Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

A Tenorista és a határok (Ramón Vargas áriaestje)

2012-12-01 07:58:13 - zéta -

Ramón Vargas 2012. november 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ramón Vargas – ének
MR Szimfonikusok
Mariachi Los Caballeros
Vez.: Srboljub Dinić

Alig egy esztendeje szentül megfogadtam, hogy nem megyek több opera-gálaestre. Taszított a műfajból áradó üres rutin, a szereplő(k) erőlködésmentes és felszínes produkciója. Azután, most úgy adódott, hogy mégis kivételt tettem – nagy örömömre.

Persze hozzá kell ehhez tenni, hogy majdnem biztosra mentem, bár Ramón Vargashoz eddig áriaest formájában még nem volt szerencsém. De volt két remek operaelőadáson, amelyről már sikerült a Café Momus olvasóit is értesíteni.
(http://www.momus.hu/article.php?artid=908 és http://www.momus.hu/article.php?artid=2961) A némi bizonytalankodást az idő múlása és a gálák rossz tapasztalata okozta. De Ramón Vargas hozta pontosan ugyanazt a minőséget, ugyanazt a formát, amit megszoktunk tőle.

Nagyszerűen felépített program volt. Az este Mozart-részletekkel kezdődött számára, Don Ottavio áriáit énekelte, meggyőző biztonsággal. Két apró ponton érződött, hogy nem par excellence Mozart-énekesről van szó (egy alkalommal érezhetően levegőprobléma merült fel az Il mio tesoro-áriában, néhol meg túl romantikusan pörgette meg a szóvégi mássalhangzókat), de ezek könnyen javítható hibácskák. Sokkal fontosabb, hogy a figura egy pillanat alatt megteremtődött, s hogy egy olyan, idehaza ritkán hallható vokális kultúra hatása alá kerültünk, ami alapvetően az egész este minőségét meghatározta. Az est operai része ezt követően a legnemesebb bel canto jegyében zajlott.

Ez az említett vokális kultúra az utóbbi évtizedekben világszerte visszaszorulóban van. Vargas előtti utolsó képviselői Alfredo Kraus, Nicolai Gedda és Luigi Alva voltak. Helyüket harsogó spintók vették át, akik – ha van rá adottságuk, ha nincs – a hősi szerepkört forszírozzák. És szép lassan mindent ugyanazzal a mázzal leöntve hallunk, szinte szereptől és énekestől függetlenül. Ennek az irányvonalnak a legfőbb jellemzői a látványelemekkel fölturbózott előadások mellett az öncélú, a kifejezést alig szolgáló külsőséges és meglehetősen egysíkú hangbemutatók.

Vajon ki meri korunk „nagy tenorjai” közül Nemorino áriáját (A szerelmi bájital) olyan visszafogott, suttogásnyi diminuendóval zárni, mint Vargas? (A hatalmas terem egy végtelennek tűnő másodpercre visszafogta lélegzetét.) Ki képes arra, hogy a Mefistofele epilógusa második szakaszának visszatérését oly halk legatóval énekelje végig, mint Vargas? Ki tudna ma akkora dallamívet lendülettel összekötni, mint az Adorno-áriában (Simon Boccanegra) azt Vargas tette?

Mindehhez járul végtelenül szimpatikus és közvetlen megjelenése. No és persze az egész este fölépítése. (Mit este? Az egész pálya!) Amikor az operai műsor végére ért, és jöttek a ráadások, akkor nem az agyoncsépelt Nessun dorma hangzott fel, hanem a Képária a Toscából. Egy tenorista, aki pontosan tudja, hogy mit tud és mik a határai. Ez az egész este erről szólt. Pályatársai hasonló adottságokkal már rég túl lennének Radamesen, és 52 évesen – Vargas most ennyi – sejthetően egy jól fizető énekiskolát vezetnének maximum. Ramón Vargas viszont itt van a csúcson, harminc év után is. Mindig csak a takarójáig nyújtózott.

Ha már a határok szóba jöttek, nem kerülhetők meg az estét záró, a Mariachi Los Caballeros együttes élén előadott mexikói „meglepetésszámok”. Vargasról köztudott, hogy büszke mexikói, és most is élt a lehetőséggel, hogy hazáját reklámozhassa Európa közepén egy bő félórácska erejéig. A tízfős együttes (4 hegedű, 4 gitár, 2 trombita) nem csak fantasztikus hangszeres játékosokból áll, hanem, mint hallhattuk, remek énekesekből is, akik, ha kellett szólóztak, ha kellett vokáloztak. Produkciójuk a világsztár tenorral pontos és összeszokott csapat benyomását keltette. A Bartók Béla Hangversenyterem gyorsan átalakult Közép-Amerikává, hála a jó hangulatú zenének és az előadóknak.

Az első másfél félidő sikeréhez jótékonyan járult hozzá kulturált, pontos és lelkes játékával a Rádiózenekar, a jeles szerb dirigens, Srboljub Dinić profi vezetésével. Mondjuk, A végzet hatalma nyitányát el tudom még sistergősebben képzelni, de a Mozarttól Cileáig terjedő, összetett műsor kísérete minden igényt kielégített. S fontos megemlíteni, hogy jelen sorok írójának először sikerült élőben tiszta, és a rárakódott sallangoktól mentes Massenet-Meditationt hallania, Oláh Vilmos koncertmester pompás szólójával.

Szóvá kell tenni, hogy a jól sikerült este szépségpöttye a gagyin összedobált műsorfüzet volt, ahol a dirigensről ugyan semmit nem lehetett olvasni, de hemzsegett az énekes és a komponisták magánéletének finoman szólva bulvár ízű sztorijaitól. Egy másfajta operagálán talán értettem volna, itt nem.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.