A Kodály Filharmonikusok fellépése a VII. Budapesti Barokk Fesztiválon.

2012. szeptember 25.
Belvárosi Szent Mihály-templom

Kodály Filharmonikusok Debrecen
Kodály Kórus Debrecen
Baráth Emőke, Stefanik Márta, Megyesi Schwartz Lúcia, Bejan Miklós Máriusz, Csávás József (ének)
Vez.: Pad Zoltán, Bényi Tibor, Somogyi-Tóth Dániel

BACH: Jesu, meine Freude, BWV 227
MOZART: A-dúr szimfónia, K. 201
BACH: Magnificat, BWV 243

Lehet, hogy „offtopik” megjegyzésnek tűnik, de Debussyt is nagyon szeretem, nem beszélve a Kékszakállúról. Az az a mű, aminek egy-egy hiteles előadását nem szabad kihagyni – márpedig a Nemzeti Filharmonikusoké általában az szokott lenni.

Mindezt csak azért mondtam el, hogy át tudják érezni, milyen komoly döntésre kényszerültem, amikor választanom kellett az NFZ idei első bérletes előadása és az azzal egy időben rendezett másik hangverseny között.

Azt hiszem, értelmes okaim voltak – nagyjából a következő érvekkel próbáltam magamat győzködni:

A Kékszakállút viszonylagos rendszerességgel elő szokták adni. Hellyel-közzel operaszínpadon is el lehet csípni, de koncertszerű előadásokkal kifejezetten gyakran találkozhatunk. Ezzel szemben a cappella kórusirodalommal nem nagyon szoktak kényeztetni bennünket. Johann Sebastian Bach az egész műfaj alapjának számító hat motettájához évtizedek óta egyáltalán nem volt szerencsém. A Magnificat szintén elég nagy falat, és ha jól meggondolom, azt is utoljára öt éve hallottam hangversenyen (MR Szimfonikusok, Énekkar és Helmuth Rilling).

A döntés motívumainak másik oldala az előadóknak szól. Az a munka, amit a Kodály Kórusban végeznek – illetve a híre, ami mindebből eljutott hozzám – bőven elegendő volt arra, hogy komoly tiszteletet, és persze kíváncsiságot ébresszen. A tavalyi – gyalázatosan alacsony látogatottság mellett megtartott – hangversenyükön hallott nagyszabású Schnittke-mű megszólaltatása nagy hatást tett rám. Igaz, ott az egészen speciális, a pravoszláv egyházzenére jellemző hangképzéssel nyújtottak kiemelkedőt, márpedig Johann Sebastian Bach nyilván egészen eltérő hangvételt igényel.

Pad Zoltán biztos stílusérzékkel vezényelte a Jesu, meine Freude motettát. Valóban egészen más, kevésbé sötét és kevésbé telt hangszínt alkalmaztak, de ennek ellenére most is éppen a hangképzés tűnt az igazi erősségüknek. Tömören szólnak, és eléggé tisztán ahhoz, hogy a kórus nagyobbnak tűnjék a valóságos létszámánál. Sajnálom, hogy a sűrű polifon tételekben kissé fellazult a pontosság, sőt, a lötyögés gyakran a tisztaság rovására is ment. Mindezt hajlamos vagyok a „szaftos”templomi akusztikának betudni, más kérdés, hogy ezek a motetták ezzel együtt is inkább ide valók, akármilyen nehezek is, itt kell őket tökéletesen megcsinálni...

Egy kicsit sem éreztem problematikusnak, hogy a VII. Budapesti Barokk Fesztivál koncertje Mozarttal folytatódjék. Igaz, a sorozat többi előadásán még kevésbé volt fontos szempont a „stílustisztaság”. Azt is lehetett tudni, hogy a Kodály Filharmonikusok nem vetnek be korabeli hangszereket. Mozart-játékuk modern, igaz, a modernség ma már egészen mást jelent, mint harminc éve. (Például azt, hogy Haydn és Mozart szimfóniákhoz egy mai szimfonikus zenekar is natúrkürtöket használ – nagyon helyesen.)
Bényi Tibor vezénylése egyszerű – nevezzük lényegre törőnek – de talán az egész előadásban az a legjobb, hogy nem vonja magára a figyelmet. Éppen eléggé lefoglal az, hogy milyen remek darab ez a korai Mozart-szimfónia. Élvezem minden percét.

A Magnificathoz visszajön a kórus, és felsorakoznak a szólisták is. A teljes oratorikus apparátust már Somogyi-Tóth Dániel, a Kodály Filharmonikusok művészeti vezetője vezényli.

Ami szól, az egyáltalán nem hibátlan. Először a basszus szólista bizonytalankodik, majd a kórus szorul kissé háttérbe a túl lelkes zenekar mögött. A szólamok ugyanúgy nehezen hámozhatók ki az sűrű akusztikus masszából, mint a motettában, és kissé szűk a dinamikai tartomány. Nem elég bátrak bevállalni a szélsőséges pianissimót, majdnem minden a felső mezzo tartományban reked.

Ezek majdnem mind olyan problémák, amelyeket szintén könnyű a templomi akusztikára fogni. Ez nem azt jelenti, hogy a debreceniek ne tudnának ehhez a speciális helyzethez alkalmazkodni, talán csak itt, a Szent Mihály-templomban nem volt elég lehetőségük mindent kipróbálni, mindent ellenőrizni.

Végül is, örülök, hogy hallottam ezt a hangversenyt. A kisebb gondok ellenére illúziókeltő koncert, zenei élmény volt.

Ami pedig a helyszínt illeti, a lehetséges fellépőknek egyre több alkalmuk lesz megismerni az itteni akusztikai viszonyokat. Az egyik legforgalmasabb, központi helyen álló templomunk ugyanis szorgalmasan szervezi a legkülönfélébb zenei eseményeket. Sok az utcáról találomra betérő, alkalmi zenekedvelő, bizonyára a freskó felújítására is könnyebb így gyűjteni.

Nem először hallok itt jó koncertet, és bizonyára nem is utoljára, és még soha nem vettem észre, hogy ez bármilyen rossz hatással lenne a templom elsődleges – szakrális – rendeltetésére.