e tézishez kapcsolódik, hogy az amerikai közönség legendás konzervativizmusa ehhez nem kínált éppen zsíros táptalajt.)

Ahhoz, hogy az operakultúrában is megszólaljon „Amerika hangja”, jó néhány évnek el kellette telnie a New York-i Metropolitan, a chicagói Lyric Opera, vagy a San Franciscói Operaház felvirágoztatása után, melyek bár valósággal ontották magukból az énekes tehetségeket, jobbnál jobb zenekarokat neveltek és a legkiválóbb karmestereket gyűjtötték maguk köré, azonban amerikai szerzők darabjait csak ritkán tűzték műsorukra, még ritkábban prolongáltak, mert nem igazán találtak köztük olyan munkákat, melyek egy Mozart, Verdi vagy Puccini tehetségéhez mérhetőek lettek volna. A népszerűséghajhász Leonard Bernstein, bár cseppet sem volt önbizalom híján, inkább a Broadway teátrumai számára írt könnyed musicaleket és élvezte a West Side Story meg a Trouble in Tahiti világhírében való sütkérezést, de munkásságában az operáig nem, csupán az operettig jutott (Candide, 1956).

Világrengető változásra lett volna szükség, hogy a századközép közismert amerikai zeneszerzői rátaláljanak a modern opera műfajára, hiszen a nagy avantgardisták, mint a krakéler John Cage vagy a jámbor Elliot Carter csak nagy nehezen tudták rávenni magukat, hogy operát komponáljanak, s ha mégis megtették, darabjaik nemigen találkoztak a szélesebb publikum elvárásaival. Valójában azonban mégiscsak egy neoavantgárd irányzat hozott új színt, lehelt új életet a műfajba, méghozzá olyan úton indulva, amely gyökereiben nem a zenéből ered, hanem igényt formál egy általánosabb művészetesztétikai tendencia artikulálására, s amely legelőször az irodalomban, idővel a képzőművészetben és a zenében is megtalálta a maga kapcsolódási pontjait. Ez az irányzat a minimalizmus, a zeneszerző pedig Philip Glass. Az amerikai minimalista próza beszédmódja már a hatvanas évek közepétől egyre erőteljesebben jelen volt az USA kulturális diskurzusában, s vált egészen a huszadik század végéig meghatározó erejű, kanonikus irodalmi stílusiskolává. A zenei minimalizmus képviselői (Terry Riley, Michael Nyman és persze maga Glass mindenekelőtt) ezzel nagyjából egy időben alakították ki a mozgalom saját művészi eszközrendszerét. Jellemző, s a külföld érdeklődését is mindennél jobban illusztrálja, hogy Glass első operáját, az 1976-os keltezésű Einstein on the Beach-et nem az Egyesült Államokban, hanem Franciaországban mutatták be, a másodikat, az 1980-as Satyagrahát pedig Hollandiában. Ezek a darabok – hozzájuk emelve a többi kisebb-nagyobb Glass-operát – olyan utat járnak be az amerikai klasszikus zene históriájában, melyben egy önálló, eredeti hangot kínálnak az amerikai opera újrateremtéséhez, olyan irányt mutatnak, mely találkozik a közönség rokonszenvével, s melyet követni, melyhez csatlakozni lehet. Az úgynevezett posztminimalisták, mint Michael Torke, Ingram Marshall vagy John Adams később nyíltan építettek erre az irányzatra, s alakíthatták ki saját „zenei nyelvüket”.

Az 1947-es születésű Adams eddigi pályáján számos olyan művet komponált, mely tudatosan vet számot a minimalisa-repetitív iskola gazdag hagyományával. A népszerű Shaker Loops (1983) vagy az agyonjátszott Short Ride in a Fast Machine (1986) erre kiváló példák. Az utóbbi idők zajos sikerei közé tartozik a kétségkívül ragyogó Hegedűverseny (1993), illetve a szeptember 11-i áldozatok emlékére komponált On the Transmigration of Souls (2002). Ám sokan úgy gondolják, John Adams igazi terepe az operaszínpad. Hat operát írt eddig, de ezek közül általában csak a „két nagyról” szokás beszélni: Nixon in China (1987) – ez volt a szerző első kísérlete a műfajban –, és Doctor Atomic (2005) – ezek a dalművek szerepelnek jelenleg is a Metropolitan műsortervében.

A Nonesuch/Warner által most piacra dobott DVD/blu-ray lemez előbbinek egy 2011-es New York-i előadását tartalmazza, méghozzá a szerző vezényletével. A témaválasztás, mely Richard Nixon egykori amerikai elnök 1972-es, történelmi jelentőségű kínai látogatását dolgozza fel, első hallásra különösnek tűnhet, de a mű cselekményét megismerve már cseppet sem látszik furcsának – a politikai-történelmi tárgyú műalkotások pedig nagyon is jellemzőek a korra. A darab egyszerre komoly és patetikus, hőseit történelmi színpadon láttatva, ugyanakkor groteszk, ironikus és gúnyos is egyszersmind, amennyiben szereplőit, Richard Nixont és a First Ladyt, Pat Nixont, valamint Mao Ce-tungot és nejét, Csiang Csinget párba állítva, helyenként nevetségesen érzelgős és neurotikus figurákként festi le őket. E két alapvető megközelítés izgalmas kontrasztja adja a darab sajátos hajtóerejét.
Ugyancsak szokatlannak tetszik, hogy az előadói apparátust egy szaxofonkórussal, zongorával, kibővített ütős szekcióval és szintetizátorral dúsítja fel Adams, s egy olyan zenei nyelvet használ, melyet okkal bélyegezhetnénk eklektikusnak. Adams ezen ingadozó szemléletű stílusa korántsem az önálló hang hiányából fakad, ellenkezőleg, a szerző tudatosan igyekszik számot vetni a múlt és a jelenkor számára adott kifejezésrendszerével, művészi eszköztárával, skrupulusok nélkül merítve belőlük. A darab zenei ívének alaphangja természetesen a Glass útját járó repetíció, az egyszerű, könnyen érthető zenei panelek makacs, monoton ismételgetése, de jelen van benne Wagner zenedrámáinak nehézkes nyelvezete és sűrű zenekarkezelése, Strauss mesterkélt, könnyed keringői, Stravinsky komoly és áttetsző neoklasszicizmusa, és persze a jazz, illetőleg a Nixon fiatal éveit a cselekmény idejére tükrözni célzó big band hangzásvilága.

A jelen előadás rendezője az a legendás Peter Sellars, aki a valamikori houstoni ősbemutatót is színre vitte, s aki a fáma szerint maga javasolta az akkoriban még csupán a harmincas évei végét taposó, az opera műfajában járatlan Adamsnek, öntse zenés színdarab formájába Nixon kínai látogatásának krónikáját. Ugyancsak Sellars kérte fel Alice Goodman költőt (későbbi anglikán lelkészt), hogy készítsen operalibrettót a darabhoz, erősen sugallva, hogy a cselekményt szarkasztikusan és „antiheroikusan” mutassa be, amennyiben szerinte ez a nagy port kavart kínai látogatás csupán kampányfogás volt a vietnami háború kudarcait feledtetni igyekvő, a Szovjetunióval megbékíthetetlen politikát folytató, ám mégis dörzsölt, harcedzett „csataló” Nixon részéről, aki – szerinte – nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger javaslata nélkül még egy jelenléti ívet sem merne aláírni. Az események ezen egyoldalúan szatirikus-gunyoros olvasata nagyjából megfelelt az amerikai liberális értelmiség nyolcvanas évekbeli Nixon-képének, mely leginkább késő esti humoros paródiashow-k fő céltáblájaként tekintett a korábbi elnökre, ám ez az egyoldalú beállítás csupán részben valósult meg a darabban. Az opera, ideértve a kitűnő szövegkönyvet és az okos, sőt néhol kifejezetten bravúros zenei „megfogalmazást”, csak helyenként volt hajlandó megfelelni ennek az interpretációnak, mert, dacára minden nyersen szatirikus jelenetnek (mint pl. Mrs. Nixon eszmefuttatása az elefánt szimbolikájáról, A nők vörös különítménye című hátborzongató balettelőadás-jelenet, Mao és felesége keringője, vagy a harmadik felvonás szürreálisan egymásba fonódó duettjei, melyben ifjúságuk emlékeit elevenítik fel Richard és Pat Nixon) az operának van egy súlyos, terhes komolysága is, amit leghitelesebben Csou En-laj kínai miniszterelnök monológja hordoz a záró jelenetben: „I am old and cannot sleep forever like the young (…) How much of what we did was good? ”

Nem csupán Sellars személye kapcsolja össze a Met ezen előadását az ősbemutatóval, hanem a címszerepet éneklő James Maddalenáé is, aki a premieren harminchárom, ebben a produkcióban pedig ötvenhét évesen vállalta az amerikai elnök szerepét. (Megmosolyogtató, de Maddalena még ma is fiatalabb, mint Nixon a cselekmény idejében volt.) De sem ő, se az előadás többi szereplője nem nevezhető hangfenoménnek. Ám nincs szükség nagy hangokra, hogy ez a pompás darab valóban „működni”, élni, hatni tudjon – elég az avatott rendezés és a dirigens-zeneszerző kiváló zenei irányítása, hisz ennél autentikusabb előadás soha sehol nem készülhet a darabból. Ha mégis maradnának kérdéseink, az előadás szüneteiben Thomas Hampson interjúvolja meg a szerzőt, a rendezőt és a főszereplőket. Minden más magáért beszél, sőt kiált, ahogyan „Madame Mao” a középső felvonás végén: „We’ll teach these motherfuckers how to dance!”

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

"Orgonahangverseny"

18:00 : Budapest
Corvin Művelődési Ház - Erzsébetligeti Színház

Adventre hangolva
Ünnepi koncert a Honvéd Férfikarral

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Megyesi Zoltán (tenor), Viviane Hagner, Alexander Janiczek (hegedű), Rafael Rosenfeld (cselló), Pivon Gabriella (fuvola), Heinz Holliger (oboa), Reto Bieri, Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott), Szőke Zoltán (kürt), Simon Izabella, Várjon Dénes (zongora)
A Zeneakadémia Vonószenekara
Vezényel: Heinz Holliger
kamara.hu – a Zeneakadémia kamarazenei fesztiválja
Üveggyöngyjáték
LIGETI: Hat bagatell
BEETHOVEN: B-dúr klarinéttrió, op. 11
HAYDN: 25. (G-dúr) zongoratrió, Hob. XV:25
HEINZ HOLLIGER: Rechant
BARTÓK: Divertimento, BB 118

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Vigh Andrea (hárfa), Klukon Edit, Ránki Dezső (zongora), Drahos Béla (fuvola), Szatmári Zsolt (klarinét)
Accord Quartet
Debussy-est a szerző halálának 100. évfordulójára
DEBUSSY: Egy faun délutánja
DEBUSSY: Szonáta fuvolára, brácsára és hárfára
DEBUSSY: Két tánc
DEBUSSY: Fehéren és feketén
DEBUSSY: Lindaraja
DEBUSSY: Hat antik felirat
DEBUSSY: Kis szvit

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt
Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
koncertmester: Simon Standage
Vezényel: Vashegyi György
MOZART: C-dúr („Jupiter”) szimfónia K. 551
MOZART: c-moll mise, K. 427
19:00 : Pécs
Kodály Központ

Giovanni Guzzo (hegedű)
Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Howard Williams
BERNSTEIN: Candide − nyitány
BERNSTEIN: Szerenád – Platón: A lakoma című műve nyomán
ELGAR: II. szimfónia
A mai nap
született:
1942 • Daniel Barenboim, karmester, zongorista
elhunyt:
1787 • Christoph Willibald Gluck, zeneszerző (sz. 1714)
1963 • Reiner Frigyes, karmester (sz. 1888)