vissza a cimoldalra
2019-04-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11346)
A csapos közbeszól (95)

László Margit (192)
Élő közvetítések (7828)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4325)
Operett, mint színpadi műfaj (3886)
Thomas Hampson (266)
Charles Gounod (221)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4482)
Palcsó Sándor (242)
Udvardy Tibor (207)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3228)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (7)
Egyházi zene (219)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1639)
Franz Schmidt (3312)
Requiem (454)
Abbado – az ember (155)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Példa a megfásult tökéletességről (Verdi Otellója a Metből)
- zéta -, 2012-10-29 [ Közvetítések ]
nyomtatóbarát változat

Verdi Otellója a Metből 2012. október 27.
Fesztivál Színház

A Metropolitan Opera a Müpában

VERDI: Otello

Johan Botha, Renée Fleming, Falk Struckmann, Renče Tatum, Michael Fabiano, James Morris, Stephen Gaertner, Eduardo Valdes, Luthando Qave
Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
Vez.: Semyon Bychkov

A kezdetektől fogva volt valami bajom a Metropolitan előadásaival, függetlenül attól, hogy DVD-felvétel, avagy – mint most – élő közvetítés formájában találkoztam-e velük. Valami piszkált legbelülről, de egészen tegnapig nem tudtam megfogalmazni, pontosan mi is a problémám. Voltak gondjaim az egyes előadásokkal, de tegnap óta tudom, mi alapjaiban a baj a világ egyik legjelentősebb operaházának előadásaival: a tökéletesség rutinja.

És ez egy olyan ellenmondás, amit – elismerem – rettentő nehéz feloldani. Mert egy előadónak, egy színháznak nem is lehet más feladata, mint hogy maximálisan törekedjen a tökéletesség elérésére. A lehető legjobbat, a lehető legtöbbet hozza ki az egyén, az együttes képességeiből. Ez, gyanítom, a Metben már a kezdetek óta az alapfilozófia része. Hibázni nem nagyon szabad, s nem nagyon lehet. Mindenből igyekeznek a legjobbat kiválogatni, azt tálalni a jól fizető és hálás publikum elé. Énekes, zenész, dirigens, díszlet, jelmez, rendezés.

No, ez utóbbinál azért van megkötés. A Methez tartozik, hogy rendezéseik – nagyon kis kivételtől eltekintve – a mélyen konzervatív rendezőiskolából kerülnek ki, viszont a legkisebb részletekbe menően igyekeznek pontosan követni a szerzők előírásait. Ez önmagában nem is baj, a közönség (és a kritikusok jó része is) ezek figyelembe vételével, ennek elfogadásával követi a gigantikus operagyár üzemelését.

Nem véletlenül írtam az operagyár kifejezést. Olyan szerelősor ez, amiben mindenki csak egy (kisebb vagy nagyobb) fogaskerék. Otello, Desdemona, Montano, a karmester, a tenorszekundból az a tagbaszakadt szakállas pasas, az a félvér kislány a gyerekkarból, aki virágot ad a hősnőnek a II. felvonásban, az a fiatal oboás fiú, aki oly odaadással fújta szólóját a Fűzfadalban, a díszletező munkás, aki a többemeletes magasságból a fél ágyat odairányította a helyére. Mind-mind tökéletesen egymáshoz illeszkedő fogaskerekek.

Illetve, tegnap este, a III. és IV. felvonás között lehetett valami aprócska homokszem a fogaskerekek között, mert azt a bizonyos ágyat csak második nekilendülésre sikerült pontosan a helyére illeszteni, elsőre mellément. De ettől eltekintve tényleg minden ment, mint a karikacsapás. És pont ez a jelenet világította meg számomra, hogy mi is a gondom.

A gépezet súlyosságának és kidolgozottságának következtében az egyéniségek eltűntek, mindenki hajszálpontosan követi az előírásokat. Az individuum csak és kizárólag a legfőbb szereplők és a karmester kizárólagos joga lehet, de ott is a megszokottnál jóval-jóval kisebb mozgási teret hagyva nekik. Mert látom a nagyszerű James Morrist, ezt a fantasztikus énekest, Lodovico alakítóját, aki hatvanhatodik életévében, a negyvenedik Met-évadján túl, közeledve az ezredik előadásához sem engedheti már meg magának, hogy bármilyen szinten, hangban vagy játékban letérjen a rá kirótt útról. És persze, még a legkisebb szerepek alakítói is tökéletesek. Ugyan, hol máshol hallhatunk ilyen kvalitású Heraldot (Luthando Qave) egymondatos szerepében, mint itt?

És ez valahol iszonyatosan elszomorító. Az elgépiesedés, ami ennek a tökéletesen megszervezett színháznak a legfőbb motorja és – ahogy most ezt megéreztem – egyben halála. A pillanat boldog kiszámíthatatlansága elveszett, s maradt helyében a megfásult és betokosodott tökéletesség. Olyan jó lett volna valami esetlegességet, valami váratlanságot tetten érni, ami csak nekünk, az adott pillanat szemlélőinek szólt volna, de az említett díszletelem-beemelés apró megingásán túl nem sikerült ilyet találni.

Az előadást rendezőként Elijah Moshinsky jegyezte. Jól felszerelt produkció, gazdag, látványos és semmitmondó. A Viharjelentből csak a vihar hiányzott, a Tűzkórusból csak a lobogás. Persze mindig mindenki jó helyen állt, a szerepnek megfelelően viselkedett, odanézett, akire kellett, ott jött be és ment ki, ahol a szerzők azt elképzelték. Ilyen a jó rendezés a Metben.

Otellóként Johan Bothát láthattuk-hallhattuk. A Jóisten megáldotta azzal, amit a torkába rakott, de megverte a szupernehézsúlyú súlyemelőalkattal, valamint azzal, hogy fogalma sincs arról, a zeneszerző miért teszi pont azokat a hangokat egymás után, amiket odatesz. Az Ora e per sempre addio monológot a II. felvonásban körülbelül olyan szenvedélyességgel darálja le, mint amikor a felesége megkéri a konyhában, hogy olvassa fel a leveles pogácsa receptjéből a hozzávalókat, mert neki most lisztes a keze. Amúgy teszi, amit mondtak neki, időnként meresztgeti a szemét, mert így derül ki, hogy a mór agyát elönti a féltékenység.

Falk Struckmannhoz, Jago alakítójához sem állt rosszindulattal a Teremtő. A remek hangi adottság persze itt sem elég az üdvösséghez. Struckmann intrikusra vette a figurát, ami nála elsősorban elképesztő fintorokat jelent. Egy harmadosztályú olasz Don Basilio olcsó ripacsságával vetekszik, de az Otello sajnos nem vígopera. Jago így kiskaliberű marad, ami egyébként jól passzol Botha (szellemi) pehelysúlyához. A Credo démoniságából semmi nem jött át, hacsak azt nem gondolta annak, hogy a záróhangot a leírtnál háromszor tovább tartotta.

A három főhős közül egyértelműen Renée Fleming dolgozott meg leginkább azért, hogy világsztárnak tekinthessük, nála ez nem csak úgy jött. De az első három felvonásban még Flemingben is csak a magas színvonalú rutin dolgozott. Mi meg fanyaloghattunk, hogy nemcsak a szarkalábak vastagok a nagytotálban, bizony a hang is beszűkült, a mélyregisztere már nagyon fakó, rendesen rá kell melleznie az énekesnőnek, hogy hallható legyen. Azután az utolsó felvonásban hozza a papírformát, a Fűzfadal és az Ave Maria végre egy kis időre kizökkent bennünket az előadás addigi merev sematizmusából.

Szemjon Bicskov sokkal jobb karmester annál, mint amit e mostani előadás után gondolnánk. Valahogy ezen az estén nem talált rá igazán a drámára, lehet, hogy az előző előadások címszereplőváltásai zavarták meg. (Botha az előző három estét lemondta.) A cselekmény kellemes tempóban csordogált, a két férfi főhős által mértékkel csöpögtetett indulatok a zenekarban is meglehetős passzivitást eredményeztek.

„Kellemes este volt, a közönség állva távozott” – mondta az egyik barátom egy kevésbé élményszerű koncert után.

Verdi Otellója a Metből

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Vári-Kovács Emese (ének), Gál Márta (csembaló), Molnár Andrea (blockflöte)
„Férfi szemmel, női szemmel a barokkban”
MONTEVERDI: Scherzi musicali cioe arie et madrigali – Maledetto sia l’aspetto; Eri già tutta mia
FRESCOBALDI: Arie musicali per cantarsi, 1. kötet – Se l’Aura spira
G. CACCINI: Le nuove musiche – Belle rose porporine
F. CACCINI: Primo Libro delle Musiche – Ch’amor sia nudo
STROZZI: Cantate, ariette e duetti, op. 2 – Chiamata à nuovi Amori
MONTEVERDI: Tempro la cetra
FRESCOBALDI: Arie musicali per cantarsi, 1. kötet – Così mi disprezzate
F. CACCINI: Primo Libro delle Musiche – Nube gentil
STROZZI: Cantate, ariette e duetti, op. 2 – L’Eraclito amoroso
MONTEVERDI: Ohimè ch’io cado
STEFFANI: Un core o piante o sassi
STEFFANI: Il pastorello
STEFFANI: Dolce Auretta
STROZZI: Ariette a voce sola op. 6 – Chi brama in Amore
STROZZI: Diporti di Euterpe overo Cantate e ariette a voce sola, op. 7 – Mi fa rider la speranza

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sztanyiszlav Trofimov, Irina Csurilova, Alekszej Markov, Nazsmiddin Mavljanov, Roman Burgyenko, Andrej Zorin [etc.]
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Mariinszkij Zenekar
vez.: Valerij Gergijev
CSAJKOVSZKIJ: Jolánta - koncertszerű előadás

20:00 : Budapest
Eiffel Műhelyház

Szigetvári Dávid, Kovács István, Gabriella, Schöck Atala, Megyesi Zoltán, Bakonyi Marcell
vez.: Csiki Gábor
BACH – MENDELSSOHN: Máté-passió
Oratórium egy részben
18:00 : Martonvásár
Agroverzum

Novák Zita, Tóth Kiss Johanna (hegedű), Sörös Jenő (brácsa), Balog Endre (cselló), Boldoghy Kummert Péter (nagybőgő), Novák András (klarinét)
KODÁLY: Epigrammák 1-5 (Novák András átirata klarinétra és vonósnégyesre)
WEINER: Ballada op. 8 (Novák András átirata klarinétra és vonósötösre)
KEREK GÁBOR: Családi zene op. 207
WEINER: I. Divertimento, op. 20 (I., II. tétel)
WEBER: Kvintett klarinétra és vonósnégyesre, op. 34