VERDI: I lombardi alla prima crociata

Aldo Bertocci, Mario Petri, Miriam Pirazzini, Maria Vitale, Mario Frosini, Bruno Franchi, Renato Pasquali, Gustavo Gallo, Renata Broilo
Orchestra Lirica e Coro di Milano della RAI
Manno Wolf-Ferrari

Warner
2564 66143-1

Van valami lenyűgöző a véletlenek kiszámíthatatlanságában. Ahogy jöttek egymás után a Warner által újra kiadott egykori Cetra-lemezek Verdi ominózus emléksorozatából, a kollégákkal viszonylag békésen osztogattuk el egymás között az ismert és kevésbé ismert felvételeket. Rám úgy jutott A lombardok, hogy a felvételt korábban nem ismertem, s még a róla szóló kritika sem rémlett. A lemezt megnézve konstatáltam, hogy a szoprán Maria Vitalén kívül senkit sem ismerek, tehát nyilván a tisztes olasz másodosztályból fogok egy korrekt előadást kapni. (Na, ekkorát rég lőttem mellé.)

Azóta eltelt lassan négy hét, a CD ki nem jön a lejátszómból. Valami csoda! Próbálgattam utánanézni az ismeretlen, félig ismeretlen szereplőknek, de mára már többségük pályáját sűrű homály borítja.

Itt van mindjárt a nagyszerű dirigens, Manno Wolf-Ferrari. Róla a legtöbb, amit találni lehet, hogy a neves komponista, Ermanno Wolf-Ferrari unokaöccse volt. Az olasz operák specialistájaként járta a világot, amolyan másodvonalbeli karmester prototípusaként. A felvétel idején pont negyven esztendős. A produkció, amit a kezéből kiad, egyszerűen tökéletes. Minden ízéből sugárzik a mediterrán hangulat, az itáliai tűz és még valami szokatlan, bölcs mértékletesség is. Ilyen előadásokat idősebb nagynevű Maestróktól szoktunk kapni, ha sikerül kifogniuk egy-egy szerencsésebb csillagzat alatt született produkciót. Ha Wolf-Ferrari zenélésének valami specialitását kéne meghatározni, az talán a miszticizmus lehet, ami ennek az operának amúgy is sajátja.

De ezt a felvételt tényleg megáldotta a Jóisten. Maria Vitalétól csupán néhány felvétel maradt fenn, ami nem csoda, hiszen alig egy évtizedet töltött csak az élvonalban. A két Foscari-ban is gyönyörűt teljesít, de arról a lemezről majd Operatikus kolléga fog beszámolni. Maga a hang kicsit fémes színű, mint Callasé, és abszolút biztos technikával győzi a rettentő szerepet. Az 50-es évek szopránjaival ellentétben elképesztően sok színnel dolgozik. Az összetett figura minden arcát meg tudja mutatni, a gyöngéd, az engedelmes lányt éppúgy, mint a harciast, a szülőjét megtagadót. Egyszer a lángoló és odaadó szerelmest, máskor a társát örökre elvesztőt. A szólam misztikus hangjai éppúgy megszólalnak, mint emberiek. Nagy alakítás és korszerű. Ugyan több mint 60 éves felvétel, de gyanítom: korunk Giseldái is örömmel vallanák sajátjukénak. Döbbenet, de Vitale a felvétel idején alig múlt 27 éves.

Pagano szintén nem egyszerű szerepét Mario Petri alakítja – szenzációsan. Róla viszonylag többet tudunk, a felvétel idején még ő sincs harminc. Szinte gyerek, utána egy évtizedig végigénekli a basszusrepertoárt, majd a 60-as években váratlanul fachot vált és a bariton szerepkörben teljesít, nem is rosszul. Remek Don Giovanni- és Posa márki-felvételek maradtak utána. Paganóként elsősorban hang-nagybirtokos, ahogy Abody Béla mondaná. De a sziklakeménységű, homogén hangmassza mellé mélyen átélt, összetett alakítást tesz le. Van a hangszínben eredendően valami szomorúan nemes, ami különösen jó Paganóvá teszi.

Az Oronte szólamát éneklő Gustavo Gallo a legnagyobb rejtély. Szinte semmit nem lehet róla találni, ez az egyetlen főszerepe, még egy két évvel későbbi Aroldóban énekel egy kisebb szerepet. Az alakítás pedig maga a tökély. A legjobb hagyományok szerinti olasz tenor, könnyed hangadásában Aureliano Pertile és Mario Filippeschi világosabb színű, mégis hősies hangját idézi. Oronte egysíkúbb figura a másik két főszerepnél. Egyedül a szenvedély hevíti, ami Gallo homogén tenorján természetesen szólal meg.

A három főszereplőn túl dicséret illeti a kisebb szólamok gazdáit, a RAI milánói kórusát és zenekarát. Az együttesekben bővelkedő opera előadása minden pillanata ihletett és mély gondolatisággal átitatott. Nekem gyorsan az egyik kedvencemmé vált, s megkockáztatom, hogy a Cetra-sorozat csúcsa. 1951. február 22-én csillagóra volt Milánóban.