Lemúriai hatalmasok (Verdi-operák újra a Warnertől)

Okkal és joggal nevezte Fodor Géza A Verdi-interpretáció Atlantiszának* a Cetra mára legendássá nemesült operasorozatát, mely a huszadik század középső éveiben, a zeneszerző halálának ötvenedik évfordulójáról megemlékezendő jelent meg a hanglemezpiacon és kapott „szót” a különböző rádióállomások hullámhosszain. Az elveszett kincses városra való utalás annyiban mindenképpen találó és helytálló, hogy az olasz operakultúra és anyanyelvi Verdi-játszás egy jeles történelmi pillanatának teljes spektrumáról kínál gyönyörű és tanulságos látleletet ez a lemezszéria.

Nem kell külön kiemelni, hisz nyilvánvaló: abban az időben hatalmas, példátlan kezdeményezésnek számított egy ilyesfajta előadássorozat, és nem csupán azért, mert Verdi valamennyi akkor ismert operáját gyűjtötte egy csokorba, ami, megjegyzendő, önmagában sem csekély haditett a mikrobarázdás lemezek hajnalán. S nem is csak amiatt, mert számos fontos dalmű imígyen először került lemezre – ezekről írtak már többen itt a Momuson is, akik e sorozat valamelyik ékkövének recenziójára vállalkoztak –, hanem azért, mert e felvételek egy fizikai és spirituális értelemben is pusztító világháború után** új erőre kapó, büszke Olaszország megkerülhetetlenül fontos szellemi termékeiként magasodnak előttünk. Ily módon valósággal jelképszerű, mintaadó, erkölcsi értelemben is fontos bástyák ezek a lemezek az európai kultúrtörténetben.

A korábbi tanulmányok, ideértve Fodor említett dolgozatát is, szükségszerűen a sorozat azon vonását emelik ki mondanivalójukban, hogy micsoda előadás-történeti kincsesbányát kínálnak az utókornak ezek a korszakos erejű rögzítések, szinte hiánytalanul bemutatva a századközép itáliai énekkultúrájának legjavát, impozáns szépségű, gigantikus és lenyűgöző hangokkal dolgozva, ugyanakkor kevesebb szót ejtenek arról a kivételes történelmi pillanatról, melyben a produkciók megszülettek és helyet kaptak.
Húszévnyi erőszakos, jellemromboló, lealjasító fasizmus, és egy végeredményben vesztes és dicstelen konklúzióba torkolló, vad háború történelmének legnagyobb morális válságát idézte elő Olaszországban. Ilyenkor az a természetes, ha egy szellemében, sorsában és arculatában megtépázott, múltjával és jelenével ily módon kénytelenül is számot vetni próbáló nép történetének néhai legjobbjai felé fordul, hogy nemes és időtálló eszmeiségükhöz visszanyúlva a segítségükkel becsületét helyreállítsa. A háborúból és a sokéves diktatúra maró komorságából és förtelmes mételyéből megannyi szégyenteljes folttal kikeveredő Olaszország számára kapóra jött egyik legkiválóbb zeneszerzőjének és honfijának, Giuseppe Verdinek az évfordulója. A gyalázatos emlékű Mussolini-éra utáni Itália voltaképpen nem is tehet mást, minthogy sebeit nyalogatva a múltba fordul, onnan merítvén új ihletet egy, a közelmúlt gaztetteit feledni igyekvő, megalázott társadalom moráljának újraépítéséhez.

Verdi halálának félévszázados jubileuma az akkori kulturális döntéshozók számára így csupán ürügy: a valódi cél alighanem egyfajta megtisztulási folyamat, mely a tiszta művészet hiteles artikulálásán keresztül enged friss levegőt a hazába. Ez nem valamiféle olcsó vezeklés, hanem munka, gondolkodás és felelősségvállalás kérdése: Olaszország gerincének kiegyenesítése. Hitem szerint elsősorban ezzel magyarázható az a hallatlan lendület és elszántság, mely ezen operagyűjtemény világra jöttét segíti. Itália egyebek mellett ezzel az előadássorozattal kívánja kimondva-kimondatlanul demonstrálni a világnak, hogy bár „fekete rongyokba öltözve” két évtizedre időlegesen kiiratkozott a demokratikus Európából, művészetében továbbra is a legmagasabb rendű erkölcsi rendet vallja.

Az itt tárgyalt Verdi-lemezek a mester utolsó nagy alkotói korszakának gyümölcseit kínálják. (Az Otellóról pár hete már jelent meg cikkünk a Momuson). A Simon Boccanegrát is ehhez az alkotói szakaszhoz sorolom, hiszen az végső változatában – különös tekintettel Arrigo Boito szövegváltoztatásaira – már az 1880-as évek terméke, s elvéthetetlenül magán viseli ennek az Aidától a Falstaffig ívelő időszaknak a stílusjegyeit. Sok kritikus elregélte már, de talán nem hiábavaló újra és újra elismételni: a korszak valamennyi elérhető olasz operistájának művészetét igénybe vették a készítők, hogy ezek az előadások napvilágot lássanak. (Kivéve természetesen azokat, akiket az EMI vagy a Decca exkluzív szerződéssel kötött magához. Ezen kívül külföldiek segítségéhez is csupán néhány alkalommal kellett a Cetrának folyamodnia.) A felvételek a RAI római, torinói és milánói műhelyeiben folytak, a közreműködő zenekarok pedig így az olasz állami rádiótársasághoz tartoztak. Mind a karmesterek, mind az énekesek tekintetében bő merítésre nyílt lehetőség, hiszen a korosabb Gino Marinuzzitól az ifjú Carlo Maria Giuliniig a szakma legjobbjait tudták megnyerni a nagy feladatnak.

Ennek megfelelően e kiemelkedően fontos produkciókat is avatott dirigensek tolmácsolásában vették fel: az Aidát (1956) Angelo Questa***, a Boccanegrát (1951) Francesco Molinari-Pradelli, a Falstaffot (1949) Mario Rossi vezényli. S hogy milyen kvalitásos dirigensekről van szó: Questáról ugyan keveset tudni, de lemezei alapján felkészült, az olasz operai repertoárban igen otthonosan mozgó maestrónak kell tartanunk, Molinari-Pradelli ifjú kora ellenére már abban az időben is ugyancsak keresett név volt a szakmában, akárcsak az 1902-es születésű, vagyis épp a legjobb korban lévő, kivételesen jó kezű Rossi.

Az út Immenso Fthától Immenso Falstaffig a valóságban ugyan hosszú és rögös, de ezeket a lemezeket hallgatva üdítően lerövidül. A délies későromantika veretes, tragikus pátosza, mely az Aidát oly szélesen beborítja, a Boccanegrában még határozottan feltűnik, de már csak nyomokban van jelen, a Falstaffban pedig szelíd bölcsességgé és jó ízű, joviális bohósággá oldódik. Erről a kulcsszereplők hangi alakításai is bizonyságot adnak. Franco Corelli Radamese még egysíkúnak, nyersnek és kissé manírosnak tűnhet, de ez a szerepfelfogás korántsem idegen sem a kortól, melyben megszólal, sem a szereptől, melyet megformál, hiszen az Aida figurái még inkább csak közkeletű operai típusok, s nem olyan eredeti, hús-vér jellemek, mint a Falstaff vérbő komédiájának protagonistái. A Boccanegra itt is, mint mindig, félúton van a két esztétikai idea között, egyedül a címszereplő alakja igazán kidolgozott, a többit papírmaséból is kifaraghatták volna. Paolo Silveri érett Boccanegra-alakítása azonban megfelel a magasabb elvárásoknak is: ragyogó, szép tónusú baritonhang birtokosa, és emellett érzelmekben gazdagon, de sosem a szerepét túlértelmezve hozza a dózse összetett figuráját. Az pedig, hogy a felvételt megelőző napon (!) még a Don Carlos Posa márkiját vette szalagra, egészen kivételes fizikai és művészi teljesítményt feltételez.
Giuseppe Taddei Falstaffja evidencia. Mármint, hogy ő az évszázad egyik legjobb Falstaffja, hiszen évtizedeken át elkísérte ez a szerep, melyet 1980-ban Karajan pálcája alatt újfent lemezre vett. Itt még fiatal – mindössze harminchárom éves – és friss, mondhatni hamvas baritonhanggal bír, ám teljes egészében magáévá teszi az öregedő, de szerelemre vágyó potrohos angol nemes szólamát. Rossi dirigálása pedig gyakorlatilag semmiben nem marad el a kor (és az egész interpretációtörténet) legjobbjaitól, bátran Toscanini New York-i, Victor De Sabata milanói vagy Karajan nem sokkal későbbi londoni stúdiófelvétele mellé állítható. Molinari-Pradelli Boccanegrája és Questa Aidája (előbbi római, utóbbi torinói bejátszás) még a „régi iskolához” sorolandók, amennyiben a faktúra részletkidolgozásának és a lírai felhangoknak kevesebb, a drámai konfliktusok kiélezésének nagyobb teret enged a zenekarban, de összességében összefogottnak mondható és üdítően ingergazdag a zenekari kíséret.

Ahogyan Giuseppe Verdi személye és munkássága (sőt a neve is) Olaszország megbonthatatlan politikai-szellemi egységének szimbólumává és hordozójává lett a tizenkilencedik század derekán, úgy vált ez a sokunk által nagyra becsült, korszak-meghatározó nevek által fémjelzett lemezszéria a történelem mocskától megtisztított, a salaktalan művészet felé forduló modern, demokratikus olasz állam törekvéseinek metaforájává a századközépen.

*Megjelent: Muzsika, 2001. augusztus
**Illetve háború alatti; a A végzet hatalma felvétele 1941-ből való
***Megjegyzendő: 1951-ben a Cetra Vittorio Gui vezényletével publikált már egy Aidát