vissza a cimoldalra
2018-12-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Haladjunk tovább... (217)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61410)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4125)
Társművészetek (1283)
Kedvenc előadók (2825)
Milyen zenét hallgatsz most? (25007)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11296)
A csapos közbeszól (95)

Edita Gruberova (3064)
Erkel Színház (9495)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4393)
Zenei események (995)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1548)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1193)
modern eszement rendezesek (215)
Élő közvetítések (7599)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3026)
Callas (443)
Franz Schmidt (3242)
Szkrjabin (539)
Momus-játék (5563)
Operett, mint színpadi műfaj (3778)
Jonas Kaufmann (2313)
Pantheon (2285)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Hittartók és normaszegők (Fodor Géza: Mi szól a lemezen? ; Operafelvételek – Verdi és Wagner)
Balázs Miklós, 2012-12-08 [ Könyvek ]
nyomtatóbarát változat

Fodor Géza: Mi szól a lemezen? FODOR GÉZA:
Mi szól a lemezen?
2. kötet – Verdi és Wagner
560 oldal
5600 Ft
Typotex

A fölényeskedő irodalomtudósok és a felkent, lila gőzös szépirodalmárok mindig is gyanakvással, látens lekicsinyléssel és nyeglén, már-már lekezelően viszonyultak a napi műkritika műfajához, még ha ezt ritkán mondták is ki nyíltan. Valamiféle gyanús, kétes, és megkockáztatom: alantas műfajnak találták, ami alatt már csak az újságírás, még inkább a sport- vagy bulvárzsurnalizmus van, mint hivatásos tollforgató tevékenység. Egykoron, a tizenkilencedik században a magyar irodalmi kánon is „az irodalom – vagyis a szépirodalmi műalkotások létrehozása – szolgálóleányának” tekintette pl. az irodalomkritikát és a –történetírást, még akkor is, ha azt akkoriban olyan kiválóságok művelték, mint Toldy (Schedel) Ferenc, vagy Péterfy Jenő. (Csoda hát, ha utóbbi savanyúan megjegyezte: „inkább vagyok fenyőtoboz a római Pincio dombon, mint tankerületi főigazgató Pesten”.)

A kritikusok dolga sosem volt hálás feladat. A kritikus bírál, hiszen egyebek mellett – vagy talán mindenekelőtt – ez a dolga, s a kritikust bírálják, mert nyilván ő is bírálható, s aki adja, az szenvedheti is a pofonokat – így van ez rendjén. A kritikus az volt, és az ma is, aki mindig kéznél (lábnál) van, ha valakit fel kell pofozni, vagy bele kell rúgni. Mert a kritikus általában olyan anyagból van gyúrva, amely állja az ütéseket. Állja, mert könnyen lehet, hogy maga is úgy hiszi, a műfaj, amit művel, alantasabb az alkotó- vagy az előadóművészénél.
Egy módon lehet igazán hatékonyan védekezni az ütések és rúgások zápora ellen, mely manapság inkább kioktató telefonhívások, beváltatlan, buta fenyegetőzések és kéretlen, nyers hangú e-mailek formájában érkezik a kritikushoz, ez az egy mód pedig igen egyszerű. Jól kell írni. Lehet tévedni, lehet jó- vagy rosszhiszeműen találgatni, lehet elemezni vagy általánosítani, lehet előzetes ítéletekkel torzítani a valót, lehet aktualizálni, lehet historizálni, lehet terelni és csúsztatni, de mindig azt kell írni, ami a valós élményünk, tapasztalatunk, véleményünk, érvekkel alátámasztva, nem többet, nem kevesebbet.
Ebben a tizenkilencedik, a huszadik és a huszonegyedik század tollnokai is bizonnyal megegyeznének: az írott kritika hitelét a kritikus hitele adja, az ítészét pedig a bírálat tárgyára való széles körű rálátás, a józan, elfogulatlan ítélőképesség és az egyenes őszinteség. A megfogalmazás mikéntje persze korántsem lényegtelen. Ezért is hallgatnak el a műfajt oly nagy kedvvel lekicsinylő széplelkű teoretikus tollforgatók és keresett, divatos szépírók, ha a magyar zenei kritikaírás Csáth Gézától Kroó Györgyig, Tóth Aladártól Pernye Andrásig ívelő vonulatát szemlézik. Mert akad ebben a diskurzusban is pár olyan név, akin egyszerűen nem illik élcelődnünk.

A néhány éve elhunyt Fodor Géza ennek a nagy erejű sornak volt egyik utolsó mohikánja. Nem egy generációé, hiszen élnek és dolgoznak még a nemzedékéből sokan, igen figyelemreméltó eredménnyel, s örvendenek a kijáró megbecsülésnek a szakmájukban. Fodor azonban egy kritikusi iskola, egy történeti látásmód és értékalapú világszemlélet elsőrendű reprezentánsa volt, nem egy nemzedéké. Ő annak a szellemtörténeti alapokon nyugvó művészetszemléletnek az apologétája volt, akit a marxista esztétika kötelmei legfeljebb súrolni tudtak, a posztmodern tendenciák elméleti alapvetései pedig legfeljebb csak nyomokban jutottak el hozzá, s hagytak nyomot az életművében. Fodor, mint írtam, korántsem egymaga képviselte ezt az iskolát, ellenkezőleg: az ő idejében majd’ mindenki ezt művelte, mégis ő volt az, aki egy bizonyos szegmensben (az operakritikában) a legmesszebbmenőkig és a legpregnánsabban kidolgozhatta a maga normarendszerét.
S ha Fodor Tanár Úrra, az egyetemi docensre gondolunk, elsősorban az ő szilárd, vélt vagy valós, de általa mindenképpen piedesztálra emelt értékrendszerre, az ítészi kritériumok szigorú struktúrájára és elkötelezett rendjére kell gondolnunk. Abban, hogy Fodor Géza ún. kritikai esszéi ilyen népszerűek voltak a maguk idejében, s azok maradtak máig, ez a legfőbb indok: egy biztos hitelveken alapuló, átgondolt, sok évszázados posztulátumokhoz rögzített normarendszer az övé. Eszerint a kritikus az opera műfaját egy egyfajta sűrűn rétegzett, több irányú, összetett kulturális jelentéshordozóként írja le, olyan komplex műalkotásként definiálja, melyeknek jelölői egyaránt referálnak történetiségre és az éppen jelenlevőre, szinkrón és diakrón diskurzusok rendjére, s ily módon csakis az összetevők felbontásával, szétszálazásával, analízisével válnak megérthetővé. Ez a mindenekelőtt érvényesítendő normatív szemlélet és attitűd adja Fodor operakritikusi működésének velejét, amennyiben az opera egyfelől egy múltbéli, történetileg feltételezett és értelmezett kulturális képződmény, illetőleg – a mindig a jelenben megszólaló előadáson keresztül – egy jelenbeli, aktuális művészi aktus, tett. Fodor egy-egy operaelőadást mindig ezen összetett kontextualitás szemüvegén keresztül szemlélte: vagyis az operát mint múltbéli eredőjű műalkotást máig érvényes jelentések masszív hordozójaként látta. Ahhoz azonban, hogy egy, akár több száz éves, hangsúlyozottan zenei és drámai műnek mai jelentést tudjunk kölcsönözni, a jelenben kell kialakítanunk az értelmezések változhatatlan axiómáit.

Fodor kritikusi vénájának, ha volt gyenge pontja, akkor ez volt az: jelesül, hogy az evidenciái nem, vagy alig változtak az idővel, s nem reflektáltak pl. a huszonegyedik századi új jelentésadó és -kínáló mechanizmusokra. Az a kritikai normarendszer, melyet nagyjából a 70-es évek közepétől fogva képviselt, lényegében nem változott a 2000-es esztendőkre sem. Fodor ily módon saját, nyilvánvalóan sokszínű, néha megengedő és kétségkívül igen komoly, a társművészeteket is felölelő háttértudásra épült normakultúrájának bázisa az évtizedek alatt lényegében érintetlen maradt. Így azután lett légyen Fodor Géza bármennyire is kiváló, íráskészség és szakmai-zsurnalisztai nyelvhasználat tekintetében minden kétséget kizáróan kiemelkedő jelentőségű művelője a szakmájának, a megcsontosodott ítészi eszközrendszer felülről korlátosnak bizonyult, amennyiben bizonyos posztmodern előadói irányzatokkal szemben távolságtartó, pontosabban fogalmazva megértetlen maradt.

A jelen kötet, mely a sorozat második kiadványaként Fodor operakritikusi munkásságának legjavát kívánja bemutatni (ezúttal Verdi- és Wagner-operák egyes audio- vagy videofelvételeiről írottakat csokorba gyűjtve), kiválóan alkalmas arra, hogy az olvasó elé tárja Fodor kritikai normarendszerét és annak nyilvánvaló, élesen kirajzolódó korlátait.

Néhány célzatosan kiragadott példa szolgálhat ennek illusztrációjául.

Az a mód, ahogyan Fodor Verdi és Wagner operái felé fordul, egy széles látókörű, a drámai műfajok tekintetében különösen képzett, a lemezrepertoárt alaposan ismerő, felkészült kritikust állít elénk. Ahogyan az előadásokat sorra veszi, kiértékeli és interpretációtörténeti folyamatokba ágyazza, csakugyan beható és mintaértékű teljesítmény. Több oldalon keresztül tárgyalja például Plácido Domingo Wagner-alakításait, mindenki másnál jobban és közérthetőbben elemezve a tenorista vokális szerepformálásait, rávilágítva az idegen (vö.: „unidiomatisch”) éneklési kultúrán iskolázott művész küzdelmére az általa begyakorolttól merőben eltérő deklamációhoz és prozódiához való alkalmazkodással illetőleg alkalmazkodásképtelenséggel. Ugyanilyen példaértékű tanulmányként kell számot vetnünk azzal az írással is, mely a 80-as években Budapesten, Lamberto Gardelli, valamint Giuseppe Patané vezényletével készült Verdi-felvételeket veszi górcső alá, s von le messzemenősen érvényes konzekvenciákat mind a közreműködő énekesek pályájának értékelésére, mind a lemezpiac sajátosságaira nézve. Továbbá ilyen mintaadó dolgozat a Cetra régi Verdi-opera sorozatának Warner általi CD-újrakiadásáról szóló terjedelmes írás, amelyben nagy ívű esszé formájában kapunk meg minden szükséges információt és komparatív analízist e fontos lemezszériáról.
De már ezekben ez írásokban, továbbá a régi és újabb Wagner-előadások vizsgálatában is igen feltűnőek bizonyos, az egész köteten végigvonuló, rendre újra és újra előforduló, mozdíthatatlan „sarokigazságok”. Ilyen az operai vokális kultúra folyamatos hanyatlásának állandó és folyamatos deklarálása. Fodor írásaiból kiviláglik, hogy számára az opera előadás-történetének utóbbi félévszázada nem más, mint egy sajnálatos és kínos hanyatlástörténet, „a régen minden jobb volt” nosztalgiája. Ennek „evidenciái” pedig csak részben vezethetők vissza objektív kritériumokra, mert másrészről nagyon is Fodor Géza régi, „megkövült” beidegződéseiből következnek.
Ilyen sarokpontja a fodori normarendszernek a mindenkori Wagner-tenorok kérdése, ahol a Lauritz Melchior személyében felállított eszménykép a mérce a számára a Melchior utáni évtizedek Wagner-éneklésében is, mely már Wolfgang Windgassen művészi produktumát is egy klasszissal gyengébbnek, sérülékenyebbnek ítéli, a Windgassen utáni Wagner-tenorok pedig csupán „problémás gyerekek” lehetnek, s esetükben a kritikus feladata arra szorítkozik, hogy e (hangi, hangképzési-technikai, dramaturgiai, kulturális-asszimilációs) problémákat, más szóval az eszményképekhez mért „torzulásokat” listázza és szemlélteti.

Fodor operakritikusi eszközrendszerének említett korlátait jól mutatja, hogy bizonyos, a jelenkorra jellemző sajátos vagy éppen nagyon is általános jelenségekkel nem mindig tudott mit kezdeni. (Nem Andrea Bocelli megítélésére gondolok, ott Fodor véleményét többnyire minden ép hallással és legalább közepes operai kultúrával rendelkező személy osztja.) De például José Cura esete már problémásabb: Fodor két Verdi-szerep (Manrico és Otello) esetében is módfelett dehonesztálóan nyilatkozik az argentin tenoristáról, több ízben is – igaz, idézőjelek között – tahónak minősíti az általa megszemélyesített figurát, mely jelzőt a figyelmes olvasó a szerzővel összekacsintva azonnal átvihet a művészre, mintegy indokolatlanul rövidre zárva az egyébként termékeny talajon tenyésző Cura-vitát. Az énekeseknél maradva egy másik, hasonló példa is adja magát: Fodor nem bírt megbarátkozni Renée Fleming éneklésével, modorosnak, egyszerű Schwarzkopf-utánzatnak tartotta az amerikai primadonnát. Ez a két, a jelenkor keresett énekeseit érintő, lekicsinylő ítélet azt tükrözi: Fodor egyszerűen nem tudott, vagy nem akart az általa kőbe vésettnek gondolt operai hagyományoktól és iskoláktól szögesen eltérő stílust elfogadni és hitelesnek minősíteni, különös tekintettel az olyan jelenségekre, melyeket ő a „show-biznisz” csípőből elutasított világából vélt levezethetőnek.
Az operarendezők esetében ezek a vakfoltok még nyilvánvalóbbak. Willy Decker Verdi-rendezéseinek, vagy Peter Konwitschny Lohengrin-szcenikájának lesújtó kritikája erre kiváló példa. Fodor a tömegkultúra elemeit egyszerűen nem látta szívesen a színpadon, sokszor mereven ragaszkodott az eredeti drámamű dramaturgiai szabályainak betartásához, és kifejezetten éles elutasítással reagált, határozottan torzító ingerként értékelve az olyasfajta normasértéseket, melyek az említett színrevitelekben szerinte megvalósultak. Fodor, mondjuk ki: elitista és idealista volt, aki a művek eredeti, változhatatlanul örök szellemét tartotta mindenekelőtt fontosnak a színpadon viszontlátni, s a legmarkánsabb, a rendezői eszközöket ért bíráló megjegyzései akkor kaptak kiemelt hangsúlyt, amikor ezt a kivételes „szellemet” vélekedése szerint sérelem érte. Ahol az általa a műalkotás legfontosabb szubsztanciájaként tételezett szellemi-morális mondanivalót egy-egy rendhagyó rendezés nyomán abnormálisan megjelenőnek látta, kihegyezett tolla ott csapott le a leghatározottabban. Nem csoda, hisz éppen az iskolai padsorok között játszódó, Konwitschny-féle említett Lohengrin, valamint Willy Decker amszterdami Don Carlosa sértettek olyan határokat, melyeket Fodor Géza nem tudott, nem kívánt átlépni. Ő ugyanis nem volt hajlandó hitelesnek elfogadni egy-egy dalmű olyan jellegű színrevitelét, mely hajlamos (avagy kénytelen) elszakadni az írott üzenet tiszta történeti logikájától, s a jelenkor képiség-kultuszának és popkulturális behatásainak az előbbrevalóságát demonstrálja, kibillentve ezzel a művet a Fodor által kizárólagosan üdvözítőnek vélt, szerinte a hagyományból egyedül következő kerékvágásból. Tegyük hozzá, alighanem ennek mentén volt képes Fodor olyan ósdi, avítt, poros és ötlettelen színreviteleket is viszonylagos dicséretben részesíteni, amelyek e sorok írója szerint az előadást sem érdemlik meg, nemhogy a kritikai olvasatot.

Fodor kritikai normarendszere tehát erősen korlátos volt, erre a fentiek mellett még számos példát citálhatnánk. De nem volna szerencsés azzal áltatnunk magunkat, hogy létezhet olyan értékalapú kritikai bázis, melynek nincsenek ilyen, vagy ehhez hasonló belátható határai. Hiszen minden kritikai diskurzus elidegeníthetetlen sajátja, úgymond joga, hogy egy önös vonzatú kontroll-szisztémát építsen ki, mert ezek hiányában sem önmagát nem volna képes definiálni, s ily módon normáit érvényesíteni, sem pedig a választott tárgyára nem tudna egy adekvát és legitim bírálói-értelmezői horizont segítségével reflektálni. Fodor abban az eszmekörben, melyet tanult, művelt és tanított, minden hiányossága ellenére kétségkívül nagymester volt.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Zeneakadémia, Előadóterem

Liszt-kukacok Akadémiája

11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Asztalos Bence (hegedű), Gábos Judit (zongora), Kertész György (cselló)
CSAJKOVSZKIJ: Évszakok, op. 37b (átirat zongoratrióra)

11:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: Bohémélet

15:00 : Budapest
Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ

Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Hollerung Gábor
Csajkovszkij: A diótörő - szvit

17:00 : Budapest
Pesti Vigadó

Vámosi Katalin, Simon Krisztina, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt
Bajor Filharmonikusok Ifjúsági Zenekarának fúvósai
Vezényel: Mark Mast
J.S. BACH: Karácsonyi Oratórium BWV 248 I., II., III. kantáta

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Karvezetés vizsgakoncert
Sweelinck: Angelus ad pastores ait – motetta
Bruckner: Pange lingua – himnusz
Vezényel: Varga Áron
Croce: Triaca musicale – Mascheratta de' gratiani
Rheinberger: Waldblumen, op. 124 – 1. Abend am Meer
Kodály: Adventi ének
M. Haydn: Missa Tempore Quadragesimae – 2. Credo
Közreműködik: Sárosi Dávid (orgona)
Vezényel: Gerály Anna Borbála
Hauptmann: Du bist ja doch der Herr, op. 42/4
Liszt: Ave Maria
Közreműködik: Sárosi Dávid (orgona)
Vezényel: Schnell Máté
Willaert: Vecchie letrose non valete niente – canzona
Haydn: Abendlied zu Gott, Hob. XXVc:9
Stanford: O living Will, that shalt endure
Kodály: Szép könyörgés
Közreműködik: Magyar Valentin (zongora)
Vezényel: Zsíros Levente
A koncerten közreműködik a Zeneakadémia hallgatóiból alakult kórus.

18:00 : Budapest
Erkel Színház

CSAJKOVSZKIJ: Diótörő - balett

18:00 : Budapest
Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium Díszterme

Budapesti Vonósok
vezényel: Kovács Zoltán
koncertmester: Soltész Ágnes
művészeti vezető: Botvay Károly
Karácsonyi koncert a Weiner Konzervatórium ifjú szólistáival
J.S. BACH: IV. Brandenburgi verseny I. tétel
Seres Barbara, Boros Adrienn (fuvola)
ALBINONI: d-moll Concerto II-I. tétel
Pávási Nikolett (oboa)
HAYDN: C-dúr gordonka verseny III. tétel
Bognár Domonkos (gordonka)
MOZART: Don Ottavio „Dalla sua pace” áriája (Don Giovanni)
Papp Viktor (ének)
VIVALDI: C-dúr concerto-t (RV444) II. I. tétel
Lajkó Ivett (blockflöte)
QUANTZ: G-dúr fuvolaverseny I. tétel
Kurcsák Viktória (fuvola)
LALO: Spanyol szimfónia I. tétel
Mákszem Fanni (hegedű)
TELEMANN: e-moll Concerto I-II. tétel
Drahos Balázs (trombita)

18:00 : Budapest
MOM Kulturális Központ

Csala Éva (gordonka), Vimláti Judit (fuvola), Tarnai Dávid (ének)
Ad Libitum Gitáregyüttes
konferál: Bárkányi Judit
Klasszikus gitárzene a reneszánsztól a XXI. század zenéjéig.

18:55 : Budapest
Müpa, Fesztiválszínház

Metropolitan-operaközvetítések a Müpában
VERDI: Traviata

19:00 : Budapest
Belvárosi Szent Mihály Templom

Organ & Choir

19:00 : Budapest
Pozsonyi úti Református Templom

Sümegi Eszter, Pataki Adorján , Fellegi Balázs
Haydn Filharmónia
A. Vivaldi, G.F. Händel, J. S. Bach, J, Haydn , W. A. Mozart , R. Strauss művei

19:30 : Budapest
Olasz Kultúrintézet

Bódi Zsófia, Wittinger Gertrúd, Megyesi-Schwartz Lúcia, Horváth István, Sándor Csaba
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Bizják Dóra, József Ács, Zentai Károly (zongora)
Vezényel: Janos Acs
ROSSINI: Korinthosz ostroma – Pamira áriája
ROSSINI: Mózes – jelenet az I. felvonásból, Mózes imája
SCHUBERT: Mirjam győzelmi dala
ROSSINI: Kis ünnepi mise

19:45 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Yeree Suh (szoprán), Fulvio Bettini (bariton)
Budapesti Fesztiválzenekar
Művészeti vezető és koncertmester: Midori Seiler
Barokk gesztika: Sigrid T’Hooft
GEMINIANI: 12. (d-moll) concerto grosso („La Follia”)
HASSE: Larinda e Vanesio – intermezzo (1. rész)
TORELLI: g-moll („Karácsonyi”) concerto grosso, op. 8/6
HASSE: Larinda e Vanesio – intermezzo (2. rész)
VIVALDI: Esz-dúr triószonáta, RV 65 – 2. Allemanda, 3. Sarabanda
HASSE: Larinda e Vanesio – intermezzo (3. rész)
19:00 : Veszprém
Hangvilla

Kuti László (klarinét)
Győri Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Gilbert Varga
HAYDN: C-dúr szimfónia No. 9, Hob. I:9
MOZART: A-dúr klarinétverseny, KV 622
MUSZORGSZKIJ-RAVEL: Egy kiállítás képei
A mai nap
született:
1873 • Kacsóh Pongrác, zeneszerző († 1923)
1905 • Farkas Ferenc, zeneszerző († 2000)
1917 • Hilde Zadek, énekesnő
1939 • Andor Éva, énekművész († 2014)
1943 • Perényi Eszter, hegedűs
elhunyt:
1792 • Joseph Martin Kraus, zeneszerző (sz. 1756)
1909 • Francisco Tárrega, zeneszerző, gitáros (sz. 1852)
1984 • Jan Peerce, énekes (sz. 1904)